A ’90-es évek végén voltam középiskolás, így én pont abba a generációba tartozom, akiknek sokat jelentett a Dragon Ball, azon belül is a Dragon Ball Z anime. Az internet ekkor még csak bontogatta szárnyait, fogalmunk sem volt, mit jelent sorozatot darálni, ahogy azt sem sejtettük, hogy hamarosan eljön az idő, mikor majd egyben szedünk le teljes évadokat a netről. Ekkor még mindenki a tévén lógott, és az RTL Klubon hétköznap délutánonként mindig volt egy rajzfilmes blokk, aminek része volt a Dragon Ball Z is. Sosem felejtem el: suli után mindig el kellett érnem a délutáni hármas buszt, mert azzal pont hazaértem a fél négyes kezdésre. Nekünk ez volt a mindennapi mise, erről beszélgettünk a suliban, sőt nekem sokáig abból volt zsebpénzem, hogy pár száz forintért árultam a Vegetáról és Son Gokuról készített A3-as rajzokat a gyöngyösi buszmegállóban. Akkor még nem volt tele a bolt mindenféle merchandise-zal, szóval egész jól pörgött a biznisz!
A legtöbb barátom imádta a Dragon Ballt, épp ezért ért mindenkit hatalmas csapásként, mikor – a túlzottan erőszakosnak ítélt harcok miatt – a sorozat először a késő esti órákra került, majd teljesen eltűnt a képernyőről. Egy élelmes cég ugyan próbálkozott a folytatás videokazettás (!!!) verziójával, de nagyjából három darab után be is fuccsolt a dolog. Mi pedig Dragon Ball nélkül maradtunk – ne feledjük, akkor még nem volt torrent, ráadásul már az is őrülten menőnek számított, ha valakinek volt modemes betárcsázós netje. Játékokban ekkor még szintén nem bővelkedtünk: konzolos programok ugyan már ekkor is akadtak dögivel, de a legtöbbünknek nemhogy megfelelő gépe (PlayStationje, Sega Saturnje, vagy SNES-je) nem volt, de ezek a címek legtöbbször el sem jutottak az országba.
NOSZTALGIABOMBA
Az évek múlásával aztán a Dragon Ball emléke kopni kezdett, és mikor már itthon is simán elérhetővé váltak az olyan játékok, mint a Dragon Ball Z: Budokai 1-2-3, a Dragon Ball Z: Burst Limit, a Dragon Ball Z: Battle of Z vagy a Dragon Ball Xenoverse 1-2, ezek a címek már egyáltalán nem hoztak lázba. Ez az érdektelenség aztán egészen 2017 nyaráig tartott, amíg meg nem láttam az első Dragon Ball FighterZ videókat: 2,5D-s grafika, a Dragon Ball Z animét idéző látványvilág, a legjobb karakterek, és olyan szédületesnek tűnő játékmenet, amitől azonnal összeszaladt a nyál a számban. És mindezek mellé csak hab volt a tortán, hogy a fejlesztést a jelentős múltra visszatekintő Arc System Works vállalta magára, így a játék azonnal fel is került a legjobban várt programok listámra, közvetlenül a PlayStation 4-re érkező Marvel’s Spider-Man után.
Ahogy közeledett a megjelenés időpontja, a Bandai Namco úgy adott ki jobbnál jobb videókat, és az elvárásaim egyre csak nőttek a Dragon Ball FighterZ iránt. A legtöbb esetben ez nem szokott jól elsülni, de most már nyugodtan mondhatom, hogy ez a játék üdítő kivétel: a fejlesztők olyan programot tettek le az asztalra, amit a műfajjal még csak ismerkedő és a már veteránnak számító játékosok is imádni fognak. A 2018/01-es számunkban lévő Injustice 2 tesztemet úgy zártam: bízunk benne, hogy ez a program megszorongatja Supermant és Batmant. Nos, Son Goku, Vegeta és a többiek sikerrel jártak, ugyanis a Dragon Ball FighterZ még a szuperhősös bunyóknál is szórakoztatóbbra sikerült!
