Ráadásul mostani és előző havi csalódásom alanya még egy valamiben közös: ahogy a Pendulo Studios gyakorlatilag ismeretlenül berobbant a műfajba 2001-ben a Runaway-jel, ugyanígy tűnt fel a Wizarbox 2008 végén a gyönyörű, remek humorú, szerethető So Blonde-dal – igaz, az ő esetükben van némi „csalás”, hiszen a történetet az a Steve Ince írta, aki örökre bevéste magát szívünkbe a Broken Sword szériával. Amikor kiderült, hogy a francia csapat a folytatáson dolgozik, magam is izgatott lettem, hiszen minden hibájával együtt imádtam Sunny Blonde kalandjait, és hasonlóan színvonalas alkotást vártam – s ahogy azt már elsírtam az imént, megint csalódtam. 

Dimenziózűr

Pedig alapjaiban nincs nagy baj a játékkal, amely a So Blonde előzménye: megismerhetjük az előző játékban központi szerepet játszó Morgane Castillo gyermek- és ifjúkorát, megtudhatjuk, hogyan lett a Winsome Maid kapitánya, hogyan toborozta össze a legénységét, sőt visszatérhetünk Forgotten Islandre is -- ismerős helyszínek, ismerős figurák, minden együtt van egy nagyszerű folytatáshoz. És hogy miért keserű mégis a szám íze? A bevezetőben említett hibás tervezői döntések miatt. Kezdjük azzal, hogy a kézzel rajzolt, 2D-s előd csodaszép volt, és bár a mostani cím hátterei is épp ilyen gyönyörűek, sajnos olyan ocsmány 3D-s karaktereket szuszakoltak bele, amelyeket nem lehet megbocsátani -- ráadásul nemcsak a kinézetük béna, hanem animációik is (hogy mást ne mondjak, amikor duma van, a beszélő egyfolytában tátog, ami roppant igénytelen, lássuk be). Miután a korábbi címhez hasonlóan az éppen megnyilvánuló figura portréja megjelenik a szövegbuborék mellett, mindez még kontrasztosabb, ugyanis alig lehet ráismerni az illetőre, annyira eltér egymástól a rajzolt arc és az „élő” modell.

És hogy rögtön tovább is soroljam a panaszaimat, jöjjön a második döbbenet: a minijátékoké. Aki játszott a So Blonde-dal, ismeri ezeket -- vicces, nem túl bonyolult, de a játékba jól illeszkedő mókákról volt szó. Volt, mert a mostaniak épp annyira gagyik, mint a karakterek, főleg a dedós grafika; a net legmélyebb bugyraiban fellelhető amatőr flash-játékok is igényesebbek némelyiknél – még szerencse, hogy most is átléphetjük ezeket, akárcsak az elődben (még ha ott erre nem is éreztem késztetést, nem úgy, mint itt) Miután a játék DS-re, Wii-re és PS3-ra is meg fog jelenni, nem tudom eloszlatni a gyanút: PC-re konzolos átiratot kaptunk, és nem is a Sony platformjáról -- ezt jelzik a rusnya minijátékok, a fél képernyőt kitakaró, lóbetűs feliratok, az egész képernyőt betöltő készletpanel; hiába lehet a felbontást 1080p-re állítani, ha ezek a megoldások azt jelzik: 480p-re optimalizálták őket.  

Sajnos a hangokról is hasonlóan negatív véleményt tudok csak mondani: az előd szinkronja lényegesen jobban sikerült, itt néha bántóan túlspilázott, ripacskodó mondatok hangzanak el, a zene pedig, bár rossznak nem mondanám, unalmas és egysíkú. Mindezekkel együtt is még az audiocsomagot tudom leginkább megvédeni -- no meg a sztorit, bár...

Sablonde...

Bár a sztori sem egy díjnyertes darab. Nem véletlenül használtam ezt a jelzőt, hiszen Steve Ince 2008-ban a So Blonde forgatókönyvéért jelölve lett a BAFTA-ra, és bár a Captain Morgane szkriptjét is ő jegyzi, valahogy ő is alulteljesített. Igaz, az elődben eleve volt egy remek, bár ismerős alapcsavar (modern figura visszakerül a „középkorba”), de sikerült mindezt remek gegekkel, okos ötletekkel megtölteni. Az új sztori azonban a lehető legsablonosabb, hiszen egy tipikus, kincskeresős kalóztörténetet kapunk, amelynek minden elemét ismerjük már, és noha van benne egy-két fordulat, különösebb nyomot nem hagyott bennem, annak ellenére sem,hogy a játékidő a mai trendekhez mérten elég hosszúnak mondható (8-10 óra). Igaz, ennek jó részét a mászkálások teszik ki, bár szerencsére az elődtől eltérően van már térkép, amin ugrálhatunk két helyszín között, és küldetésnapló is, amelyben nyomon követhetjük a ránk váró feladatokat. Megjegyzem, vannak úgymond „mellékküldetések” is, amelyek azonban semmiféle módon nem hatnak ki a játékmenetre, még csak többféle befejezésre se tessék számítani, eltérően az előd négyféle lezárási lehetőségétől... 

Az, hogy a fenti panaszáradat ellenére a végső pontszámban elnézőbb voltam, a valóban tehetséges 2D-s grafikusaiknak köszönhetik a srácok, és annak, hogy maga a kalandmechanizmus mégiscsak visszaidézi a klasszikus időket, és ezt mostanság leginkább olyan indie-címekben lehetett csak felfedezni, mint a Blackwell-széria vagy a Gemini Rue. Épp emiatt, a fentiekkel együtt is a Captain Morgane ajánlható a műfaj szerelmeseinek, még ha nem is a jelenlegi, közel tízezer forintos áron. Karácsonyra biztos olcsóbb lesz, addig meg el lehet lenni nélküle is.