A Dying Light alapkoncepciója az, hogy parkour mozdulatok segítségével kell megmenekülnünk a gyilkos zombik hadától, melyek a napszak függvényében másképpen viselkednek: nappal lomhábbak, könnyebben kijátszhatók, így ekkor kell felszerelést gyűjtenünk illetve begyakorolni a mozdulatokat, míg este az élőhalottak megvadulnak, agresszívvá válnak, valamint megjelennek a különleges ragadozók is, amik szintén csak ránk pályáznak.

Maga a játék egyébként illeszkedik a stúdió korábbi alkotásai által meghatározott profilba, vagyis itt egy egzotikus szigeten találjuk magunkat, minimális felszereléssel és nyersanyaggal, de ahogy felfedezzük az óriási, dinamikus térségét, úgy találunk a számunkra hasznos anyagokat. Ezekből -- akárcsak a Dead Islandben -- fegyvereket eszkábálhatunk, amik jól jönnek majd a nappali, de legfőképpen az esti összecsapások során, ahol minden tudásunkat latba kell vetnünk, ha túl akarjuk élni ezt az egész kalandot. Természetesen a karakterünk az utunk során fejlődik, új képességekre tesz szert, s úgy összességében egy talpraesettebb túlélővé válik, akinek már nem kell tartania az egyszerű csoszogó hulláktól.

Azt hiszem, azt már mondanunk sem kell, hogy minden összecsapás belső nézetből zajlik, a német srácok pedig nem fogták vissza magukat, ha roncsolódó fejekről vagy a vér modellezéséről volt szó.