Viksar kétségbeesetten próbált kiszabadulni öve fogságából. A résnél ülő munkás visított, amikor a lény egy csapással leszelte a fejét az ollójával. Vér spriccelt a nyakából, beterítve a mellette ülőket, akik azonnal pánikrohamot kaptak. Apróbb bogarak csapata özönlött be a lyukon és támadtak neki az embereknek.
Viksar kijutott üléséből, nagyot csattant a padlóvá vált mennyezeten. Ketten támadtak rá; az egyik a mellkasára ugrott és leterítette a földre. Rémülettől tágra meredt szemekkel bámulta a rovart, ami visszataszítóan csattogtatta rágóit, mintha már érezné a húsát. Harag borította el Viksar elméjét és az övén csüngő félméteres csavarkulcshoz kapott.
– Belőlem nem eszel! – hörögte és egy kanyarintással fejbe vágta a dögöt, a másikat meg lerúgta csizmájáról. Talpra állt és kíméletlenül elkezdte csépelni két támadóját, amíg undorító toccsanással zöld lévé nem lettek. Vérben forgó szemekkel körbe nézett; Asmita hátán három bogár csüngött és harapta ott, ahol érte. Viksar két ugrással ott termett, magasba emelte a csavarkulcsot, aztán lesújtott.
Nem ebben volt profi, az első ütés nem csak a csótányt érte, hanem Asmita vállát is. Fájdalmasan kiáltott és térdre rogyott. Viksar másodszor már óvatosabb volt, és inkább vízszintesen suhogtatta rögtönzött fegyverét, amíg Asmita bogármentes nem lett, eztán felkapta és odébb rángatta barátját az egyre növekvő réstől, ahol a nagy rovar próbált bejutni. Az óriási ollók és fejetlen társa láttán meghűlt ereiben a vér, nagyot nyelt, de tovább ment. A többiek is hasonlóan gondolkodtak, és hamarosan mind a hátsó ajtót próbálták felfeszíteni.
– Hol a vágópisztoly?! Hol a vágópisztoly?! – üvöltözték, míg Viksar oda nem tolakodott és felfeszítette az ajtót csavarkulcsával.
Egymást taposva próbáltak menekülni. Viksar szinte kirepült, amilyen erővel a többiek lökték, puffanva landolt a homokban. Megrázta a fejét, letépte magáról a sálat, a szemüveget a nyakába húzta és kisöpörte szeméből a homokot. Újabb sikolyok ütötték meg fülét mögüle. Hátrafordult.
A felborult csapatszállítón egy rajnyi rovar nyüzsgött. Épp a bent rekedt munkásokat tépték cafatokra; Viksar látta az üvegre fröccsenő vérfoltokat sokasodni. Biccentett Asmitának, aki szintén előhúzta saját szerszámát, s Viksar mellé állt. Csak ketten szegődtek hozzájuk, de ez őt nem zavarta. Még voltak, akiket megmenthetett. Félelemmel telt csatakiáltással rohamozták meg a járművet.
A kisebb bogarak átugrottak a kerekeken és a homokban ütköztek meg velük. Viksar épp időben csapta el az egyiket, még mielőtt ledönthette volna lábáról, ám a rovar nem adta fel, újból megtámadta. Viksar kitért, de túl lassú volt; a lény eltalálta a bal lábát, emiatt egyensúlyát vesztette és a homokban kötött ki. Ellenfele diadalmas ciripeléssel repült rá.
Viksar fél kézzel legyintette meg csavarkulcsával, mire a rovar páncélja beszakadt. Vonyított, mint a vert kutya, de ő nem érzett irgalmat. Két marokra fogva fegyverét, lesújtott, mint egy haragos isten, és péppé zúzta a bogarat.
Mellette az egyik munkás hevert, arcán az egyik szörnyeteggel. Ugyan a kezével a rovar kitinjét kaparta, de már csak hangtalan vonaglott. Viksar káromkodott, s erejének erejével rávágott a bogárra, bezúzva az alatta fekvő fejet is.
Rohadékok… Könnyek gyűltek a szemében, a torka furcsán szorított. Búsan meredt a csapatszállítóra, amin az óriási bogár mászott át. Esélye sem volt, jól tudta ezt. Vetett egy oldalpillantást Asmitára, aki lihegve bicegett mellé. A kezeslábasa rovar belsőségekben úszott.
– Legalább megpróbáltuk – sóhajtotta Viksar.
– Nem úgy, mint azok. – bökött a hátuk mögé Asmita, ahol társaik menekültek a művezetővel az élen. Viksar bólintott. Bámulatos volt megfigyelni, ahogy a félelem által meghatszorozódott sebességgel mászták meg a labilis homokdűnét.
A talaj elkezdett remegni a talpa alatt, ahogy a rovarok rohamra indultak kettejükkel szemben. Viksar eldobta a csavarkulcsot, karját széttárta és lehunyt szemmel várt.
Fémes robaj töltötte be a sivatagot. A kétméteres bogár zöldes cafatokká bomlott. A raj fennmaradó része golyózáporba került és egymás után hullottak el, kismillió lyukkal a testükön.
Viksar szeme felpattant, értetlenül nézett körbe. Úti céljuk felől, egy homokdűne oldalán egy szakasz gyalogos száguldott le laza alakzatban, végig tűz alatt tartva az lényeket. Viksar önfeledten ugrándozott örömében, s megbabonázva nézte a kék-zöld páncélos harcosokat, ahogy gyilkos precizitással mentették meg az életét.
Nagyon jó volt olvasni a műved, összesen annyi észrevételem van, hogy számomra furcsa, hogy a bogarak hangját ciripelésként fogalmaztad meg, kicsit ellentmondásos számomra a vérszomjas ciripelés :)
Nagyszerű munka egyébként és nagyon élveztem az olvasását!!