MINDENKI MEGKAPJA A MAGÁÉT
A fenti állítást pedig azzal támasztanám alá, hogy esetünkben a fejlesztők tényleg mindenkire gondoltak: a szimpla Dragon Ball-rajongók kapnak egy három részre osztott, különböző nézőpontokból játszódó sztorimódot, amin könnyedén keresztülpofozhatják magukat, a kihívásra vágyó haladóknak pedig ott a meglehetősen változatos és kemény felhozatalt biztosító Arcade mód, vagy éppen a World Match – utóbbi jelenti a multit, ahol casual és ranked meccsek várják azokat, akik elég felkészültnek érzik magukat ahhoz, hogy kimerészkedjenek a világhálóra.
A tanulni vágyóknak természetesen akad oktatómód (Practice), ahol az alapoktól a kombókig minden elsajátítható, illetve nem hiányzik a hagyományos lokális mód sem, ahol a gép irányította ellenféllel vagy a kanapén mellettünk ülő vetélytárssal szemben szállhatunk harcba, méghozzá a kedvenc karaktereinkkel, akár szimpla meccsek, akár többlépcsős bajnokságok keretében.
A játék megjelenésekor összesen huszonnégy karakter vált játszhatóvá (de később továbbiak is várhatóak DLC formájában), és ebből huszonegy már az első betöltéskor elérhető az Arcade és Local Battle módokban, a maradék háromért (Android 21, Super Saiyan God Super Saiyan Goku és Super Saiyan God Super Saiyan Vegeta) viszont meg kell dolgozni, legalábbis akkor, ha nem rendeltük elő a programot. A felhozatal egyébként meglehetősen változatos, és hiába akadnak olyan mozgáskombinációk, amik minden egyes szereplőnél működnek, azért a karakterek így is eltérnek egymástól: a népszerű Goku és Vegeta például könnyen játszható harcosok, ahhoz viszont, hogy Cellel vagy Friezával igazán eredményesek lehessünk, már bőven többet kell tudni az alapoknál.
Maga a harcrendszer egyébként olyan, mint maga az egész játék, azaz mindenkinek igyekszik megfelelni. Már a teljesen alap mozdulatok (light, medium, heavy és a Kí akciógomb) ismétlésével is egészen látványos csapások hozhatók elő, illetve akadnak nem túl bonyolult szuper támadások, így a sztori gépi ellenfeleivel egész hatásosan lehet szembe szállni. Emellé viszont a rafináltabb kombókra éhesek is megkapják a jussukat, hiszen minden szereplő brutális (és külön animált) lehetőségekkel rendelkezik. A tényleg erős és elképesztően látványos akciók előhívása pedig valóban igényel némi rutint és kitartást, szóval ezeknek az elsajátítása pár óra játékkal nem feltétlenül fog sikerülni.
A harcok ráadásul nemcsak az egymástól eltérő szereplők miatt változatosak és látványosak, de azért is, mert minden küzdelembe egy általunk választott csapattal szállhatunk be (mint a Tekken Tag Tournament és a Marvel vs. Capcom esetében). A harcok előtt három karaktert kell csatasorba állítani, és a bunyó addig tart, amíg valamelyik oldalon el nem hullik minden harcos. A csetepaté közben természetesen váltogathatunk a betárazott szereplők között, illetve a megfelelő gombkombinációval segítségül is hívhatjuk őket egy gyors pofonnyi időre. A harcot ezenfelül olyan „apróságok” színesítik, mint a Kí energia feltöltése, vagy Arcade és lokális csaták esetén az egész Dragon Ball-franchise címét adó gömbök összegyűjtése (ezt különböző akciók végrehajtásával ejthetjük meg). Utóbbi esetben az összes megszerzésekor felbukkan a legendás sárkány, aki annak rendje és módja szerint teljesíti egy kívánságunkat, ami azonnali harctéri előnyt jelent.
MESÉLJ MÉG, GOKU!
