Ahogy azt az elmúlt években már megszokhattuk, idén is tovább hömpölyög az indie-játékok folyama, és az áradatban gyakran találni kivételesen jól sikerült programokat, mint például a Giana Sisters, a Primordia, vagy a Thomas Was Alone. Nemrégiben a Steam úgynevezett Greenlight projektje utat engedett rengeteg hasonló szoftvernek, melyek közt sajnos meg-megbújik egy-egy minőségileg kifogásolható termék, mint például jelen tesztünk alanya, a Miner Wars 2081. Pedig olyan jó lett volna végre egy igazi Freespace-érzést reprodukáló űrszimuláció! Olyan jó lett volna egy új Elite, vagy egy új Wing Commander! Olyan… Na, de ne álmodozzunk tovább, térjünk vissza a szürke valóságba, és vessünk egy pillantást erre a Miner Wars 2081 című rettenetre!
A fiúk a bányában szenvednek
Először is hadd szögezzem le, hogy én nagyon vágytam szeretni a Miner Warst. Az előzetes információk alapján egy olyan játék képe tárult elém, amelyben a hatalmas szabadság, a rombolható környezet, a kereskedelem, a bányászat és az űrharc nem csupán üres frázisoknak tűntek. Aztán befutott belőle az első bétaváltozat, amit a mellettem ülő Wilson gyorsan ki is próbált, majd amikor fél órával később visszanéztem rá, azt vettem észre, hogy nyugitablettákat szopogat. Pillanatok alatt eldöntötte, hogy ez egy borzadalom, de én nem hittem neki. Szerettem volna saját kézből megtapasztalni, hogy tényleg csak egy marék nyugtatóval lehet leülni a játék elé, vagy csak esélyt kell adni neki, hogy kibontakozzon. Pár óra után én is rájöttem, hogy kollégámnak bizony igaza volt: ez a program élvezhetetlenül rossz.
A történet szerint 2081-ben járunk, hősünk, Apollo egy hangos támadás közepén találja magát, ahonnan sikeresen elmenekül. Hamar kiderül, hogy minden balhé egy idegen ereklye körül forog, amit a helyi rosszfiúk (az oroszok, hát persze, hogy az oroszok) meg akarnak kaparintani maguknak. Ez persze akármennyire is klisésen hangzik, jó táptalaja lehetne egy izgalmas történetnek – de nem a Miner Warsban. Itt a feladataink, küldetéseink kimerülnek abban, hogy botrányosan idegesítő akcentussal beszélő csoportoknak ügyes-bajos dolgait oldjuk meg, akik aztán megígérik, hogy majd segítenek nekünk, ha jönnek a ruszkik. Pár értékelhetetlen párbeszéd után kapunk egy értelmetlen küldetést, ami többnyire mindig ugyanaz: menj oda, törd fel azt a terminált! Menj oda, lődd le azt a sok kalózt! Repülj fel-alá, és igyekezz kikerülni az ellenséges anyahajók tüzéből! A következő küldetésben pedig ugyanezt újra, méghozzá 31 alkalommal.
Ami a játék során különösen bosszantó, az a tálalás, azon belül is a párbeszédek színvonala. Videojátékoktól már megszokhattuk, hogy amennyiben történetről van szó, elvárásainkat nem szabad túl magasra helyezni, ennek ellenére a Miner Wars 2081 sikeresen lefejelte azt a 30 centire állított lécet is, amiről úgy hittük, bármilyen játék simán átugorja. A dialógusok hihetetlenül ostobák és kiszámíthatók, a szereplők egytől egyig idióta közhelyekben beszélnek, amiket legalább akkora kínszenvedés hallgatni, mintha smirglivel tisztítanánk a fülünket. Személy szerint én utoljára akkor éltem át hasonló borzalmakat, amikor a Ubisoft stratégiai játékával, a RUSE-zal játszottam, de ott legalább a játékmenet jó volt, hát még a multi! Itt még az se segített rajtunk.
Ez a harc lesz a végső
A monoton küldetéseket és a sztorit természetesen űrharccal igyekeztek feldobni a készítők, de sajnos itt is ezer sebből vérzik a játék. Először is a mesterséges intelligencia teljes hiánya miatt az űrharc másból sem áll, mint hogy rácélzunk a fix helyről érkező, majd egy helyben álló ellenfelekre, és meghúzzuk a ravaszt; akinek nagyobb a páncélja, az nyer. Mozogni, ne adj isten valamiféle dogfightot vívni 2081-ben már nem szokás, így tehát marad a vadkacsavadászat és a játékmechanika hibáinak folyamatos keresése, ugyanis a Miner Wars ellenfeleit ki kell trükközni, mert ha nem, akkor pillanatok alatt szétcincálnak minket, és kezdhetünk mindent elölről. Óvatosan, sziklatömbök mögül kihajolva, biztos távolból kell egyenként leszedegetnünk az ellenséges lövegeket és vadászgépeket, amelyek könyörtelenül kivégzik azokat, akik megpróbálnak X-Wing módszerekkel harcolni, vagy akár csak kicsit előrébb merészkednek, mint az ellenlábasok érzékelésre leprogramozott területe.
