Minden platformnak megvan a maga húzócíme, a játék, amiért az ember örömmel nyúl a pénztárcája legmélyére, hogy onnan hatalmas lapáttal kanalazza ki a megtakarításait, hiszen új gépet venni, legyen az ultraerős PC, vagy szolid, de tetszetős konzol, nos, az nem olcsó mulatság. Az, hogy kinek mi a Szent Grálja, persze embertől függ, de vannak olyan egyetemes, univerzális csodák, amikre talán mindenki vágyik. Ilyen volt a látvány szempontjából sztenderdnek számító PC-s Crysis, a Metal Gear Solid 2 PS2-őn, a Gears of War X360-on, ha pedig szerepjátékról van szó, akkor mindig a Witcher kerül elő. Ez már önmagában is csoda, hát még ha visszatekintünk a Dragon Age 2 szereplésére – nem kis érdem, hogy egy kelet-európai csapat nem csak, hogy fel tudott nőni a BioWare-i mércéhez, de a Witcher második részével bizony túl is léptek azon. Nevezhetjük akár csodának is, mert az biztos, hogy se annyi emberük, se annyi pénzük, se annyi tapasztalatuk nem volt, mint a BioWare embereinek, akik már az anyatejjel is a D&D szabályokat és a pazar világ- és karakterépítés képességét kapták. És most végre, közel egy év várakozás után a Witcher kalandjaiból a konzolosok is részesülnek!

BOSZORKÁNY-E VAGY

Egy sorozatot nem az első résszel kezdeni nevezhető barbárságnak, de akár buta döntésnek is, itt viszont nincs választás, elvégre konzolos Witcher eddig nem volt. A második rész szerencsére enélkül is élvezhető, ami elsősorban a Witcher 2 struktúrájának tudható be, hisz rögtön a mélyvízbe, egyenesen az események közepébe dob, és onnan építi fel világát, mutatja be fontosabb karaktereit, meséli el a kihagyhatatlan eseményeket. Megérteni mégsem könnyű feladat, hiszen helyszínből, névből, kezdetben értelmezhetetlen utalásból rengeteg van, ez pedig hatványozottan igaz az első város után, ahol NPC-k tucatjai várják, hogy elregélhessék az élettörténetüket, hogy apró-cseprő, megoldásra váró ügyeket adhassanak. Összetettség, talán ez a legjobb szó, amivel le lehet írni a Witcher 2-t, és nem csak a PC-s, de a mostani Xbox 360-as verzió kapcsán is. Ez ugyanis nem port, nem egyszerű átirat, bitek átmozgatása, ahol a fő cél az, hogy egy más összetételű, más elvárásokkal rendelkező közönség is megkapja a maga adagját. Nem is csoda hát az a hosszú fejlesztési idő, elvégre több mint egy tucat ember dolgozott éjt-nappallá téve azon, hogy ez legyen minden idők egyik legigényesebb, legszínvonalasabb utókiadása.

Ez érezhető is minden ponton, és túlzás nélkül állítható, hogy ennyire tartalmas, ennyire összetett szerepjáték ezen a platformon még biztosan nem volt. Párba maximum csak a Dragon Age első részével állítható, de az összehasonlítás elbukik a harcrendszeren, mert a BioWare nem egy az egyben emeltette át annak idején az új világát – lefejtette a lassabb, taktikusabb, jóval nagyobb kihívást rejtő harcrendszerét, és egy akciódúsabb, hack’n slash jellegű megoldásra cserélte azt. A váltás ugyan jól működött, de nem adott okot a teljes elégedettségre, mert nehéznek nem volt nehéz, szerepjátéknak nem volt elég kidolgozott, akciójátéknak pedig gyenge volt.

A Witcher 2 helyzete már csak azért is különleges, mert ezt a részét sem kellett átírni, hiszen már a PC-s alapverzió is eltolta magát az akció irányába, de anélkül, hogy bármiféle butítást végzett volna. Márpedig konzolon ez a rendszer tökéletesen működik: a gyorsabb és a lassabb támadás közti szabad váltás, az ütemes kardcsapások lendületes csatákat eredményeznek, amin komolyan segítenek a fegyverek is. A kardok és pallosok, amiknek érezhető súlya van – az egymásnak csapódó acélpengék, a páncélokon és pajzsokon végigszántó éles fémdarabok, a csattanások mind-mind azt sugallják, hogy itt bizony tényleg míves szerszámok éhesek a bőrre, húsra és vérre.