Ahogy azt már említettem, a Dragon Ball FighterZ igyekszik mindenkinek a kedvére tenni, viszont ennek ellenére is a rajongóknak nyújtja a legtöbbet, köszönhetően az átlagon felüli sztori módnak. Az ugyan már rég nem újdonság, hogy épkézláb történet nélkül manapság már verekedős játék sem készül, de a FighterZ ezen a téren még az igen jól sikerült Injustice 2-n is túlmutat. Na nem a sztori minőségében, mert az a korábbi szériákhoz mérten is kissé bugyuta, hanem a megvalósításban és a tartalom mennyiségében.
A kampány három nagyobb részre, és azon belül is több fejezetre oszlik, és a nagyobb etapok során a jófiúk, a rosszarcok és a vadiúj karakterként felbukkanó Android 21 szemszögéből is átélhetjük az eseményeket, ráadásul nagyjából 12 órán keresztül, ami tényleg nem kis fegyvertény.
A történet egy évvel játszódik a Dragon Ball Z után, és a Goku-klán mellett visszatérnek olyan szereplők, mint Android 16, Cell, Frieza, Majin Buu, Ginya vagy éppen a behemót és kopasz Nappa. A korábban elhullott karakterek „feltámadása” logikusan van tálalva, sőt a kissé blőd történetnek hála még az is érthető, hogy az olyan arcok, mint például Nappa, miért tudják felvenni a harcot a Super Saiyan formában küzdő Vegeta és Goku ellen – különösebb spoiler nélkül legyen elég most annyi, hogy épp senki nincs ereje teljében, és a szereplők eleve csak azért tudnak küzdeni, mert a játékos (igen, mi) beleköltözött a testükbe.
A sztori tehát szódával elmegy. Ami viszont kifejezetten ötletes az egyjátékos módban, hogy a cselekmény nem animációk és harcok egymást követő sorozata, hanem minden fejezetben kapunk egy térképet, ahol meghatározott számú kör áll rendelkezésünkre, hogy elérjük és elverjük a főellenfelet, és csak rajtunk áll, hogy milyen úton jutunk el oda, és közben hány extra harcot vállalunk be. A bevállalt küzdelmek során sorban nyithatjuk meg az újabb és újabb szereplőket, és abszolút rajtunk múlik, hogy melyik három karakterrel vágunk bele a soron következő küzdelembe. A variálás ráadásul fontos dolog, két okból is: egyrészt csak azok fejlődnek, erősödnek és nyitnak meg bónuszokat, akiket magunkkal viszünk a csatatérre, másrészt a szereplők váltogatásával egészen egyedi párbeszédeket csalhatunk elő, mielőtt belevetnénk magunkat a kontroller nyüstölésébe. Ezek az animációs betétek formájában elhangzó dialógusok sokszor nem tesznek hozzá semmit a történethez, cserébe viszont kifejezetten viccesek, tele vannak utalásokkal a Dragon Ball Z-re, és jól megmutatják, hogy az egyes szereplők milyen viszonyban állnak egymással.
És ha már szóba kerültek az utalások, akkor azt is érdemes tudni, hogy a sztori módon kívül az egyes csatákkal igazi easter eggek hívhatók elő, méghozzá úgy, ha jól választjuk ki a pályákat és a harcba vonuló szereplőket. Az úgynevezett Dramatic Intro és Finish videók mind-mind visszautalások a Dragon Ball Z-re, és már csak azért is érdemes különböző csapatfelállásokkal játszani, hogy előhozhassuk ezeket a speciális jeleneteket. Csak a példa kedvéért: Yamcha legendás halála például úgy csalható elő, ha a Rocky Fields pályát választva Yamcha lesz a harmadik ellenfelünk, és Nappát vetjük be ellene. Ha ez megvan, akkor nem kell mást tenni, mint befejezésként egy KO-val kiütni a szerencsétlent, és cserébe megkapjuk azt a pillanatot, mikor Saiban a másvilágra küldi az amúgy kissé idegesítő hőst.
