...de hiszen a Monte Cristo 2006-ban megjelent városépítő szoftvere, a City Life egy tisztes iparosmunka volt, amely igazán egy ponton vérzett el: a műfaj szerelmese óhatatlanul összehasonlította a nagy klasszikussal, a SimCityvel, s bizony ebben az összevetésben a CL könnyűnek találtatott. Jómagam is inkább maradtam a jól bevált SC4-nél, így aztán, kapcsolódva a nyitó gondolatmenethez, előítéleteim okán át is léptem a francia fejlesztők által megreformált, és online opcióval megspékelt „rebootot”, a Cities XL-t, mely ma már a 2009-es utótaggal bővülve jelzi a franchise új evolúciójának első állomását. Ám amikor Bate azzal törte rám elefántcsonttornyom virtuális ajtaját, hogy a hazai forgalmazó jóvoltából kipróbálható az egyedfejlődés második lépcsőfoka, gondoltam, egye fene, adok még egy esélyt a derék galloknak. És aztán jött a nahát... 

Globalizáció

És hogy mi is ez a „nahát”? A Monte Cristo legénysége jó érzékkel betette a lábát az EA által nyitva hagyott ajtó résébe. Miután a 2007-es SimCity Societies az alapjáték megcsúfolása, vagy illő eufemizmussal annak egyszerűsített mellékága volt, a zsáner legutolsó, értékelhető produktuma a fent már emlegetett, 2003-as SimCity 4, azaz a virtuális településmérnökök bő hét éve nem kaptak semmi táplálékot éhségük csillapítására. Itt léptek be a Dumas-srácok, és addig gyúrták porontyukat, amíg az olyanná nem vált, mint Will Wright mesterműve. Illetve persze majdnem olyanná, de ne legyünk telhetetlenek... 

A CLXL indítása után lehetőségünk van lenyomni egy több fejezetre osztott oktatómódot, amely elég jól lefedi az alapokat, bár aki nem ért angolul, annak inkább a magyar nyelvű kézikönyvet ajánlom áttanulmányozásra. A főmenü egy földgömböt tár elénk, ahol kiválaszthatunk vagy létrehozhatunk egy várost; rengeteg tereptípus közül válogathatunk a havastól a mediterránon át a sivatagiig, amelyek változó domborzati viszonyokkal és más-más erőforrás-eloszlással (kevesebb ivóvíz de több olaj vagy fordítva, mezőgazdasági termelésre, üdülőparadicsomnak vagy inkább iparvárosnak alkalmas, és így tovább), ennek megfelelően a szimuláció és játékmenet szempontjából nehezebb vagy könnyebb besorolással kelletik magukat. A kiválasztás és névadás után belépve új birodalmunkba elénk tárul az üres placc, és nekiláthatunk az építkezésnek, amely mindig ugyanazzal a szertartással indul: utat húzunk a pálya széléhez, ezzel bekapcsolva a világ vérkeringésébe településünket, majd felépítjük a városházát és a közellátást (víz, villany, hulladékkezelés) biztosító központot. Jöhet pár ház a kétkezi melósoknak, ezektől távolabb néhány gyár, majd egy-két bolt a lakónegyedhez, amelyekbe már képzettebb munkaerőt kell becsalogatnunk. Ezzel leraktuk az alapokat, és innentől mi irányítunk: ha zsíros termőtalaj borítja a horizontot, farmokat, ringó búzatáblákat hozunk létre, ha a mélyben fekete arany bugyog, az olajkitermelésre repülünk rá, ha pedig fövenyes part került a birtokunkba, a turizmus kiépítésébe feccöljük energiáinkat.

