Jobb harcolni valamiért, mint élni a semmiért (George S. Patton tábornok)

Önkéntesként vonultam be a seregbe, ahol az ejtőernyős ezredhez kerültem. Igencsak alapos kiképzésben volt részünk, szerencsére a fáradalmakat a csapaton belül uralkodó jó hangulat megfelelően oldotta. Egy napon aztán megérkezett a hír: irány Európa. Az öreg kontinensen Angliában gyülekeztünk, onnan pedig Franciaországba vezényeltek minket, ahol az Overlord hadműveletben próbálhattuk ki magunkat igazi bevetésen. 1944 nyarát írtuk. 

Az első küldetés nem hangzott nehéznek: jeladók segítségével a többi ejtőernyős társ földet érését voltunk hivatottak támogatni. Ám a halandók terve és a valóság olykor nem esnek egybe: az egységemtől külön, egyedül értem földet a francia földön. Tartottam magam a tervhez, elhelyeztem a szerkezeteket és vártam az erősítés megérkezését. 

Sainte-Mère-Église városka békés időben alighanem ideális pihenőhely. Most azonban két szemben álló fél összecsapásának adott teret, melyben a romok közül MG42-esekkel tüzelő németek ellen csupán Thompson gépfegyveremre számíthattam, és egy maroknyi harcostársra más századokból. Hamar megtapasztaltam, amit a kiképzésen is belénk sulykoltak: a háború nem a magányos hősök színtere. Aki túl akar élni, bízzon a bajtársaiban. A másik szabály: mindig fedezék mögül támadni. Végül pedig: válaszd a helyzethez legmegfelelőbb fegyvert. Nehezemre esett józannak maradni, miközben fejem mellett süvítettek el a lövedékek, társaim pedig a távolból érkező csatazajokat túlüvöltve próbáltak parancsokat osztani.

Természetesen arra is megtanítottak korábban, hogy a tankok ellen a hagyományos fegyver fabatkát sem ér. Arra az érzésre azonban senki nem készített fel, milyen is az valójában, amikor egy ilyen monstrum néhány lépésre halad el melletted, a közeledben becsapódó lövedék pedig szédülést, hallászavart okoz -- jó esetben. 

Miután a területet megtisztítottuk a katonáktól és tankoktól, autóval haladtunk tovább. Az én feladatom volt az ellenséges vonal elhagyásához vezető út mentén állomásozó német egységek távol tartása. Szerencsénk volt, hogy nem vált a kocsi a koporsónkká, míg biztonságba értünk. 

Másnap új parancs érkezett: Normandia partjaira irányított tüzérségi ágyúkat kell kiiktatnunk. Feltétlenül papírra kívánkozik a bevetés egyik eseménye, amikor az árkokban kúszva egy halálra rémült honfitárs szanitécre bukkantunk, aki az ijedtségtől képtelen volt a közelben rekedt meglőtt katona kimenekítésére és ellátására. Moody őrmester tette meg helyette: a vállára kapva, védtelenül mentette ki a sérültet, miközben a németek minden irányból lőttek -- ma jó leckét kaptam bajtársiasságból. 

A sikeres akciót követően Németországban kaptunk feladatot: két brit tiszt fogságba esett egy nácikkal őrzött kastélyban. Valóban jelentős ellenállásba ütköztünk, folyamatosan érkezett az utánpótlás -- Price és Ingram alighanem fontos információk birtokába juthattak. A szűk folyosókon jó szolgálatot tettek a gránátok és a tény, hogy a léptek zajából tudni lehetett, ha valaki közeledik. Végül fél sikert könyvelhetünk el: Price századost megtaláltuk ugyan, ám Ingram őrnagyot egy fogolytáborba hurcolták, Ausztriába... 

...ahol barakkokból támadtak ránk, gyakran hordók, ajtók mögé bújva. Gyakran megesett, hogy lövéseim csupán megsebesítették az ellenséget, így pontosan leadott találatokra volt szükség, lehetőleg fejre. Ingram őrnagy örült az érkezésünknek, a velünk érkező szabadulásának nemkülönben.

A háborúk katasztrófák sorozata, melyek győzelemhez vezetnek (Georges Clemenceau)

Az idő elteltével egyre inkább felértékelődik az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv, amelyről először egy testőrökről szóló könyvben olvastam. Úgy érzem, ezekre a srácokra itt mellettem számítani lehet a legkomolyabb tűzharcban is, és ezt igyekszem viszonozni nekik. 

1944 júniusának eleje, Franciaország, Bénouville. A Pegasus-híd visszafoglalása és megtartása a küldetésünk célja, míg az erősítés meg nem érkezik. Ha eddig sikerült elfojtanom magamban a halálfélelmet, a gyalogosok és a tankok túlereje által okozott rossz érzés fokozódott bennem. Azt, hogy még életben vagyok, nem kis részben köszönhetem a többieknek is. Hiányozni fognak, ha ez a háború véget ér. Vagy, rosszabb esetben, ha valamelyikük esetleg nem élné túl. 