VISZLÁT, SZABADIDŐ

Márpedig ha a harcba nem kellett belenyúlni, akkor adja magát, hogy semmi másba sem. Hihetetlen, de pontosan ez a helyzet. Tartalmilag csorbítatlan, az eredetihez maximálisan hű újrakiadásról beszélhetünk, amely minden szempontból képes felnőni az elvárásokhoz. Vagyis ez az a ritka eset, mikor a marketinggépezet által eldurrogtatott kijelentések szinte mindegyike beigazolódott. Kivétel persze akad, ilyen az újratervezett interfész, elvégre pontosan ugyanúgy néz ki minden kijelző, a teljes inventory, a napló, az alkímia vagy a karakterfejlesztő képernyő, mint a PC-s verzióban. De változtatásra egyáltalán nem is volt szükség, van elég szabad tér ahhoz, hogy mindennek legyen helye, ráadásul a CD Projekt még a régebbi televíziók tulajdonosaira is gondolt, mert a játék már az első bekapcsoláskor felajánlja az SD tévékhez készített nagyobb betűméretet.

Nem csak ez az egyetlen, a szöveggel kapcsolatos esemény – megmaradt a remek magyar lokalizáció is, amely legalább annyira ritka alkalom konzolon, mint az MMORPG-k jelenléte. Szinkronra sajnos ezúttal se futotta, ami a szöveg mennyiségét látva nem is csoda, de a főhősnek választott Geralt borzalmas angol színészét hallgatván az ember azért hajlamos elmélázni azon, hogy magyarul – vagy akár timbuktuiul – azért jobban szólna. A fordítás mindenesetre továbbra is elsőrangú, egy-két rosszul átültetett mondatot, félreértelmezett angol kifejezést, rossz helyre rakott káromkodást leszámítva igazán emlékezetes lokalizáció, amely ugyan nem olyan frappáns, mint a Fable sorozaté volt, és nem is mer annyira belenyúlni a szövegbe, de legalább remekül visszaadja az eredeti regények dagályos, művészi nyelvezetét.

LAZA KÖTÖTTSÉGEK

Kompromisszumot mindössze csak a látványban kellett kötni. Az öregedő, élete talán utolsó előtti évét rúgó hardver nem tudott maradéktalanul megbirkózni a Witcher 2 komoly gépigényével, így a konzol a PC-s medium beállításokhoz közel álló színvonalat hoz. Azt viszont beton stabilan: belassulással, képfrissítési problémával már a tesztverzióban sem találkoztunk. Az időnkénti képtörés orvosolható problémának tűnik, zavarni egyedül csak a sok esetben későn betöltődő textúrák tudnak, de ez egyáltalán nem annyira égető probléma, hogy komolyan fennakadjunk rajta.

Ennél sokkal zavaróbb és észrevehetőbb, különösen a PC-s verziót is ismerők számára, hogy az ottani problémák zömét is megkapta az X360-as verzió. Ez elsősorban a kontextusérzékeny irányításra vonatkozik. Hiába volt egy év extra idő, hiába a kontrolleres irányítás, bizony még most is sok idegesítő pillanatot, fejvakarást okozhat a hullák kipakolása, a tárgyak felvétele és aktiválása – különösen zárt térben, mert mindig azt sikerül megragadni, amit egyáltalán nem szeretnénk. Nem értjük, ezt miért nem lehetett helyrepofozni, de a kardunkba azért nem dőlünk, mert bár zavaró, de megszokható jelenségről beszélünk. Ennél sokkal irritálóbb a temérdek töltőképernyő, mert az összes nagyobb helyszínnél, különösen ott, ahol átvezető videó is akad, bizony hosszú másodpercekig kell a tévét bámulni.

Ezeket az apróságokat leszámítva viszont lehetetlen fogást találni a végeredményen: pontosan ugyanarról a játékról, élményről és történetről beszélhetünk, mint amiről tavaly tavasszal, az idő pedig egyáltalán nem fogott rajta, így még mindig a Witcher 2 a generáció egyik legtartalmasabb, leghangulatosabb, legérettebb szerepjátéka. Szavatosságával mindenkit lemos a pályáról, mert a nettó 40-50 órás történetnek vagy fél tucat befejezése van, ráadásul az Enhanced Edition az eredetihez képest négyórányi extra tartalmat, eddig sosem látott küldetést és szereplőt kapott, így még azoknak is érdemes futnia vele minimum még egy kört, akik egy éve már végigkövették a Witcher viszontagságait. Úgyhogy fiolákat kimosni, kardokat kézbe fogni, indul a felejthetetlen kaland!