Ilyenkor persze jobb, ha nem vagyunk egyedül, amire gondoltak a készítők is, s adtak mellénk egy társat is, akit szidhatunk, ha valami nem jön össze. Partnerünk nagy előnye, hogy akármennyire is lövik, ő egyáltalán nem sérül, így egy kicsit bátrabban vehetjük fel a harcot ellenfeleinkkel. Jelenléte gyakran életmentő lehet, de sajnos az ő mesterséges intelligenciája is megragadt valahol 1992 környékén, aminek köszönhetően többet fogunk bosszankodni miatta, mint örülni a jelenlétének. A társunk ugyanis előszeretettel áll be közénk és ellenfeleink közé, főleg mikor épp rakétákat eregetünk előre, amik aztán a „cimboránk” sérthetetlen páncélzatán robbannak vissza a képünkbe. Ezen kívül utunkat állja szűk bejáratokban, nem veszi észre, ha egy ellenfél van mögöttünk, így minket is eltalál – önálló gondolkodásra lényegében teljesen képtelen.
Apropó sebesülés! A játékban ötféle rendszert különböztetünk meg, melyek szükségesek az életben maradásunkhoz. Van életerőnk, páncélunk, oxigénünk, üzemanyagunk, de még a pilótának is külön életerőcsíkja van. Ha belefutunk egy lövegtoronyba és megsérül a kabin, akkor könnyen előfordulhat, hogy elkezd szökni az oxigén, mi pedig megfulladunk. Ez így fair, ügyesnek és szerencsésnek is kell lenni egyszerre. Igen ám, de amennyiben eltalálnak minket, és lekopik rólunk a páncélzat, akkor azt nem tudjuk szimplán megjavítani, csak ha elmegyünk és felszedünk egy javítókészletet, amelyek az esetek 90%-ban az ellenfél vonalai mögött találhatók, tehát kizárt, hogy eljussunk oda ép bőrrel.
Fény az alagút végén
A sok szörnyűség ellenére léteznek olyan elemek a játékban, melyek okot adtak számunkra a reménykedésre, ám sajnos alaptalanul. Egyik ilyen például a rombolható környezet, aminek köszönhetően majdnem minden szikla és jégdarab elpusztítható, így utat törhetünk magunknak az aszteroidákkal telített zónákban. Ez persze mind szép és jó, de gyorsan kiderült, hogy ez egy hasonlóan felesleges elem, mintha a Battlefield 3-ban kellene aranyat bányászni vagy gyógyfüveket szedni. A dolognak az égadta világon semmi értelme – csakúgy, mint az egész bányászkodásnak, ami miatt végül is Miner Warsnak hívják a Miner Warst. Tudniillik a játék során bármikor dönthetünk úgy, hogy nekünk most elég volt a kalandokból, megállunk, elővesszük a fúrófejeket, eltesszük a forgócsövű ágyút, és lebontjuk a közeli falakat. A dolog érdekessége, hogy miközben fúrunk és faragunk, különféle érceket, vizet, jeget vagy kődarabokat gyűjthetünk be, amiket aztán később kereskedelmi terminálokon keresztül értékesíthetünk. A pénzből vásárolhatunk magunknak jobb páncélzatot, fegyvereket, lőszert, javítókészletet és pár értelmetlen dolgot, amiket aztán űrhajónk egyes részeire felpakolhatunk. De árulja el nekem valaki, miért is álljunk meg egy küldetés közepén kőtömböket kaparászni, hogy aztán 3 fityingért eladjunk egy darab jeget, mikor egy jobb cucc 54 ezer fityingbe kerül?!
Hasonlóan jó ötlet volt a készítőktől a hatalmas, nyitott világ, ahol kedvünk szerint mászkálhatunk két küldetés között, de igazából ennek sincs semmi értelme, ugyanis kereskedni, mellékküldetéseket megoldani már nem lesz lehetőségünk. Bár eladhatjuk a nálunk lévő érceket, de ezt megtehetjük a sztori fonalát követve is, nem szükséges letérnünk a kijelölt ösvényről.
Sújtólég
A játéknak egyébként létezik egy 16-fős kooperatív része is, amely értékelhetetlenül rosszra és bugosra sikeredett, amit valószínűleg a kampányban eltöltött órák után már senkinek sem lesz ingerenciája kipróbálni. Persze mi nem is hibáztatunk érte senkit, hiszen a Miner Wars 2081 nem egy szerethető alkotás. Nem egy Freespace vagy Elite, csupán egy gagyi utánzat, amiért csak a legelszántabbak fogják kifizetni a vételárat.