Mint említettem, a játék immár a SimCity alapelveire épül, tehát lakó- és ipari területeket kell kiparcelláznunk, ahová a szimuláció automatikusan húzza fel az épületeket. Itt is van háromféle sűrűség, itt is működik a jól ismert NIMBY/YIMBY effektus (a légszennyező üzemeket például a sűrűn lakott negyedektől távol kell létrehoznunk), bár két eltérés a klasszikus metódustól mégis van: egyrészt a program megkülönböztet négyféle polgárt (képzetlen, képzett, magasan kvalifikált és elit), amely ugyan az ominózus City Life hozadéka, szerencsére annak mellékhatásai nélkül (azaz nem gond, ha egymás mellé kerülnek a gyári munkások és az irodai dolgozók házai), illetve a különféle épülettípusokat fokozatosan kapjuk meg, amint bizonyos feltételek (leginkább a lélekszám emelkedése) teljesülnek. Igaz, ezt az opciót ki lehet kapcsolni az Expert mód választásával, de ezt csak a rutinosaknak ajánlom – nekik viszont kötelező, ugyanis a normál játékmenet, ha betartjuk a fokozatosság elvét (lakó- és ipari terület létrehoz, statisztika megnéz; ha nagy a munkanélküliség, több üzem kell, ha sok a betöltetlen állás, több lakás), elég könnyű legózássá fajul, ami nem biztos, hogy mindenkinek bejön, az említett kapcsolót átbillentve viszont lehet kapaszkodni, hiszen a nép egyszerre ezerféle követeléssel áll elénk, amiket gyorsan kell kielégítenünk, ha el akarjuk kerülni a város elnéptelenedését vagy épp a teljes anyagi csődöt. A stabil működés titka ugyanis ismét és újfent a lakosok igényeinek kielégítése és elégedettségük fenntartása; szerencsére mindezt könnyen kontrollálhatjuk, hiszen minden aspektusra találunk egy szűrőt: ha bekapcsoljuk az egészségügyi ellátás rétegét, a problémás helyek vörössel jelennek meg, ilyenkor a gócpontba lerakunk egy rendelőt vagy kórházat, és máris megoldottuk a gondot. Hasonlóképp nyomon követhetjük az egyes társadalmi rétegek helyzetét is, itt ráadásul a játék még apróbb tippekkel is segít abban, hogy mi legyen a következő lépés (több ház a szakiknak, több munkahely a képzetleneknek). 

A játék igazi zamatát az adja meg, hogy épp úgy, mint az SC4-ben a régióknál, városaink között létrehozhatunk kereskedelmi kapcsolatot, és eladhatjuk a fölösleget, illetve megvásárolhatjuk a hiánycikkeket, így az említett agrártelepülés átpasszolhatja a plusz termést az „olajosnak”, amely üzemanyaggal fizethet mindezért. Ráadásul nemcsak kézzel fogható javakat értékesíthetünk: ha például sok irodaházat építünk, ezek kapacitását a város nem tudja mind „felszívni”, ám a szomszéd városból, ahol épp ilyen szolgáltatás hiányzik, örömmel beutaznak majd a népek, hogy igénybe vegyék a lehetőséget, és hasonló módon ajánlhatjuk ki strandjainkat és szállodai helyeinket is a vakációzni vágyóknak. Érdemes tehát előre gondolkodni és virtuális sárgolyónkat a maga komplexitásában kezelni, hiszen tényleg ez jelenti a változatosság menekülőútvonalát az egyébként kissé lapos és unalmas építgetés elől.

Ezüstérem

No igen, nem hallgathatom el, hogy nem mindenkinek fog bejönni a játék, mint ahogy maga a műfaj is egy adott réteget céloz meg, talán emiatt sem tolonganak a piacon a hasonszőrű versenyzők. Hozzá kell tennem: a Cities XL 2009-es kiadása nem döntött eladási rekordokat, sőt az említett online mód egyenesen bukás volt (ez egyébként többek között azt tette lehetővé, hogy a megtermelt javakat másoknak adjuk el, de a szerverek gyakorlatilag néptelenek voltak). És még valami, a rend kedvéért: azért még mindig a SimCity a király. Nehéz megmagyarázni, miért, de valahogy nem sikerül elkapni a jó öreg alapmű grabancát, bár az elmúlt évek, lassan évtized alatt megjelent vetélytársak közül leginkább a CLXL áll legközelebb a „majdnem”-hez. Igaz, kissé egyszerűsített, bár így hamarabb lehet sikert elérni, és kevésbé frusztrálóbb a dolog, mint a nagy öreg esetében, amikor „évekig” táncoltunk a csődszakadék szélén, viszont kapunk egy csomó achievementet az új idők szellemében, és a látvány is korszerűnek mondható. És bár lehetett volna még dolgozni az interfész ergonómiáján és még számos egyéb elemen, az alapok nagyjából rendben vannak. Aki szereti a műfajt, ám a City Life nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, picit tegye félre azt a bizonyos előítéletet, hátha nála is előjön az a bizonyos „nahát”...