Thomas egyedül volt. Furcsa, hogy ez volt élete első gondolata. Thomas úgy döntött, elkezdi feljegyezni megfigyeléseit az utókor számára. Egy: egyedüllét. Kettő: portálok, amik vezetnek valahová, de még nem tudni, hogy merre. Három: zuhanás. Thomas kiválóan tudott zuhanni. Legalább annyira jó volt benne, mint a megfigyelésben. Thomas azonban nem tudott lezuhanni a legközelebbi test mellé. Azt gondolta: de jó lenne, ha létezne valami fordított esés… mondjuk az ugrás! Lehet, hogy csak paranoiás volt, de Thomas úgy érezte, a világ egyre nagyobb kihívásokat állít elé. A magány kezdett rátelepedni. A világ összes feljegyzése és megfigyelése se tudott erre gyógyírt találni. Fejlődött, tapasztaltabb lett, de azért jó lett volna, ha valakivel megoszthatja az érzéseit. Aztán találkozott Chrisszel, és Thomas soha többé nem volt egyedül.

HÁBORÚ ÉS BÉKE

Thomas és Chris számára a találkozás már csak azért is furcsa lehetett, mert mindketten négyszögek voltak. Thomas nyúlánk, hasábszerű, Chris ezzel szemben pöttöm, aki csak alig pár centire tudott elrugaszkodni a földtől. Az ebből fakadó kisebbségi komplexusa hozzájárult a mogorvaságához is, míg egy nap bele nem futottak Clairbe, a hatalmas kék négyzetbe. Miután Claire volt az egyetlen, aki a pályák lyukait kitöltő, barátságtalanul gőzölgő savmedencékben sérülés nélkül tudott lubickolni, ezért levonta a számára legkézenfekvőbb következtetést: ő bizony szuperhős. Mivel köpenyt hordani nem tudott, ezért gyorsan elvetette az ötletet, és inkább a csapat többi tagjával együtt üdvözölte új társait, újra és újra, mígnem annyian lettek, mint a brémai muzsikusok, és így már szinte egyetlen akadály sem állhatta útjukat.

Ez persze boldogító érzés volt, a Thomas Was Alone ugyanis egy platformjáték. Egyáltalán nem nehéz, végigvinni is csak hat órába kerül, de nem is a cél a lényeg, hanem az út. Az út, amelynél hangulatosabbat, csodásabbat elképzelni sem lehetne: hiába áll minden egyes főhős négyszögekből, hiába nem nyitják ki a szájukat, és hiába nem tudnak többet az egyszerű ugrásnál, mégis hihetőbbek, szerethetőbbek és kidolgozottabbak, mint bármelyik karakter, aki eddig videojátékokban szerepelt. Mindegyikük igazi egyéniség: a kezdeti civódás lassan, fokozatosan, pályáról pályára épül le, hogy végül az egymásrautaltságnak és más tényezőknek hála igazán szoros kapoccsá, a legtisztább, legőszintébb barátsággá fejlődjön. Megtalálják a helyüket a világban és a csapatban, rájönnek, milyen szerepkörben is tudnak a leghatékonyabbak lenni, és önzetlenül sietnek a bajba jutottak megsegítésére, egészen addig, míg egy titokzatos pixelfelhő el nem kezdi egyenként elrabolni a banda tagjait...

EGYSZER VOLT...

Ebben a megfoghatatlanul egyedi, hihetetlenül különleges sztoriban egy külső társra is akadnak a narrátor személyében. Szinte csak a tavalyi indie-csodát, a Bastiont lehetne rá felhozni példaként, igaz, ott inkább kommentárként funkcionált a misztikus hang. Ezzel szemben itt történetmesélő szerep jut annak a Danny Wallace-nak, aki hazájában humoristaként, a videojáték-rajongók életében pedig az Assassin's Creed sorozat szarkasztikus Shaunjaként futott be karriert. Wallace előadásmódja mesés: már a brit akcentusa is különlegessé teszi, de olyan lelkesedéssel és kiváló hanghordozással kelti életre az amúgy teljesen egyszerű, maximálisan letisztult játékteret és az azon küzdő csapatot, ami önmagában igazolja az összes garázsfejlesztő törekvéseit, és azt a tézist, hogy kevés pénzből is lehet csodálatosat alkotni.

Ahogy a képeken is látszik, már a küllemet nézve sem éppen mindennapi játékról beszélünk. Az egyszínű hátterek, a teljesen egyszerű geometriai formák világa mégis képes változatos lenni. A több tucatnyi pálya közül egyik sem ugyanolyan, mindegyik máshogy néz ki, és idővel máshogy is működik. Kezdetben még csak ugrálni kell, az egyre több csapattárs bevonásával viszont elkezd elmélyülni a játékmenet. Megjelennek a kapcsolók, fontos tényezővé válik a gravitáció, az időzítés, a karakterek közti csapatmunka összehangolása. Az igazán fantasztikus mindebben az, hogy a kihívás mindvégig megmarad egy olyan szinten, hogy elakadni gyakorlatilag lehetetlen, főleg, mert elég mindössze két gomb (ugrás és személycsere), plusz az irányzék a kezeléshez. Pár perc alatt még a legfurmányosabb pálya is teljesíthető.

ÁLOMVILÁG

Szem nem maradhat szárazon: a Thomas Was Alone felejthetetlen élmény. Álomszépen néz ki, minden idők egyik legcsodálatosabb zenéjét kapta aláfestésnek, története pedig annyira egyedi és olyan szívbemarkolóan gyönyörű, amire még évek múltán is emlékezni lehet. Úgyhogy ha valaki a jövőben megkérdezi, kik a kedvenc videojáték szereplőim, azt mondom: Thomas, Chris, Claire, John, James és a többiek. Egy csapatnyi kis négyszög.