És bizony a halottakat nem kellett volna megszöktetni a kriptából, hanem jobb lett volna a temetőben hagyni. De hát minek is beszél az ember, ha tudja, hogy a ’80-as évek egy újraélesztett klasszikusáról van szó, és így is, úgy is lesz rá vevő?
Átlátok rajtad
A kedvetekért levezetem, hogy mégis hogyan fest a Ghostbusters. A kezünkbe kapunk egy egész pofás, képregényes stílusú, cellásan árnyékolt játékot, aminek csaknem semmi köze nincs a filmekhez. Sem a ’80-as és ’90-es évek örökzöldjeihez, de még a mostanihoz sem. Kapunk 4 vadonatúj karaktert, akiknek ha akad is nevük, akkor sem fogod megjegyezni őket, mert természetre mind olyan laposak, mint egy legyalult deszka. A történet egy rövid átvezetővel kezd, ahol sietve ellőnek minden expozíciós mondatot, nehogy véletlenül felfogjunk valamit a sztoriból, majd kapunk egy újabb átvezetőt, ahol egy tévét bámulva kommunikálunk egy szellemgonddal küzdő ügyféllel, és megkapjuk a feladatot. A pálya megkezdése előtt karaktert kell választanunk, akit csakis a következő szint kezdésekor válthatunk le. Ezután elindulunk a térképen, amelyet izometrikus nézetből láthatunk. Küldetésünk annyi, hogy mindenre lőjünk, ami mozog. Ezenfelül „titkok” után kutatva előránthatjuk a fegyverünkre szerelt szkennerünket, ami roppant idegtépő, tekintve, hogy lassítja a mozgást és ezzel a haladást is. Minden szinten 4 titok van elrejtve, melyeket felfedve plusz harcokat oldhatunk fel.
A harcrendszer megbolondításának kedvéért túlhasználat esetén a puskáink felmelegednek és nekünk kell lehűteni azokat. A felénk érkező támadásokat bukfencezve kerülhetjük ki, rövid időre sebezhetetlenné válva (és az iFrame még durvábban működik, mint a Dark Soulsban). Miután átverekedtük magunkat pár tucat esztelenül ránk törő ellenfélen, kapunk egy bossharcot, ami ugyanabból áll, mint az egyszerű minion-gyilkolás. Egyedül abban változik, hogy a főgonosznak egyedi kinézete van, valamivel termetesebb és több a HP-ja. Amint leszedáltuk az életerő mérőjét, előkapjuk a híres protonpuskánkat, kétszer-háromszor a földhöz vágjuk, aztán elzárjuk a szörnyet. A szint végén XP-t kapunk, amikből olyan fejlesztéseket vásárolhatunk, mint a maximális életerő növelése.
Szellemi fölény
És ez volt az első szint. Meg a második. Meg a harmadik. Meg az összes többi. Alig 3-4 óra alatt az elejétől a végéig teljesíthető a játék. Ha ez nem lenne elég elrettentő, akkor szólok, hogy még a pszichológiai horroros elemekre is odafigyeltek a fejlesztők, ezekért a konzolos portolás a felelős. Nem azért, mert annyira gyatrán futna a játék, éppen ellenkezőleg, szépen tartja a 60 fps-t. A billentyűelhelyezés azonban hangosan kiabálja a kontroller szócskát, valahányszor lidérckergetésbe fogunk. Ami viszont a legdurvábban odavág, az a multiplayer hiánya. A Ghostbusters csupán lokális kooperatív játékmenettel szolgál, online funkciók nincsenek. Ráadásul mindezt úgy merték meglépni a készítők, hogy Steamen kerek 40 eurót (több mint 12 ezer forint) kérnek el egy kópiáért.
Lehetne rosszabb
Amilyen buta a játékmenet, olyan könnyen lehet beletanulni, és ezért a kicsiknek kifejezetten ideális, pláne mivel cseppet sem vulgáris és „családbarát”. Az idősebbek maximum társaságban fogják élvezni, egyedül azonban két szint után unalmassá válik. Ráadásul olyan sokba kerül, hogy az már tényleg botrány, a hasonló produkciókat 5-10 euróért szokták árulni – ez sajnos komolyan levont a végső értékelésből.
