Napjainkban még mindig vita tárgya a művészek illetve kritikusok körében, hogy önálló művészeti ágnak tekinthető-e a videojáték, és ha igen, pontosan mi tesz egy játékot műalkotássá – a vélemények pedig erősen megoszlanak. Sokak szerint egy játékprogram (eleve az interaktivitása okán) soha nem lehet több merő szórakoztatóipari terméknél, mások szerint azonban napjaink videojátékai egy fejlődés alatt álló művészeti ág első sarjai, melyben még nagy potenciál rejtezik.  A kérdés tehát eldöntetlen, az viszont biztos, hogy mindkét oldal folyamatosan gyűjti a muníciót – a LIMBO néven debütált ügyességi-logikai platformer művészjáték pedig az igenlők kezébe ad csattanós érvet, teszi mindezt úgy, hogy közben roppant szórakoztató is.

Magány…

Mert miről is szól a LIMBO? Nos, ez az a kérdés, amiről eme játék esetében akár esszét is lehetne írni, az (ex-IO Interactive-os) Arnt Jensen vezetésével készült program ugyanis minimalizmusa okán szinte megfoghatatlan: a játékot elindítva rögtön egy szomorkás, kihalt erdő fogad minket, illetve egy, (a többi karakterhez hasonlóan) mindössze sziluettként megjelenő, névtelen kisfiú. Nincs semmilyen felvezetés, in medias res kapcsolódunk a történetbe anélkül, hogy tudnánk, kivel, hol, és miért haladunk előre, és a későbbiekben sem kapunk rá magyarázatot, hogy a főszereplő miként került a baljós atmoszférájú rengetegbe. Rejtély tehát, hogy miért van ott, és miért támad rá majd mindenki, akivel összetalálkozik – támpontot csupán a játék címe („limbo”, azaz a „pokol széle”), illetve egy szűkszavú leírás ad, mely szerint testvérünket keressük eme elmúlást sejtető, barátságtalan világban. 

Bár a narratíva teljes hiánya meglepő lehet, mégis ez adja a LIMBO egyik fő erősségét: a sztorit tekintve egész idő alatt csak sejtésekre támaszkodunk, amikre azonban a játék végével sem kapunk választ (ami mondjuk sokak számára csalódást keltő lehet). Alapvetően épp ezért tekinthető műalkotásnak a LIMBO: a melankolikus világ, a magányos gyermek, és a játékban átélt események egyértelműen hatást gyakorolnak a játékosra, aki így fejben biztos megpróbál összerakni valamilyen magyarázatot. Az események értelmezése azonban szubjektív, mindenki mást és mást olvashat ki belőle – épp ezért biztos vagyok benne, hogy mind ti, mind a játékot kipróbáló kollégák másképp vélekednek arról, hogy pontosan mi is történik a monitoron. 

…Halál,…

Ha tartalmát tekintve ködös is a LIMBO, a játékmenete már sokkal letisztultabb – az ugyanis javarészt a klasszikus 2D-s ügyességi-logikai platformvonalon mozog, bár a történet és a világ tálalásához hasonlóan az sem mentes a meglepetésektől. Ha más platformerrel kéne összevetnem, a legjobban talán a pár hónapja bevizsgált Super Meat Boyjal járnék, a LIMBO ugyanis az azonos műfaj ellenére tökéletes ellentéte a szintén XBLA eredetű húsféleségnek. Míg ott a halálpontosan kiszámított, precíz mozdulatok, és a végsőkig feszített ügyességi kihívások játsszák a főszerepet, addig a Limbo a sokkal lassabb tempójú, és a szürkeállományunkat megmozgató fejtörőket részesíti előnyben (bár a játék vége felé több ügyességi kihívás is utunkat állja). A program pedig nem fukarkodik a feladványokkal, a LIMBO elejétől a végéig képes újat mutatni: egyszerű ugrálás, ládák és csillék tologatása, ellenfelektől és emelkedő vízszinttől való menekülés, prések és körfűrészek kikerülése, a gravitáció megfordítása. Van itt minden, a program pedig előszeretettel kombinálja a korábban már megismert fejtörőket, így minden utunkba kerülő kihívás újszerűnek hat, a monotonitást a játék hírből sem ismeri, ami hatalmas pozitívum, bár ez némileg a játékidő kárára is megy, az ugyanis nem tesz ki többet 3-4 óránál. Ezt az időintervallumot némileg kitolja a titkos helyek felkutatása, azonban ez csak az achievement-vadászoknak jelenthet valamit, lévén a rejtekek felkutatásának semmilyen hozadéka nincs se a sztorira, se a játékmenetre nézve. 

