Az ezredforduló után 10 évvel és jóslási képesség nélkül is bizton megállapítható, hogy a közeljövőben egyaránt kemény feladat lesz garázsfejlesztőnek állni. Alkotói válság, ötlethiány -- ezekben biztosan nem szenvednek hiányt a kis fejlesztőcsapatok. Akkor mi állít eléjük gátat, kérdezheti az átlagjátékos, éppen egy torrent-oldalt böngészve. Nos, pontosan ez. Tudniillik a hihetetlenül népszerű warezolás nem csak az óriáskiadóknak okoz hatalmas veszteséget, és nem csak az ő játékaik eladási számlálóját csorbítja meg alaposan. Néha gondolkodjatok el azon, hogy mit is tesztek valójában, amikor egy letöltésre kattintotok. Loptok -- csak épp a biztonsági őr nem lohol utánatok. Valójában a kiadó sem tud mit tenni ilyenkor. A Team Meat ezért kezdetben csak konzolokra készítette új játékát. Aztán a Steam új távlatokat nyitott, olyan online piacot kínálva, ahova már nem érnek el a warezbirodalom szertenyúló ágai. A Super Meat Boy ennek köszönhetően látogat el hőn szeretett gépeinkre, a fejlesztők pedig nem csak ezerféle achievementet ígértek, hanem, ahogyan ők fogalmaztak, a „gatyánkba csinálunk” majd a sok extrát látva. Az új bónusztartalmaktól nem ájultam el, helyette azonban olyat láttam, amiről most is csak dicsőítő szavakkal tudok beszélni. Pedig az ujjam még mindig fáj... 

Várj husikám, mindjárt megmentelek!

25 éve állandó téma. A hanyag platformhősök rendre elvesztik szerelmüket -- aztán felkerekednek és szembeszállnak a szakadékokkal, csapdákkal pettyezett világgal, hogy visszaszerezzék életük értelmét. A leghíresebb vízvezeték-szerelő legalábbis mindig ezt teszi. Ha a kiadó főmuftija, ha „a teremtő” szeretné a franchise-t egy újabb taggal bővíteni, akkor megint elrabolja azt a bizonyos hercegnőt. 25 éve állandó téma. Ezek után mégis mi más lenne főhősünk legnagyobb gondja... 

Tökéletes világ nincs. Pláne nem a virtuális világban. Apró húscafatunk, Meat Boy sem születhetett egy gondtalan világba. Ugyan számára a boldogságot jelentő szerelme megvan, ám ebben a világban él Dr. Fetus is. Fekete öltönye, fekete cilindere hamar elárulja, hogy ő aligha pályázhat az év jótevője címre. Mivel őt senki nem szerette, ezért elhatározta, hogy akkor másnak se legyen jó eme világ: elrabolta Meat Boy szerelmét. A sztori gondolhatnánk, hogy csak a kezdő momentum ürügyeként van jelen, de azért máshova is jutott állóképekből. Kalandozásunk igencsak betegre sikeredett, néhol már egészen át is fordul morbidba; husilány elvesztése még csak a kezdet, lesznek itt szomorúbb pillanatok is, például egy aprócska könnycseppet is eleresztő mókus, akit aztán a legváratlanabb pillanatban egy elszabadult körfűrészkorong vág ketté…

Völgyvidéken, fűrészfokon át…

Azonban amikor a játékmenetre kerül a sor, az SMB már a saját útját járja. Céltudatosan, kimérten, tökéletesen adagolt profizmussal vezérel a platformerek eddig sosem látott, sosem ismert világába. Főhősünk mozgáskultúrája némiképpen eltér a többi platformhős pontosan kimért ugrándozásaitól, és ugyan a levegőben történő, mindössze pár pillanatig tartó repülés most is elengedhetetlen, valószínűleg nem ez válik hurkafiú védjegyévé, hanem az, hogy meg tud maradni a falon. Ugyan nem sokáig, kémiai összetételéből adódóan éppen csak addig, míg egy újabbat ugorhat felfelé. Nem csak ugrik, szinte száguld, fittyet hányva a gravitációra -- egészen addig, míg puha testét szét nem trancsírozza egy veszettül berregő fűrész ezernyi foga. 

