Fura időket élünk. Már akkor sejtettem, hogy valami nagyon súlyos anomália közepébe csöppentem, amikor a szerkesztőségbe bekukkantva egyetlen gépen sem láttam World of Warcraftot futni (Grath a kiegészítőig szünetet tart, Hancu épp beteg volt - durva dolog ez a nyaklepra… -, Chris meg épp leadta a DVD-t és otthonról játszott). Ami ezután következett, még súlyosabb: olyan játékot kaptam tesztelni, ami képregényen alapul, konzolátirat, és mindezek ellenére PC-s játékként is megállja a helyét - hát ez ritkább, mint a fehér holló. Ráadásul a játékot a Rebellion készítette, amelynek (többek között) az Alien vs. Predatort köszönhetjük, kiadója pedig a Lara Crofttal már ezerszer bankot robbantó Eidos…

Mérsékelten szép új világ

A távoli jövőben az emberiség sok-sok félrecsúszott kísérlet után rádöbben arra, hogy a fekete lyukak nem kifejezetten az ellenségei. Egy meglehetősen bonyolult eljárással képesek féregjárattá alakítani az univerzum legfélelmetesebb jelenségeit, hogy azután átjuttassanak rajtuk élőlényeket a világegyetem különböző pontjaira. Egy tudós, miután kipróbálja a lehetőséget, felfedezi a mindenség talán legszebb bolygóját: végtelennek tetsző termőföldek, kristálytiszta víz, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Minden adott ahhoz, hogy az emberiség beköltözhessen a NU Earth nevet kapott csodára. Az az apróság, hogy ez stratégiailag talán a legjobb elhelyezkedésű a planéta a galaxisban, első blikkre nem zavar senkit - leszámítva azt a sok-sok esztendeje harcoló két oldalt, aki pálmafák, és kókuszok helyett a háború lezárásának lehetőségét véli felfedezni a paradicsomi bolygón. Mi jó pár esztendővel a helyszín felfedezése után csatlakozunk a történetbe: a levegő belélegzésre alkalmatlan, a folyókat megmérgezték, a légkör elviselhetetlen. A bolygó, amely valaha az emberiség legszebb felfedezése volt, ma már puszta árnyéka önmagának, a háború megtette kártékony hatását. A pokol semmi ahhoz képest, ami ebből a sárgolyóból maradt - és mégis, van pár élőlény, aki ezt a helyet tekinti otthonának. Bőrük kék, ők a legtökéletesebb katonák, akik valaha születtek: erre tervezték őket, no meg arra, hogy a lakhatatlan környezet ellenére kitűnően tudjanak élni - és csatározni - a helyszínen. Minden bizonnyal már kitaláltátok, az egyik ilyen barátságos fiatalember sisakja alá bújva kezdjük meg mindennapjainkat.




Kék fény

Ha azt mondom, a Rogue Trooper az év meglepetése PC-n, a legmegátalkodottabb TPS-fanatikusok is összeszorítják a fogukat: mégis, ki ez a bagoly, hogy ilyet merjen állítani egy ilyen „senki által nem várt” programról? Amivel legelőször alá tudom támasztani, amit mondtam, az a program vizuális megjelenítése. A játék PC-re is nagyon kellemesen fest. Ugyan olyan multiplatform fejlesztésről beszélünk, amely az „elavult” konzolgenerációt tekintette elsődlegesnek, a program számítógépeinken sem vall kudarcot. A PS2-es változathoz képest - azzal is volt szerencsém sokat bíbelődni - a készítők feltupírozták a látványt, hogy nekünk se kelljen lemaradnunk a vizuális gyönyörről: több poligon, tuningolt textúrák, és hihetetlenül gyors motor gondoskodik arról, hogy ne kelljen felháborodnunk. A játék még így is gyönyörű, ezt pedig nem az elfogultság mondatja velem. A technikai hiányosságokat remek effektusokkal, és még lenyűgözőbb hátterekkel próbálják elfedni, nem is sikertelenül. Miközben csatangolunk előre a bolygón, a háttérben zajlik a harc: a háborútól eltorzult égbolt kavarog a fejünk felett, miközben néha egy-egy csatahajó, vagy csapatszállító húz el felettünk, hogy ne érezzük statiknak a világot. A pontot arra a bizonyos „i”-re azonban mégsem az interaktív, minden ízében mozgó és élő világ, hanem a karakterek teszik fel. Mozgásanimációjuk olyan szinten precíz, szinte tökéletes, hogy ilyet talán még nem is láthattunk. A fedezékből hibátlan animációval kihajoló katonáink, a robbanástól szanaszét repülő ellenség, a cseppet sem túlzó, már-már reálisnak ható rongybaba-fizika, mind szokatlanul pofásra sikeredtek. Ha pedig ehhez még hozzávesszük az eszméletlen jó, nem evilági hatású zenét, a dübörgő basszussal megtámogatott hangeffekteket, és nyakon öntjük az elmúlt pár esztendő talán legjobb szinkronjával, azt hiszem, teljesen nyugodtan dőlhetünk hátra: Külsőségek terén a játék tényleg nevezhet az általam megjelölt titulusra.


