A vietnami háború alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955–1975), szűkebb viszonylatban az ebbe való közvetlen amerikai katonai beavatkozást (1965–1973) lehet érteni. Miután 1954-ben a franciák döntő vereséget szenvedtek, Vietnamot ideiglenesen kettéosztották, a kommunista támogatást élvező északra, és a demokratikus délre. Sok huzavona és a folyamatos északi agresszió után az addig csak mellékszereplő USA 1965-re már szükségesnek érezte, hogy hivatalosan is belépjen a háborúba a déliek oldalán. Ezután elözönlötték a kicsiny délkelet-ázsiai országot a demokráciáért harcoló amerikai katonák, hogy békésebbé, mindeninek élhetőbbé tegyék a már így is sokat szenvedett Vietnamot – no és persze, hogy visszaszorítsák a kommunizmust... 

First kills

1967-et írunk, hősünk, Carl Walker jó néhány társával megérkezik a frontvonalba, és már alig várják, hogy a bajonettjükre szúrják, szanaszét lőjék az északi agresszorokat. Ezek az elképzelések azonban hamar szertefoszlanak, mert ez nem egy propagandafilm, ahol a hős egyedül elbánik a fél hadsereggel, hanem a valóság, amit igen hamar meg is tapasztalunk. Megérkezésünk után rögtön ki is küldenek minket az embert próbáló dzsungelbe, hogy elpusztítsunk egy vietkong tábort, e bevetés során pedig részletes leírást kapunk az irányításról, a túlélés fortélyairól is (tartsuk a szemünket a lőszeren, fedezékről fedezékre haladjunk előre, és így tovább). A folytatásban, akárcsak az „igazi” katonák, újabb északi bázisokat számolnunk majd fel, ellenőrzéseket tartunk civil falvakban fegyverek után kutatva, és különböző gerillaakciókat fojtunk vérbe -- ez utóbbi pedig nem üres szófordulat. 

Az egyik missziónk során, ahol egy börtönbe kell behatolnunk amerikai hadifoglyok után kutatva, teljesedik ki a játék egyik legfőbb jellemzője: a brutalitás. Persze a fejlesztők addig sem fogták vissza magukat, elég a társainkat felnyársaló banji-rudakra, vagy a gránát hatására szétrobbanó testekre, végtag-esőkre utalni, de a Diem-féle tömlöcös küldetésünk során olyasfajta brutalitással találkozunk, amivel nem sok játékban ezelőtt. Nincs olyan szeglete a pályának, ahol ne botlanánk karóba húzott fejekbe, megcsonkított testekbe; a készítők jól láthatóan nem aprózták el a dolgot, teljes valójában megpróbálták a monitorokra vinni a vietnami pokol embertelenségét, ezek bemutatására pedig tökéletes eszköz a fegyverekkel való csonkítás, a csapdák húsba vágó hatása, vagy a hátborzongató jelenetek sora.

Már csak fél év szolgálat

A játék műfaját tekintve TPS, tehát külső nézetben űzhetjük katonánkat az indokínai dzsungelben, ám mint sok régebbi alkotásnál, a fedezékrendszer még nem került be a játékba -- efelett azonban készséggel szemet hunyhatunk, mert a pörgős, akciódús játékmenet kárpótol minket érte. 

Sajnos nem lehetek ennyire elnéző a mesterséges intelligencia tekintetében, mivel ilyesmivel nem nagyon találkozunk, bár nem ez az első program, ami az ellenség számával próbálja ellensúlyozni az MI hiányosságait. Ugyan mindig lesz néhány botcsinálta társ, akik úgy-ahogy megpróbálják fedezni a hátunkat, de legtöbbször ők is csak útban lesznek, csakúgy, mint ellenfeleink, akiket változatos arzenállal apríthatunk; van itt AK-47, M-16, RPG, különböző gránátok és robbanóanyagok. A holttestekről különböző ereklyéket, szuveníreket szedhetünk fel, amiket orvosi csomagokra, világosságot gyújtó rakétapisztoly-töltetekre, és meztelen nők képeire költhetünk. (Felháborító módon a képeken nem valódi nők láthatóak, hanem a játék grafikájából összetákolt figurák -- ezt úgy érzem, muszáj volt megemlítenem...) 

Sok-sok skalppal, több véres csatával a hátunk mögött aztán (amikben nem egyszer kell egyedül feltartóztatnunk több nagyszabású vietkong rohamot), felfigyel ránk a különleges alakulat, és ekkor kézhez kapjuk az akkor használatos legmodernebb fegyvereket, eszközöket. Ebben a szakaszban alkalmunk van a csendes gyilkolásra, és néhány missziónkat a minket zaklató társak nélkül kell megoldanunk, afféle harcedzett baka vagy éppen Rambo módjára. Legfőbb feladatunk a véreskezű Diem megtalálása, likvidálása, ami persze sikerülni is fog -- a végkifejlet pedig itt is elég brutálisra sikeredett. 

Napjaink átlag TPS/FPS játékaira nem jellemzőek az óriási bejárható területek. A Nam ´67 ebben mindenképp erős: helyszínei nem csak változatosak, de igen nagy kiterjedésűek is. Esőerdőkbe, rizsföldekre, falvakba, kisebb településekre is ellátogatunk vietnami túránk során, ezek mérete óriási, így lehetőségünk van taktikázni: több útvonalon keresztül is megközelíthetjük célpontunkat -- de nem minden út jó út, ugyanis szép számmal botolhatunk rejtett csapdákba, amik végzetes hatással lehetnek ránk vagy csapatunk tagjaira. Borzasztó látni, mikor egy társunk épp felnyársalódik, de magunkra is figyelnünk kell, ha két lábbal szeretnénk hazatérni. Az aknák hatástalanítása egyébként egy időre menő minijáték keretein belül megoldható.

A kiérdemelt szabadság

Ahogy telik az idő, egyre jobban eltöprengünk azon, hogy igazából ez a háború nem is a mi háborúnk, és nem lenne jó itt hagyni a fogunkat egy teljesen idegen ország belügye miatt. Az érzelmeket, a katonák moráljának változását rendkívül jól visszaadják a remek hangulatú átvezetők. Részesei lehetünk, hogy egy eleinte mindenre elszánt, tettvágytól hajtott katonából miként lesz egy otthonáért síró háborús roncs, amint azt is, ahogy egyszerű bakákból egy egymásért bármire képes összehangolt gépezet válik. 

Ezek az átvezetők nemcsak hangulatosak, de -- a rájuk húzott homályos szűrő ellenére, amivel vélhetően a textúrák hiányosságait próbálták leplezni a fejlesztők – látványosak is. Ugyanez elmondható a korhű zenével és archív felvételekkel felvértezett, jól áttekinthető menüről is -- sajnos azonban arról a grafikáról, amivel a játék során találkozunk, már nem. A külcsín még a 2004-es szinthez képest is csúnyának mondható, amit csak részben magyaráz az, hogy egy eredetileg PlayStation 2 exkluzív játékról van szó, amit hirtelen felindulásból végül PC-re és Xboxra is kiadtak a készítők. A textúrák minősége egyenesen borzalmas, a víz, a növények, az emberek, mind-mind rondák, és ellenségből sem vonultat fel sokfajtát a játék. 

Összességében a Shellshock: Nam '67 nem rossz, bár meglehetősen átlagos. 15 küldetést kell végignyomnunk a végkifejletig, majd a szolgálati idő leteltével jöhet a jól megérdemelt szabadság, a szabadulás a poklok poklából.