A fejlesztők igazi tudásukat a pályaszerkesztés alkalmával mutatták meg, amelyek elkészítésénél nem a cicomás díszítőelemek domináltak, sokkal inkább az állandó életveszélyt jelentő fűrészek, tüskepázsitok, gyilkos lézernyalábok. A Super Meat Boy nem csak a kézügyességedre kíváncsi, a logikádat legalább úgy próbára teszi: minden pályán fel kell mérned a terepet, a lehetőségeket, majd a rendelkezésedre álló mozgásrepertoárt kihasználva kell az apró, és igencsak mulandó húsfigurádat végigvezérelni addig a pontig, ahova Dr. Fetus Meat Boy szerelmét helyezte. De ha megkaparintod, akkor sem lehet a tied, a gonosz doki egy új pályára helyezi őt. Ez a játék túlzás nélkül nehéz és kilátástalan lett.

Amikor harcra kerül a sor

Feldúlt vagy. Az általad irányított húscafatka legalább annyira, mint Te. Minden pályát teljesítettél, már csak az utolsó kihívás vár rád eme fejezet végén. Az a Dr. Fetus, akit nemsokára meg is pillantasz. Tekintetetek találkozik, most mind a ketten elkomorodtok. A gonosz genyadoki hamarabb reagál. Egy apró gyufaszál segítségével lángra lobbantja az erdőt, majd egy lépegető láncfűrészbe pattan. Elfordítja a kulcsot és a gázra lép, felbőg a motor. Menekülni kezdesz: nyomodban visít a láncfűrész, előtted tüskeerdő. Rohansz, menekülsz, vágtázol. Már az első fűrész darabokra szed. Ha nem az előtted álló, akkor a nyomodban kaptató. Ez így nem fog menni. Sokadik próbálkozás után sem. LEHETETLEN. 

A Super Meat Boy boss-harcai kegyetlenül nehézre sikeredtek, de akkor még csak finoman fogalmaztam. Igen, valami iszonyatos nehézségi szinten mozognak, nagyjából a legendás Metal Gear Soliddal mérhetőek össze, ami szintén rengeteg verejtékcseppet erőszakolt ki az emberből egy-egy párharc sikeres végére, már ha valaki eljutott odáig. Én, aki már olyan játékokon nevelkedett, melyek helyettünk játszanak, bizony keserves csatában győztem le az első főellenséget: két órát szenvedtem, mialatt kihagytam egy főétkezést, időérzékemet teljes mértékben elvesztettem, három ujjam létezéséről pedig megfeledkeztem. Amikor vége lett el sem akartam hinni, csak ültem, mint aki az árammal barátkozott még pár pillanattal ezelőtt... 

Megint ugyanott halsz meg. Sokadszorra. Képtelen vagy ezt a pályát teljesíteni. Már éppen feladnád, amikor felordít egy basszusszólam, valaki a húrok közé csap. Elönt az erő, most érzed, hogy bármire képes vagy. Megindulsz. Elönt az adrenalin. Veszettül száguldasz, egyszerre több fűrészfog felett repülsz át, kettesével veszed a lépcsőfokokat. Egy helyütt nagy fűrészkorongok lengedeznek, egy szemernyi helyet sem hagyva, hogy átosonhass köztük. Mégsem jelent akadályt. Mint egy fürge párduc, oly kecsesen libbensz át a himbálódzó, éles tárgyak mellett. Halálos savtócsa: nem lehet nehézség. Hatalmas ugrással libbensz tova felette. Már alig pár méter választ el a végponttól. Centik. Már annyi sem... aztán. Aztán valami megmagyarázhatatlan dolog miatt elvéted az utolsó ugrást. Mire feleszmélnél, már egy sebesen forgó láncfűrész szeleteli húsfigurádat, bedarálja, és apró darabokban dobálja széjjel. „Neeeeeeeeeeeeeeee...!!” -- ordítod. Majd gyorsan hozzáteszed: „Na még egyszer...” 