A további jelenetek között egyébként olyan pillanatok találhatók még, mint Trunks kardos akciója, amivel felszeleteli Friezát, Beerus és Goku harca, a Kid Buut megsemmisítő végső csapás, Krillin halála, vagy éppen Goku bosszúja a barátja elvesztése miatt – mindegyik emlékezetes pillanat, és már az is egyfajta szórakozás a játékon belül, hogy igyekszünk rájönni, milyen „kombinációkkal” lehet előcsalogatni őket.
LÁTVÁNYORGIA
A Dragon Ball FighterZ viszont nemcsak az ilyen rejtett apróságok miatt igazi fan service, de pusztán már azzal is, ahogy kinéz. Minden egyes karakter, minden egyes helyszín pontosan úgy köszön vissza, ahogy a sorozat az emlékeinkben él, és éppen ezért csodás dolog elindítani minden egyes küzdelmet, mert visszarepülünk húsz évet az időben, és átéljük azt, amiről akkor álmodoztunk: hogy mi vagyunk a kedvenc hősünk, és hangos KAMEHAMEHAAAA közepette csapunk oda az ellenfeleknek. A játék hangulata leírhatatlan nosztalgiabomba, és a csaták hevében tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha ott lennénk a sorozatban. A mozgások, a speckó támadások, a repkedő tűzlabdák és villámok mind a helyükön vannak, ha pedig sikerül összehozni egy tényleg látványos, egyedi animációval megfűszerezett brutális csapást, az maga a kontrollerből előtörő eufória. Mindezt ráadásul csak tetézi, hogy a Dragon Ball FighterZ egész kiválóan fut mind konzolon, mind PC-n: reccenés nélkül, hatvan képkocka per másodperccel, ahogy azt kell – csak azt sajnáljuk, hogy Xbox One X-en és PlayStation 4-en mindez nem élvezhető natív 4K-ban.
Nagyon belekötni egyébként nem is lehet a játékba. Az persze nem lett volna rossz, ha az egyjátékos rész egy kicsit nehezebbre sikerül, de teljesen érthető a fejlesztők azon döntése, hogy a program ezen része a könnyed szórakozást szolgálja, ahol mindenkinek lehet sikerélménye – még annak is, aki életében először ül le verekedős játék elé. Az egyetlen dolog, ami tényleg homlokráncolásra készteti az embert, az az online funkciók elérésének gyorsasága. Már eleve a különböző lehetőségeket rejtő lobbyba bejutni sem egy gyors folyamat, ha pedig a World Match felé tekintgetünk, akkor mindenkinek fel kell készülnie arra, hogy sokszor hosszú perceket kell várni, hogy bejussunk egy meccsre. Mindezt persze a játék megjelenését követő első hétben tapasztaltuk, amikor mindenki a programon csüngött, szóval a várakozási idő később simán csökkenhet, de a fejlesztők és a kiadók azért készülhettek volna arra, hogy emberek százezrei fognak azonnal lecsapni a portékájukra.
Ezt leszámítva viszont tényleg nincs okunk panaszkodni, ahogy azt a bevezetőben is említem, az Arc System Works csont nélkül váltotta valóra minden kívánságomat: élvezhető egyjátékos mód, kihívással teli Arcade és multi, csodás és nosztalgikus látvány, pörgős játékmenet és megannyi utalás a szériára, amit annak idején annyira szerettem. Ennél többet aligha kívánhat az ember, és egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a Dragon Ball FighterZ képében megkaptuk a 2018-as év egyik legjobb játékát: hiába írunk még csak februárt, szinte biztos, hogy ez a program tizenegy hónap múlva ott lesz az esztendő legjobbjai között. Szóval, ha szereted a Dragon Ballt, vagy szimplán csak a verekedős műfaj érdekel, akkor erre a játékra érdemes lecsapni, szinte biztos, hogy hosszú időre garantált vele a szórakozás, akár egyedül, akár társaságban, akár online tolod.
