Bizony, a Die Hard, melyben a mindig rossz helyen lévő, fehér atlétatrikós rendőr küzd a gonosz terroristák ellen. Ők egyszer egy irodaházat, máskor egy repülőteret, vagy éppenséggel egy teljes várost kerítenek hatalmukba, egészen addig, míg hősünk keresztbe nem tesz nekik. A Bruce Willis alakította karakter sikeréhez valószínűleg hozzájárul, hogy a néző különösebb erőlködés nélkül bele tudja magát képzelni az egyszerű lelkivilágú, a világ dolgaihoz cinikusan hozzáálló, házasságát a munkája miatt háttérbe szorító, nem ritkán másnapos zsaru szerepébe. Mint ahogyan a címéből kiderül, a Nakatomi Plaza az első rész eseményeit dolgozza fel egy FPS keretében. Nem kis feladatra vállalkoztak a készítők, hiszen a film a stílus egyik remeke, kérdés, hogy a játék felér-e hozzá.

A pokoli Nakatomi torony

A filmet alighanem a legtöbben ismerik (ha pedig esetleg kimaradt volna, mindenképpen érdemes bepótolni), ezért csak néhány szóban frissítem fel az emlékeket. John McClane vendégségbe érkezik a Los Angeles-i irodaházba, ahol felesége dolgozik, és éppen egy karácsonyi parti közepébe csöppen. A bulit egy tucat alak felbukkanása zavarja meg, akik láthatóan nem ünnepelni jöttek -- sokkal inkább érdekli őket a cég széfjének tartalma. A dolgozókat túszul ejtik, a biztonsági rendszert is sikerül kijátszaniuk, de a szépen kitervelt akcióból kifelejtették a zsarut, aki egymagában kénytelen szembeszállni velük, hogy megmentse a foglyok (egyben a felesége és tulajdonképpen saját) életét. 

A történet hűen követi az eredeti vonalat, kezdve onnan, hogy belépünk az irodaház recepciójába és felliftezünk a megfelelő emeletre. Miután elvegyültünk a tömegben, megjelennek a terroristák, mi pedig kezdetben pisztollyal, majd az ellenféltől szerzett gépfegyverrel kezdünk el szolgálni és védeni. A legjobb barátunk a 9 mm-es lesz, de később bővíthetjük még az arzenált három másik mordállyal is, melyek közül az egyik távcsövesként is használható.

Nem csupán önvédelmi eszközök állnak rendelkezésünkre, nálunk van a jelvényünk is, amivel bizonyos helyzetekben igazolhatjuk majd, hogy a jó fiúk csapatában játszunk. Az öngyújtó a sötét helyeken nyújt majd segítséget, a rádión keresztül a külvilággal tarthatjuk a kapcsolatot, az ellenfelet pedig villanógránáttal zavarhatjuk meg (ezt a trükköt viszont ők is ismerik). Szert teszünk még egy csípőfogóra is, amivel az elektromos vezetékeket vághatjuk el és a bombákat hatástalaníthatjuk, illetve helyszíntől függően szükségünk lesz fejszére (az utakat elzáró deszkákat üthetjük szét vele) vagy éppen poroltóra, melynek az „égető” pillanatokban vesszük hasznát. A készítők törekedtek tehát, hogy némi színt csempésszenek játékmenetbe a folyamatos lövöldözés mellett, helyenként például a mi feladatunk lesz egyes túszok biztonságba helyezése is. 

Mivel a teljes történet az irodaházban játszódik, elakadni, eltévedni nem nagyon lehet, de a küldetések célja ki is íratható (jópofa ötlet, hogy a szintek közötti töltéskor látjuk, hogy éppen melyik emeleten járunk). A filmmel ellentétben nem csupán egy maroknyi ellenféllel lesz dolgunk, a tűzpárbajok során elszenvedett sérülések gyógyítására pedig a falakon elhelyezett elsősegélyládából vehetünk kötszert. Életerőnket a bal sarokban követhetjük nyomon, az alatta lévő tüdő a fáradságot mutatja: ha elfogy, nem tudunk tovább futni, ilyenkor le kell állnunk pihenni, és automatikusan újratöltődik.

Drága az az élet?

A játék végigjátszása során remekül szórakoztam, de ehhez szükség volt arra, hogy a filmet az egyik kedvencem között tartsam számon, a megvalósítás ugyanis nem sikerült tökéletesre. Az elsődleges támadófelületet a grafika terén találjuk: a Nakatomi Plaza Lithtech motort használ, ami nem lenne önmagában baj, de ennél az erőműnél voltak erősebbek is a piacon a megjelenés idejében. Jómagam jobban örültem volna egy Unreal vagy egy Quake alapnak, mert így a látványvilág kissé puritán. Az rendben van, hogy az üvegek törhetőek, viszont nem tükröződnek, és a karakterek szája is igencsak furcsán mozog, ami az átvezető videókban érhető tetten. A holttestek hagynak ugyan vérnyomot maguk után, viszont nincsenek testtájakra felosztva (egyedül a fejlövésnek van jelentősége), és idővel el is tűnnek. 

A hangokra, zenékre is fordíthattak volna több figyelmet: a felcsendülő dallamok igazodnak a helyzethez, de sokszor ismétlődnek, a főhős hangja pedig lehetne picit „tökösebb” is. További negatívum, hogy többszemélyes játékmódban nem tehetjük próbára magunkat. Ez annak fényében meglepő, hogy a terroristás-bombás-túszos környezet remek alap lenne egy Counter-Strike-szerű összecsapásnak. 

Leginkább a hangulat viszi a hátán a játékot, remekül sikerült ugyanis a magányos hőst megvalósítani, ahogy folyamatosan szabotálja a terroristák tervét. Állandóan megjegyzéseket fűz az eseményekhez, olykor beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülünket (az egyik helyen hallhatjuk, hogy arról beszélgetnek a támadók, ki mit fog csinálni a rabolt pénzzel), a bekapcsolható tévén keresztül nyomon követhetjük az eseményeket, azonkívül az összes szereplő felbukkan (Argyle, a laza sofőr, az FBI-ügynökök, Al, a rendőr [neki ráadásul a filmbeli színész, Reginald VelJohnson kölcsönzi a hangját], és persze John felesége is). Szerencsére emellett a mesterséges intelligencia is rendesen teszi a dolgát. Nincs benne ugyan semmi forradalmi, de az ellenfél legalább sokszor mozog, vagy éppenséggel húzódik fedezékbe. 

Aki hozzám hasonlóan kedveli a filmet, és szívesen válna John McClane-né néhány órácskára, nyugodtan kezdjen bele a kalandba -- ám a korábbi Die Hard-játékokhoz hasonlóan ezúttal sem beszélhetünk klasszikus alkotásról.