Ha egyszer egy üzlet beindul – akkor lesznek, akik nem szeretnék, hogy leálljon. Hasonló a helyzet a Blitzkrieg címen futó játéksorozat jogait tulajdonló kiadóval és annak fejlesztőivel, hiszen a 2003 tavaszán hódító útra indult RTS-szappanopera azóta mind komolyabb hangsúlyt fektet az újbóli villantásra, jóllehet érdemi újítások tekintetében még csak törekvéseket sem mutat fel. Az alapjáték második részéhez készült, legutóbbi dobozos bővítmény – Blietzkrieg 2: Fall of the Reich – küldetései már olyan nehezek voltak, hogy az a legelkötelezettebb rajongók tűrőképességét is felőrölni látszott. A kollektív elkedvetlenedés és a nyilvános fórumokon történő felmenő-emlegetés ideje köszöntött az orosz fejlesztőkre. Az eredmény: a jogtulajdonos névváltoztatás útján reméli visszaadni a hadurak hitét, egyszersmind az eladási görbe kívánatos irányultságát.

A lankadatlan tankhadakat...

Ehhez képest roppant kevés, sőt prezentációs szempontok szerint szinte semmi sem különbözteti meg a Frontline-t a legutóbbi kiegészítő főbb ajánlásaitól. A kétszer tíz, immár szokásosan megtévesztő és már szokásosan elképesztően nehéz misszió a keleti frontvonalakra kalauzol minket, ahol a Kurszk városa körüli területeket elözönlő tankhadak találkozásait élhetjük meg, méghozzá - a történelmi viszonyok szempontjából roppant leleményesen és pontosan prezentált - 1943-ban.

A játékmenet szerveződése persze tökéletes hűséget mutat a Blitzkrieg-sorozat megoldásaival, így a magától értetődő, obszcén túlerő szerepeltetése mellett az objektívák viszonylagos tisztázatlansága, valamint a kezdeti területek felderítetlensége jelentik majd főbb problémáinkat. A mesterséges intelligencia jószerivel passzív, így az ellenséges egységek térképen elfoglalt pozíciói, és az adott területet illető offenzív koncentráltság nyomán dől el egy-egy kísérlet sikere, avagy kudarca. Sőt: a ködös, szellős feladatmegjelölés valójában az effektív játék része. Az alkotók ezúttal is nagyon szerették volna, ha négy-öt benézés/meghalás/újrakezdés után csapunk a homlokunkra, hogy: „ja, hát már értem, mit akarnak!”, végtére is annál több időt töltünk az anyaggal. Ám, miután a térképek megnyílnak, azaz megismertük az adott területre jellemző taktikai lehetőségeket, az ellenség pozícióit és hozzáférhető utánpótlásbázisunkat, úgy válik mind homogénebbé, tisztázottabbá a követendő megoldás. Elmondható, hogy a játék ezen „Egyetlen Megoldások” felkutatásának megkövetelésére szorítkozik, de miután ezek megvannak, semmi kedvet nem érzünk majd a küldetések újrajátszására, ez szinte biztos.

...magadnak akartad

A Frontline-t illető legkomolyabb gond is idekapcsolódik, hiszen a Fall of the Reichben tapasztalható nehézségi fokozat csak még szigorúbbá vált. A játék már nem tűr hibalehetőséget, egész nyugodtan vissza lehet tölteni, ha valamit nem úgy csináltunk, ahogy az alkotók eltervezték. A Blitzkrieg/Frontline még ma is jó játék, amit azonban most művelnek vele tulajdonosai, az a legjobb út ahhoz, hogy hosszabb távon is korrumpálódjon a sorozat presztízse. Ezeket a kiegészítőket gyanakvásunk szerint egy belső szerkesztőprogrammal készítik el, melyet már régen a játékosközösség rendelkezésére illett volna bocsátani, és elkezdeni gondolkodni a Blitzkrieg-szisztéma érdemi vérfrissítésén. Jelen idő szerint borítékolhatónak tartjuk, hogy ez a fajta alkotói magatartás vállalhatatlan lesz a jövőben, csak két cím megerősítésként: Sudden Strike 3, Theater of War. E két aspiráns közös nevezője egy globális történelmi górcső alkalmazása, mely ezzel párhuzamosan tartani kívánja a historikus szigort és pontosságot is – így a jövő domináns iránya egyértelműen a valós idejű háborús szimuláció, ahol bármely érdekszféra bármely periódusának pontján megélhető a virtuális háborúfolyam. A dolog pikantériája, hogy a Blitzkrieg/Frontline szisztéma, mint „gazdatest”, bőven alkalmas e történelmi szcenáriók pontos modellezésére, ám az orosz fejlesztők a nagyobb léptékű kánaán helyett inkább csepegtetik csak a csetepatizmust...