Roston sült világ

A grafika egész pofásra sikeredett. A kezdetben egyhangú világot, a zöld növényzetet és a szürke tüskéket, fűrészeket később egy igazán stílusos, mindamellett kellően beteges világ váltja fel. A zord, ijesztő elmegyógyintézet, avagy kórház mellett kihalt gyárak rozsdás falai között mászkálunk, majd később szó szerint megjárjuk a poklot. A dizájnnak igazi stílusa van, a kockaberendezés mellet nagy szerep jutott a csodálatos, térbeli, vagy legalábbis nagyon hangulatos háttereknek. És hiába az egyszerű színválasztás, a valódi 3D-s effektek hiánya, amellett, hogy a Trine óta nem láttam ilyen gyönyörűséges háttereket, az SMB igazán szép játék lett. Mindezt a két tehetséges tervezőnek, Edmund McMillennek és Tommy Refenesnek köszönhetjük, az alapokat pedig McMillen és Jonathan McEntee programozó kezdetleges flash-játéka, a Meat Boy szolgáltatta. 

Magáról a zenéről is meg kell emlékeznem, mert az se lett semmi. A számok nem licenceltek, az alkotók Danny Baranowskyt kérték fel a munkára, a végeredmény pedig fantasztikus lett. Az ilyen hangulatos melódiák szintúgy kivételesek, látszik, hogy nagy gonddal összeállított anyaggal van dolgunk, ami nem csak profi munka, de illeszkedik a játék retró-stílusához is, miközben mindegyik pálya muzsikája passzol az adott környezethez. 

Nehezebb, mint húsdarabnak átkelni a tű fokán...

A játék indításakor a „nem szükséges a kontroller, de jó ha van” felirat fogad, ami minden PC-s játékos számára csak egyet jelenthet: most már valóban itt az ideje beszerezni egy rendes gamepadet! Nem csak a legnagyobb sirám, a rendre kiújuló ujjgörcs akadályozható meg vele (a billentyűkiosztás csak ront a dolgon!), de egy kontrollerrel sokkal egyszerűbbé is válik a játék az irányítás javulásával. Jöjjön akkor az igazi fekete leves. Tény, hogy sokkal könnyebb annak a dolga, aki nem billentyűzettel esik neki a játéknak, de a nehézségi szint ettől még ugyanaz marad: hihetetlenül, iszonyatosan nehéz játékkal néz szembe a játékos. Itt bizony türelemre van szükség, minden pályát kiismerni és ezerszer újrakezdeni. Választható nehézségi szint nincs, mindössze annyi a megkötés, hogy a boss-harchoz vezető 20 pályából hármat nem szükséges megcsinálni (ezek opcionálisak), ami annyiban legalább segít a dolgon, hogy a három (számunkra) legnehezebb pályát egy fejezetben függőben hagyjunk. Még tipphalmaznak írhatnám ide a nyugtatók különböző fajtáit, de ezt teljes mértékben rátok hagyom, csak annyit mondanék, hogy „jó, ha van”... 

Húsból lettünk, nagyobb hússá leszünk

Kár lenne tovább szaporítani a szót, úgyhogy leírom ide azt, amit valójában már rég le kellett volna írnom: a Super Meat Boy egy kiváló platformjáték lett, olyan, aminek valóban van esélye a legendás Super Marióval egy sorban állni. Így csak ajánlani tudom a szakma által már most díjazott, és azt hiszem, hogy már most legendás platformert. Tényleg próbáljátok ki, mert elképesztő módon képes kitolni az ember ügyességi határküszöbét akár a végtelenbe. Aki nem hiszi, járjon utána -- de a megoldáshoz fűrészekkel szegélyezett út vezet, aminek a végén egy apró húsdarabka vár mindenkire.