Egyszemélyes hadsereg

De kit érdekel a grafika, a zene, és az effektek, ha maga a játék nem képes elvarázsolni a játékosokat? Senkit, egy jó programban ezek mind-mind másodlagosak, az első és legfontosabb pont természetesen az élmény, amit nyújtani tud. A Rogue Trooperben egyszemélyes osztagot alakítunk, amelynek feladata megmenteni a tomboló csatákban a saját irháját, és ha már úgy is ott van, véget vetni a háborúnak, és kideríteni a háttérben megbúvó mocskos részleteket. Lényegében ez egy egyszerű, monoton akciójáték képét vetíti elő, ám a látszat csal. A szituációból adódó „én vagyok Rambo!” felállást el lehet felejteni, a készítők ugyanis mindent megtettek annak érdekében, hogy a „megyek és lövök” taktikát kasztrálják. Az eszetlen gyilkolászást a legkülönbözőbb ötletekkel próbálja változatossá tenni a játék, ezek közül az első - és legjelentősebb - minden kétséget kizáróan a mesterséges intelligencia. Ellenfeleink tökéletesen kihasználják a környezet adta lehetőségeket, fedezékbe húzódnak, fedezik egymást, és segítséget kérnek, ha nagy a baj. Nem kell azt hinni, hogy egy internetes akciójátékban látható kihívással kell szembesülnünk, de bizony az életünkre törő hordák nem adják könnyen a bőrüket, és teljes higgadtsággal pályáznak a miénkre. A túlerő ellen belátható módon nincs túl sok esélyünk - ilyenkor jönnek a képbe a különböző, pályára helyezett eszközök. Géppuskafészek, rakétavető, légelhárító üteg; ezek mind azt szolgálják, hogy esélyünk legyen túlélni a két töltőképernyő közötti időt.

Bár azt mondtam, egyedül vagyunk, ez nem azt jelenti, hogy magányosak lennénk. Osztagunk ugyanis - jelképesen - egy biochip által lélekben velünk van, hogy segítsen a csatában, és hogy folyamatos szövegelésével feldobja az akciók közötti üresjáratot. Amikor elindul a haddelhadd, még egyedül vagyunk, nem telik el sok idő, azon kapjuk magunkat, hogy a fegyverünk, a hátizsákunk, és a sisakunk is megpróbálja velünk megvitatni, mennyire nem a helyes módon próbálunk meg utat törni magunknak a gonosz ellenségek garmadáján át. Természetesen az, hogy ők velünk vannak, nem csak lelkierőt ad, hanem valós, játékbéli segítséget is. Körülbelül tíz perc aktív játék után lehetőségünk nyílik elpusztított ellenfeleink leghasználhatóbb részeit asszimilálni, és az így nyert nyersanyagot lőszerré, gránáttá, vagy esetleges más, izgalmas fejlesztéssé változtatni. Ezzel a készítőbrigád elérte, hogy az ember nem botlik lépten-nyomon szerteszórt gránátokba, lőszerbe, és megfontoltan bánik mindennel, hiszen észnél kell lennie: ha elfogy az univerzális nafta, semmire nem telik, és mehet pisztollyal a csatamezőre.




Elkékülni, vigyázz, rajt!

A Rogue Trooper varázsa érdekes módon nem az, hogy olyan elemektől, vagy játéktechnikai megoldásoktól hemzsegne, amelyet még soha sehol nem láttunk. A titok nyitja az, hogy minden elem, amit felhasználtak, tökéletesen a program szükségleteihez lett igazítva, ezzel létrehozva egy izgalmas, remekül alkalmazott koktélt, amivel egyszerűen élvezet játszani. Remek háborús hangulat kel életre a monitoron, izgalmas, kellő kihívást nyújtó ellenfelek sokasága próbálja meg elvenni az életünket, miközben a nagyon jól kitalált fejlődési rendszernek hála izgatottan várjuk a következő pályát. Küldetéseink sokrétűek és szerteágazók, feladataink megoldásai pedig - a kellően megszabott útvonal teljesítése közben - saját szájízünk szerint kivitelezhetők. Merem állítani - afféle zárszóként - hogy a Rogue Trooper tényleg pokoli jól sikerült kis játék. Az ember észre sem veszi, csak játszik, mint egy gondtalan gyerek, miközben szembesül a kellően nehéz, de még nem frusztráló kihívással. Nyugodt szívvel merem ajánlani mindenkinek, aki szeretne egy jót lövöldözni, felderítene egy izgalmas történetet, vagy csak kikapcsolódna pár órára.

Írta: NightBagoly