Kezdjük is rögtön az elején: ha műfajilag kellene besorolni a játékot, akkor valahogy úgy lehetne a legjobban leírni a Patapont, hogy mászkálós-istenszimulátor. Lássuk be, ez így elég ostobán hangzik és még csak ki sem derül, hogy miről van szó - de azért én segítek egy kicsit. A játék címadói, a Pataponok gyakorlatilag egy törzset alkotnak, akik egykoron igen ismertek és erősek voltak, ám a játék kezdetén már-már a feledés homálya borul járunk. Ekkor lépünk be mi a képbe, istenként, s a kis lények hozzánk imádkoznak, hogy vezessük őket ismét győzelemre, emeljük őket magasba. Láttunk ugye már ilyet, mikor a mindenható szerepköréből irányítjuk az eseményeket, de semmiképpen nem ilyen formában.

Ahogy a Loco Roco-ban is fontos szerep jutott a zenének (bár ott csak hangulati szinten), úgy itt is sem hanyagolták el, oly annyira nem, hogy gyakorlatilag ez az egész játéknak a muzikalitás az esszenciája. Kis népünket ugyanis dobszólókkal tudjuk irányítani. Kezdetben két ritmusunk van: az első a Pata Pata Pata Pon (négyzet, négyzet, négyzet, kör), ezzel tudjuk menetre bírni a kis lényeket, a másik Pon Pon Pata Pon (kör, kör, négyzet, kör), ennek hallatán pedig támadni kezdik az ellenfelet. Később persze bővül a repertoár, és nem csak mozgást és cselekvést tudunk előhozni, hanem varázslatokat is. Ez persze eddig egyszerűen hangzik, de ami zseniális az egészben, hogy mindezt a háttérzene ritmusára kell végezni, ami nem mindig egyszerű feladat, lévén, akármikor nem lehet lenyomni a gombokat, megfelelő ütemre kell, arról nem is beszélve, hogyha elrontjuk a sorozatokat (mert folyamatosan kell dobolni a törzsünknek), akkor bónuszt vesztünk és értékes másodperceket, ami által az ellenfél olykor komoly előnyhöz juthat. Botfülűek ezáltal az elején bajban lesznek, de ha ráérzünk a ritmusra, akkor ezidáig nem tapasztalt játékélményben lehet részünk.

  A játék a menetét tekintve roppant egyszerű, van egy csomó pálya, amin egyszerűen végig kell vezetni népünket és le kell győzni mindenkit aki utunkba áll. Kezdetben csak állatokat, aztán jönnek az ellenséges törzsek, épületek és mindez egyre fejlettebb szinten. Utunk során mindenféle eszközöket és relikviákat felszedhetünk, melyekkel később a táborunkban fejleszthetjük a csapatunkat, és hősöket kelthetünk életre, akik értelemszerűen sokkal eredményesebbek a harctéren. Minden egyes pálya sikeres véghezvitele után a törzsünk táborába kerülünk, ahol variálhatjuk az egységeinket, felszerelhetjük őket az új és erősebb tárgyakkal, szóval egyfajta management is került a programba, tovább növelve ezzel a Patapon élvezeti értékét.

A pályák előrehaladtával kis népünk egyre fejlődik, a kezdeti falándzsa és fapajzs után jönnek a fém fegyverek és az egyéb nyalánkságok, mondanom sem kell, az igazi élmény az első ostromgépek csatamezőre vezénylése. Ha nem lenne elég a nyers erő, akkor jöhetnek a varázslatok, melyek segítségével esőt idézhetünk vagy akár megfordíthatjuk a szélirányt, ezzel nehezítve az ellenség nyílvesszőinek célba érését. Egy szó, mint száz, ez a játék nagyon össze van rakva, tele aranyos ötletekkel, hihetetlenül jópofa látvánnyal, imádnivaló figurákkal és olyan zenei alapú irányítással, amire eddig nem nagyon volt példa. Ha PSP tulaj vagy, akkor a játék gyakorlatilag kihagyhatatlan, ha pedig nem, akkor, ha másért nem, ezért tényleg érdemes venni egyet.