Amikor az ember monitor- vagy notebookvásárlás előtt áll, gyakran felmerül a kérdés, hogy mégis milyen kijelzővel felszerelt készüléket válasszon. Hajlamosak vagyunk szimpla gyártószimpátia vagy baráti ajánlás alapján döntést hozni, sokszor pedig csak azért kötünk ki a régebbi megoldásokat felvonultató termék mellett, mert olcsóbb a korszerű változatnál, holott amikor olyan fontos dologról van szó, mint egy kijelző, számításba kell vennünk a tényt, hogy jó eséllyel évekig fogjuk ugyanazt a képernyőt bámulni naphosszat. Emiatt az időtállóság problémája legalább annyira hangsúlyos, mint a pénztárcánk vastagságáé – mert ahogy a mondás tartja, olcsó húsnak híg a leve, és a számítástechnika világában ez még a gasztronómiánál is sokkal helyénvalóbb megállapítás.
MIT NÉZZEK?
Persze ahhoz, hogy az ember eldöntse, milyen monitort szeretne venni, nem árt tisztában lenni a különböző gyártástechnológiákkal. Manapság az összes forgalomban lévő „lapos” kijelző úgynevezett TFTLCD kijelző: ez a betűszó olyan megjelenítőt takar, ami apró folyadékkristályok millióit tartalmazza, melyeket elektromos jelekkel bírnak rá a mérnökök a különböző színek létrehozására. A sok miniatűr kristály fénytöréssel rajzolja ki a megfelelő képet, és mivel a szemcsék hullámzás nélkül változtatnak színt, a képfrissítés gyakorisága sem bántja a szemet.
A legelterjedtebb folyadékkristályos megjelenítési mód az úgynevezett TN+film technológia, ami a Twisted Nematic+film szakkifejezés rövidítése. Olyan eljárásról van szó, amelynek esetében a kristályokat két, egymásra merőlegesen polarizáló lemez között helyezik el, hogy elektromosan stimulálva őket, a belsőleg polarizált fényt a megfelelő irányba „forgatva”, a lemez barázdáin torzítva kiadják a megfelelő színt. Stimulálatlan állapotban a TN+film kristályok fehér színben virítanak, és csak akkor sötétednek el, ha megfelelő ingert kapnak, ami a kristályok kaotikus elrendeződésével váltja ki az elsötétedést. Az eljárás előnye, hogy roppant gyors, manapság akár 1 milliszekundum alatt is képes egy teljes képernyőnyi adat frissítésére, és mint ilyen, sokáig a játékosok kedvencének számított. Hátránya azonban, hogy az általa festett fekete tulajdonképpen csak emuláció, és emiatt soha nem lehet olyan sötét és mély, mint a valóságban. Ráadásul a TN+film kijelzők többségének háttérvilágítása a barázdált polarizált lemezek használata miatt erősnek mondható, így az ilyen megjelenítők akkor is világosan „izzanak”, amikor pont az ellenkezőjét várjuk tőlük.
A másik elterjedt, sokkal modernebb módszer az In Plane Switching, avagy IPS, mely nem más, mint a TN+film hibáinak mesterséges kiküszöbölése. A legnagyobb különbség a lemezek polarizációjában rejlik: az IPS-panelek esetében a lemezek egymással párhuzamosan polarizáltak, ami azt jelenti, hogy fény elektromos jelek hatására egyenes vonalban hatol át a lemezeken és jut ki a kijelzőre, megkerülve így a TN+film technológia torzított színezési eljárását, és így valódi mélyfeketét teremtve.
Mivel stimulálatlan állapotban a pixelek egyszerűen nem „égnek”, ezért a fekete megjelenítése tökéletes lesz. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az IPS-panelek hibátlanok: sajnos eleinte nagyon lassú volt a képfrissítésük, akár a 20-30 ms-ot is elérhette a TN+film képernyők átlagos 5 ms-ával szemben. Ráadásul az IPS panelek fogyasztása magasabb a TN+filmeseknél, ezért van, hogy a notebookgyártók még ma is mellőzik ezt a technológiát. Érdemes megemlíteni még a VA paneleket is (ezekből kétféle van: Multidomain Vertical Alignment és Patterned Vertical Alignment), melyek igyekeznek ötvözni a TN+film és az IPS legjobb tulajdonságait, ez a technológia viszont még több gyermekbetegséggel küzd, válaszideje például általában elmarad az IPS és a TN panelek adatai mögött.
NYAKUNKON A VÁLTÁS
Csakhogy az IPS-nek van egy olyan előnye a TN+film technológiával szemben, amit máig hajlamosak elfelejteni mind a mérnökök, mind pedig a játékosok: az, hogy fejlődőképes, és mivel viszonylag új, csak most kezdjük igazán felfedezni a benne rejlő potenciált. Manapság a fejlett IPS kijelzők extra széles betekintési szögekkel rendelkeznek, a színeik élénkségével pedig nem sok más technológia tud versenyre kelni. Ennek köszönhetően a játékokban nyújtott teljesítményük sokkal jobb, hála a gyorsabb színfeldolgozó eljárásoknak. Kiváló példa erre az 5 ms-os LG 34UM95-P, ami egy QHD felbontású, 3440x1440 pixel egyidejű megjelenítésére képes, 21:9-es képarányú készülék – képzelhetitek, micsoda élmény egy ilyen hatalmas monitoron játszani úgy, hogy sem a színkezelés, sem a sebesség nem hagy maga után kívánnivalót. És ha már szóba került az LG: a dél-koreai székhelyű gyártóóriás az IPS-panel-forradalom egyik legfontosabb úttörője, a gyáraiban készül többek között a legtöbb IPS-kijelző. Sőt, a hatalmas cég mostani kínálata is az IPS-technológiát preferálja, hiszen az általa gyártott monitorok és Personal TV-k kétharmada (a közép- és felső kategóriás modellek) már mind IPS-panellel üzemelnek.
Az IPS-panelek előretörése pedig már megkezdődött. Ugyan még most is sok gyártó rukkol elő TN+film kijelzőkkel, ezek a modellek, ha olcsóbbak is, nem érik meg a befektetést, mert már csak néhány esztendő, és helyüket átveszik az addigra árban is sokkal barátságosabb szegmensbe hulló IPS-megjelenítők. Mi is azt javasoljuk, hogy amennyiben van rá lehetőségetek, olyan monitort vásároljatok, ami már IPS panelt kapott, hisz időtálló, képminősége pedig nemcsak most, de akár 3-4 év múlva is képes lesz elkápráztatni.
(x)
szívesen egymás mellé tennék a kétféle kijelzőből egyet-egyet, mert külön már láttam mindkettőt, de a színeket sajna nem tudtam összehasonlítani. TV vásárláskor végre tudom mit keressek, köszi szépen!