Ami azonban a fentebb felsorolt kihívásokat igazán érdekessé teszi, az nem más, mint azok megoldásának módja, amit a fejlesztők szimplán csak „trial and death” (avagy „próba-szerencse” helyett „próba és halál”) néven illetnek. Ennek lényege, hogy a feladványok zömét úgy tervezték, hogy a játékos azok megoldására csak a főszereplő (akár többszöri) halála árán jöjjék rá: ez esetben ugyanis egyértelműen látható, hogy mely megoldás hasztalan, és melyik vezethet a feladvány teljesítéséhez. A LIMBO pedig e téren tényleg nem finomkodik, a főszereplő gyermek halálát ugyanis különösen nyersen mutatja be: megfullad, nyakát töri, körfűrész és medvecsapda szakítja darabokra, vagy épp óriáspók nyársalja fel. A halál a LIMBO-ban nem véres, de teljesen részvétlen – így dacára annak, hogy kudarc esetén a fejtörő előtt éledünk újra, rettentően megrázó is. 

…Árnyak,…

A jól összerakott logikai-ügyességi játékmenet mellett a LIMBO szerencsére audiovizuális téren is nagyon erős: légyen szó akár a grafikai megvalósításról, akár a hangokról, a játék hagyományosnak semmiképp nem nevezhető megoldásokkal él, kulcsszerepet játszva így a hangulat megteremtésében. A cikket olvasva először minden bizonnyal a vizuális stílus tűnik szembe: a film noir-szerű kontrasztos fekete-fehér effekt, a csak sötét sziluettként létező, tökéletesen animált karakterek, és a változatos erdei, ipari, illetve városi helyszínek tökéletesen átadják a melankolikus, javarészt élettelen, de mégis veszedelmes világ hangulatát, nagyon sokat hozzátéve így az összhatáshoz. Az epilepsziára hajlamosak azonban vigyázzanak, mert a filmszalagszerű gyenge villódzás még nekem is megfájdította néha a fejem, pedig nem vagyok érzékeny az ilyesmire. A hangokat hasonlóképp nem érheti panasz: a szélfúvás, a testünkbe maró medvecsapda kattanása, a pókok dorombolása, az elektromos eszközök keltette koncert mind-mind minimalista, de tökéletes effekt; ehhez a sivár miliőhöz éppen ez illik, nem véletlen, hogy zene, mint olyan nincs is a játékban, ezt a szerepet is a környezet hanghatásai látják el.

…és Megváltás

A LIMBO minden bizonnyal az eddigi legkülönlegesebb játék, ami megfordult a PC-m winchesterén: mint játék, fokozatosan nehezedő és élvezetes; mint élmény, ugyanakkor egyszerre szórakoztató, elgondolkoztató és elszomorító. Bár játékideje talán lehetne egy kicsit több, más téren egyszerűen nem tudok belekötni: a LIMBO a szó szoros értelmében egy élmény, melynek nem az a célja, hogy teljesítsd, hanem hogy átéld, és elgondolkoztasson. A Steamen jelenleg 10 euróba fáj, és minden centjét megéri – szerezzétek be, higgyétek el, nem fogjátok megbánni!