Ennek a télnek soha nem lesz vége...

Amikor elkezdett havazni, én is, mint minden más gyermek, boldogan rohantam ki a házból a tiszta, fehér paplan alá bújt, didergő kertbe, és építettem meg életem legszebb, legnagyobb hóemberét. Milyen jó is volt utána behúzódni a meleg szobába, és forró teát kortyolgatva az ablakból nézni a táncoló pelyheket, az üvegen szirmaikat bontó jégvirágokat! Napok teltek el így, majd hetek... majd hónapok. A hóember (kinek egykori pompáját akkor már csak egy rozsdás, fenekét vesztett lábaskorona hirdette, hiszen a rossz seprű-jogart és palástja széngombjait idejekorán elnyelte a kályha egyre korgó, éhes gyomra) alaktalanra hízott, majd összeroskadt a nagykabát súlya alatt, melyet a természet dobott a vállára; az épületek, fák formájukat vesztették, végül eltűntek a végeláthatatlan fehérség vakító függönye mögött. A tüzelőm is elfogyott. Előbb csak a fölösleges holmikat dobtam tűzre, majd következtek a nélkülözhetők – végül minden, ami éghető volt. De a tél nem akart véget érni. Az Időjós a kövér, szürke füstpamacsokat pöfékelő kémények felett lebegő ballonjából semmi jóval nem biztatott minket. És amikor már a reménynek is híján voltam, akkor érkezett a Tomorrow Corporation ajánlata: a tökéletes kandalló, a Little Inferno, baráti áron, alkalmi vételként, „megújuló energiaforrással”. Persze kétkedve fogadtam a reklámszöveget, mégsem haboztam – nem habozhattam, hiszen nem volt veszíteni valóm, nem volt alternatívám, idehaza már úgyis minden hamuvá és füstté vált. 

A vállalat szakemberei pillanatok alatt beépítették a hatalmas tűzhelyet, közepén valami rejtélyes szerkezettel, amelyet egy mosolygó, elégedett fémarc (talán egy szimbolikus napkorong) takart el. Postaládámba szinte azonnal beesett a cég elnöknőjének, a kedves Nancy néninek üdvözlőlevele és mellékletként egy katalógus. Először nem is tudtam, mihez kezdjek vele, de amint a levelet elégettem, a hamuban észrevettem pár pénzérmét, amelyek épp elégnek bizonyultak arra, hogy megrendeljem a vaskos füzet első pár tételét. A csomagok hihetetlen gyorsan befutottak, a tűzre vetett tárgyak pedig nemcsak újabb érméket hánytak ki magukból, de szórakoztattak is a rájuk jellemző hangokkal, mozdulatokkal. Igaz, ez a szórakozás helyenként egészen morbid volt, hiszen az apró iskolabuszban utazó árnygyerekek sikolya még sokáig visszhangzott szobám csupasz falai között, és az sem nevezhető épp megnyugtatónak, hogy még a kandallóba betévedő óvatlan pókok hamvai is pénzt fialtak... És miközben átfagyott testem lassan felengedett az elhamvadt tárgyak és fényképek melegénél, újabb levél érkezett – ezúttal azonban egy ismeretlen, aranyos lánytól, aki Sugar Plumps néven mutatkozott be, és akiről hamarosan megtudtam, hogy a szomszédom, és hogy neki is van egy Little Infernója. És még valamit: hogy bizonyos dolgok együtt elégetve többet, sokkal többet érnek! Eladdig észre sem vettem, hogy az a csillaggal díszített kis fülecske a katalógus tetején, amit én könyvjelzőnek hittem, megrántva egy új oldalt tár fel, tele rejtélyes utalásokkal. Elolvastam hát ezeket, egyiket a másik után, újra és újra. Movie Night? Hm, régen mennyit ültem a tévé előtt, pattogatott kukoricát majszolva kedvenc sorozatom nézése közben! De hiszen a katalógusban is szerepel apró televízió és kukoricacső! Izgatottan rendeltem meg őket és hánytam tűzre egyszerre mindkettőt, s miközben a tűzteret elárasztották az apró, fehér virágokká kibomló szemek, a képernyő pedig ezer szilánkra robbant, látványos hanghatásokkal életre kelt a kombinációkat rejtő lap! 