Szeptember 2. Ahhoz, hogy a légtérben előnyre tehessünk szert, a légvédelmi ágyúkat kell kiiktatnom az Eder gát mentén, ezzel párhuzamosan az ipari termelést szabotálnom néhány megfelelően elhelyezett robbanótöltettel. Ezúttal magamban (és MP44-esemben) bízhatok csupán. Miután végeztem, a fritzektől „kölcsönvett” platós teherautóval távozom a százados és Waters őrmester társaságában. Utunk a repülőtérig vezet, ahol igyekszünk az ellenség légi erejét a legnagyobb mértékben megbénítani. A lelőtt gépek zaja még sokáig fog esténként kísérteni. 

Október 22-én Price-t és engem bíznak meg, hogy tegyük harcképtelenné a tengerek félelmetes uraként ismert csatahajót, a Tirpitzet. Hamis papírokkal szállunk a fedélzetre, de az íratok nem válnak be -- a hajó legénysége teljes riadókészültségben! Tartom magam a tervhez, folyamatosan haladva elhelyezem a tölteteket. Felülről érkező parancsot végrehajtani olyan, mint egy test működése: az agy utasít, a kar cselekszik. Csak remélni tudom, hogy ez az akció valóban megérte a kockázatot. És Price százados elvesztését. Egyszer egy híres orosz azt mondta: „Egy ember halála tragédia, milliók halála statisztika.” Egy bajtárs hiánya pedig igazi gyász.

Csak akkor érted meg a béke igazi jelentését, ha már túl vagy a háborún (Kosovar)

1942. szeptember 18. A Volga folyón szállítóhajó visz minket az ostrom alatt lévő Sztálingrádba. Egyértelműen tudatták velünk, hogy aki szökni próbál, azt árulónak tekintik és helyben kivégzik. Az orosz haderő bízik a létszámfölényben, ám társaim arcán a magabiztosság helyett inkább az aggodalom vonásait látom. Az egyre közeledő partok felől folyamatosan hallani a gépfegyverek kerepelését és a sérült katonák (a szerencsétlenebbek esetében utolsó) kiáltásait, a felettünk elhúzó harci repülők pedig gondoskodnak róla, hogy ne érjen szárazföldet élve mindenki. 

A legnagyobb kihívást a fészkek kifüstölése jelenti. Egy mesterlövészségben jártas elvtárs végzi el ezt a feladatot, míg én elterelem az ellenség figyelmét. Végül a légi támogatás biztosítja az utat a városba, ahol egy, a romok közé beásott ellenféllel kell szembenéznünk. Az ütközet közben fut át az agyamon egy kósza gondolat: sok asszony fogja hiába hazavárni párját. 

Zubov őrnagytól értesülünk róla, hogy a németek elfoglaltak egy kulcsfontosságú épületet, melyet a lehető leghamarabb vissza kell venni, ám megközelíteni csak a csatornán keresztül lehetséges. Mialatt haladok előre, a hangszóróból egy hang azt hangoztatja, hogy a német egységek a barátaink, és az a katona, aki megadja magát, megfelelő ellátásban részesül -- a valóság, a föld alatt a falak által még jobban visszavert puskalövések hangjai ezzel ellentétben állnak. 

A szabadba kijutva többedmagunkkal rohamozzuk meg a többemeletes házat, vagyis azt a romot, ami belőle maradt. Szintről szintre haladva vesszük vissza, de ezúttal is túlerővel állunk szemben. Az erősítés megérkezéséig tartó percekben az utolsó leheletünkig igyekszünk tartani a helyet. Hálás vagyok, hogy a zűrzavarban is életben tudtam maradni. Valaki alighanem vigyáz rám odafentről.

1945 januárja. Az Odera folyót harckocsikkal közelítjük meg, én egy T–34-es parancsnoki posztját kaptam eddig elért érdemeim alapján. A jármű rendelkezik ugyan a három alapvető tulajdonsággal (mozgékonyság, tűzerő, páncélvédettség), és korábban Varsóban sikerrel bénítottuk meg a németek tankok javítására használt gyárait, a lebombázott városban páncélököllel védekező gyalogság és számos megmaradt harckocsi miatt nem érezhetem magam egy percig sem biztonságban. 

A szövetséges hatalmak vezetőitől biztató hírek érkeznek, a német haderő minden téren a gyengülés jeleit mutatja. A sikerekhez jelentősen hozzájárult a pár nappal ezelőtti náci V2 rakétakilövők elleni akciónk diadala, mely végrehajtását a zord időjárási- és látási viszonyok nehezítettek meg. 

Berlin rohamával dőlt el minden. Maroknyi társammal törtünk utat a város romhalmazzal teli útjain a bennünket követő tankoknak. A németek mindent megtettek, hogy megvédjék bástyájukat, de lelkesedésük nem bizonyult elegendőnek elsöprő támadásunkkal szemben -- a parlamentet lépésről lépésre foglaljuk el, míg a tetejére érve zászlóvivőnk tette döntő csapást mér a háború kimenetelére: kitűzzük a győzelmi lobogót, a horogkeresztes pedig a porba hull! 

Később sokat meséltem fiaimnak az eseményekről, melyben részem volt. Izgatottan hallgatták végig beszámolóimat. Mindazonáltal őszintén bízom benne, hogy nekik nem kell mindezeken keresztülmenniük és egy boldog, békés élet vár rájuk.