A Dark Soulsnál őszintébb játék nincs; elég csak megnézni a doboz hátsó oldalát, ahol az első, nagy betűvel szedett szöveg így szól: „készülj fel a halálra” -- de ha azt írják rá, hogy „jobb, ha már az elején feladod, esélyed sincs”, akkor se lennénk annyira távol a valóságtól. Mert ha azt hitted, hogy vannak még manapság nehéz játékok, és ha már attól ideges vagy, ha többször is neki kell futnod valakinek, jobb, ha már most, az elején tudod: itt meg fogsz őrülni.

Hová tegyelek?

Hagyományos szerepjátékként tekinteni a Dark Soulsra lehetetlen. Nem csak azért, mert gyakorlatilag nincs története, nincsenek küldetései, zajos, életszagú falvai és városai, nincsenek nagy, drámai konfliktusai, váratlan fordulatai, de azért sem, mert a legkevésbé sem hagyományos szerepjáték. Ha egy játék bedob a mélyvízbe, akkor az általában egy pár perces intenzív akciójelenetet jelent és jó pár, magába a történetbe bújtatott oktatóküldetést. A Dark Souls esetében ez úgy néz ki, hogy megteszel két métert, kapsz egy törött, csonka kardot, aztán jön hátulról egy jókora rúgás, és ezzel le is van tudva az atyai gondoskodás. Nincs robusztus, mindent elmagyarázó tanulóidőszak, a helyes irányba terelő barátságos NPC, a világot és a mechanizmust bemutató részletes tanmese -- a spártai körülmények címszó alatt Gerard Butler bicepszét és a Dark Souls/Demon's Souls családot láthatod. 

Éppen ezért jobb, ha most felteszed a kérdést: szükséged van-e egy olyan játékra, amit talán még száz óra alatt sem fejezel be, ahol szó szerint méterenként kell küzdened az életedért, ahol akár egy rossz mozdulat, egy rosszul időzített védekezés is a halálodhoz vezet, ahol minden mentésnél újratermelődik szinte az összes ellenfél, ahol sem támogatóra, sem segítségre nem lelsz, és teljesen magadra vagy utalva? És az sem zavar, ha nincs se történet, se nagy, epikus cél? Ha válasz igen, akkor jó helyen jársz, a Dark Souls a te játékod!

Lélekrabló

A hardcore szerepjáték definíciójaként is tökéletesen beillő Dark Souls csak annyit árul el, hogy halott vagy, a világ pedig veszélyben van, az egyetlen reményt pedig te és a kardod jelenti -- ha legyőzöl mindenkit, ha átverekeded magad a dark fantasy világon, büszke lehetsz. Hátba veregetni senki sem fog, de minden megtett méter, minden legyőzött ellenfél, minden letudott akadály olyan katartikus élményt ad, amely a Dark Souls sajátja, máshol nem, maximum csak az elődjében kaphattad meg ugyanezt. 

A spártai körítés ellenére ez lesz a legösszetettebb játék, amivel az elmúlt 5-10 év során találkozhattál. Igaz ugyan, hogy a harcrendszer kvázi négy gombot használ -- kettőt a gyenge/erős támadáshoz, kettőt a védekezéshez/riposzthoz --, viszont a mögötte lévő szerepjátékrendszer páratlanul mély és komplex. Lordran birodalmában a legfőbb valuta a lélek, melyet a legyőzött ellenfelektől zsákmányolhatsz, és ezzel fizetsz mindenért. A vaskos, több kategóriát ismerő karakterfejlesztésért, a fegyverekért és tárgyakért, a maroknyi NPC-ből való információnyerésért. Az igazi nehézséget nem csak az adja, hogy lélekből kevés van, a felsorolt dolgok pedig rengeteg követelnek meg belőle, hanem az is, hogy ha meghalsz, az összes nálad lévő, felhasználatlan lelked elveszíted -- igaz ugyan, hogy ha visszabandukolsz oda, ahol meghaltál, még van esélyed felszedni őket, de ez általában nem fog sikerülni.

Elsősorban azért nem, mert nemcsak a minimális, pár soros szövegeket tartalmazó oktatóterületen található boss, de már egy mezei ellenfél is simán le tud gyűrni. És ha azt hiszed, ez ritka jelenség, csúnya meglepetésben lesz részed. A halál minden sarkon, minden ellenfél mögött ott les rád, ha nem tanulod meg, mikor, milyen ütemben kell hárítanod a támadásokat, mikor kell hátra- vagy oldalra vetődnöd, mikor tudod előnyödre használni a terepet, meghalsz. Újra és újra: a halál annyira mindennapos jelenség, mint egy FPS-ben a lövés -- elkerülhetetlen és létfontosságú. Büntet, de mégis tanít: minél többször buksz el valahol, annál gyorsabban jössz rá a hibáidra, annál gyorsabban rázódsz bele a harc ritmusába, mígnem eljutsz arra a pontra, hogy már szinte sérülés nélkül, igazi színpadias mozgással tudod le azokat a szakaszokat, ahol korábban folyamatosan lemészároltak. 

A Dark Souls zsenialitása ebben rejlik: összetör, letipor, megaláz, lerombol mindent, amit eddig a játéktudásoddal kapcsolatban gondoltál, és aztán apránként építi újra. Ehhez azonban nyitottnak kell lenned, el kell tűrnöd azt, hogy ez lesz életed legnehezebb, legkönyörtelenebb kalandja, és meg kell barátkoznod azzal a gondolattal is, hogy a rendszer megértéséhez komoly kutatásokhoz kell folyamodnod (kihagyhatatlan a Dark Souls Wiki és a YouTube guide).

Vér, veríték és könnyek

A Dark Soulsról azért nehéz írni, mert csak a felszínét lehet kapargatni. Ott van a tetemes mennyiségű bossfight, az elmebeteg jelenetek, melyet sosem fogsz látni, hacsak nem követed a guide-okban megtalálható utasításokat. Aztán ott vannak a nagy segítséget nyújtó tárgyak és fegyverek, amiket csak egy bizonyos ponton, csak egy bizonyos helyzetben szerezhetsz meg, a mérgezés kórja, amely rosszabb esetben véglegesen lecsökkentheti az életerőd, az élő/halott státusz, amely komolyan befolyásolhatja az előrehaladásod, a Humanity rendszer, amely átitatja az egyes elemek egészét, a rettenetesen fura online rendszer, amely nem csak a party chatből tilt ki, de azt se nagyon engedi, hogy szabadon járkálj át az ismerősökhöz. 

Azért sem érdemes róla beszélni, mert a Dark Soulst fel kell fedezni, át kell érezni: soha sem volt még ennyire karakteres, ennyire magával ragadó és ennyire kirekesztő egy játék. Teljes odaadást, maximális rajongást, nagy toleranciát követel meg, de meghálálja -- vérrel, verítékkel és elhalálozások véget nem érő sorozatával.