Micsoda felfedezés volt ez! Annyi pénz ütötte a markom, hogy meg tudtam belőle vásárolni a cég második katalógusát is, tele fura, a boltokból annak idején visszahívott játékokkal. Az új tűzrevalókkal bővült lehetőségeim tárháza is, így bátran kísérletezgettem a különböző tárgyakkal. Néha Nancy néni is küldött ezt-azt, néha Sugar Plumps kért tőlem egy ajándékot, melynek fejében ő is meglepett pár holmival. Idővel már szűkösnek bizonyult a postaládám, de szerencsére ezt is tudtam bővíteni a kandallóból ömlő kreditekkel. És bár a nagyobb, drágább holmik kiszállítása már több időt vett igénybe, ez sem volt probléma, hiszen a kombinációk nemcsak pénzzel, hanem expressz kiszállításra jogosító kuponnal is elláttak, így azonnal hozzájuthattam a kívánt termékekhez. A kandalló mindent elnyelt, én pedig egymás után vásároltam az újabb és újabb, mind drágább katalógusokat, és két kézzel vetettem a lángok közé a babákat, állatokat, ételt-italt, járműveket, sőt egész bolygókat és galaxisokat... A Tomorrow Corporation fantáziája kimeríthetetlennek tűnt, mint ahogy a „minipokol” étvágya is – de nem törődtem vele, hiszen az Időjós odaföntről továbbra is csak a véget nem érő havazásról tudósított. De kit érdekelt akkor már, mi van odakint!

Pedig észre kellett volna vennem a jeleket. Jobban át kellett volna olvasnom Sugar Plumps leveleit, mielőtt a lángok közé vetettem őket. Hibáztam? Lehet. Hamarosan minden kiderül. Talán holnap. Vagy már ma éjjel. Nincs ok okozat nélkül, nincs tett következmény nélkül. Nincs menekvés sorsunk elől, nincs menekvés cselekedeteink elől. Nincs menekvés a soha véget nem érő tél elől.

Vagy mégis?

Holnap kiderül. Vagy talán még ma éjjel...

Epilógus

Hogy mi a Little Inferno? Illetve: mi nem? Nos, egy érdekes kísérlet attól a két sráctól (kiegészítve egy harmadik barátjukkal), akiktől annak idején a World of Goo-t kaptuk. A zseniális játék „fizikai puzzle” meghatározásának mindkét eleme visszaköszön eme alkotásukban, csak külön-külön. A fizika a tűzre hányt dolgok, valamint a lángok és pernyék életszerű, látványos animációjáról gondoskodik, míg a puzzle a 99 (!) kombó megtalálásában érhető tetten. Utóbbi (melyhez azért nem árt csekély angoltudás vagy egy szótár, illetve némi logika) egyébként a Little Inferno egyetlen olyan része, amely hagyományos játékelemnek tekinthető, emiatt nehéz beszuszakolni ezt az aranyos grafikájú, apró indie-szösszenetet bármilyen skatulyába. Legközelebb hozzá a mostanság divatos, narratív művek állnak, hiszen a lényeg itt is a mögöttes sztori elmesélésében van, minden más, így maga a mechanizmus is azt a célt szolgálja, hogy a játékos végigjárja ezt az utat, az első, tapogatózó lépésektől a meglepő fináléig, megannyi rejtélyen és fordulaton át. Ezért érthető, hogy sok kritikus és játékos nem tudja hová tenni ezt a három-négy óra alatt lepörgethető művet (bár sokkal több időt is eltölthetsz vele, kipróbálva, hogyan hatnak egymásra a különféle tárgyak), holott egy egyedi, szerethető, hangulatos, kellemes kis cuccról van szó, talányos záró képsorokkal. Csak, mint oly sok hasonló címnél, nyitottabb gondolkodás, nagyobb befogadókészség kell hozzá. Akinél ez megvan, az egy nagyszerű, sajátos élménnyel gazdagodhat. Akinél nincs, az... nos, az ne játsszon a tűzzel. A tűz ugyanis, ezt nem árt észben tartani, nem játék! Bár, ha továbbra is marad ez a hideg...