A Need for Speed széria legújabb része már eleve nem a pole pozícióból indult a kegyeinkért folytatott versenyben, hiszen a kezdetektől meglehetősen furcsán méregettük az előzetes videók azon jeleneteit, amelyek azt sugallták, hogy ezúttal lehetőség lesz a verdák „elhagyására”, futkározásra, sőt, még verekedésre is. „Nem hallottak ezek a Driver-sorozat tragédiájáról?” -- merült fel a kérdés a szerkesztőség tagjaiban, és akkor még nem is sejtettük, hogy ezekkel a pillanatokkal lesz a legkevesebb baj a The Run névre keresztelt új NFS-epizódban.

Kezdetben minden jó

Persze kezdetben még semmi nem látszik a sötét fellegekből, a program első indítása után még minden szép és jó. In medias res csöppenünk a történet közepébe, a maffiát magára haragító hősünket ugyanis épp egy autóbontóban igyekeznek laposra préselni. A szörnyű haláltól némi lázas gombnyomkodással (hivatalosan: quick time eventtel) menthetjük meg a Jack Rourke névre hallgató fiatalembert, hogy aztán egy Audi volánja mögé pattanva lépjünk le a tervezett kivégzésünk helyszínéről. A folytatásban bedobunk egy kávét, majd egy rejtélyes, vörös szépség unszolására benevezünk egy olyan versenyre, ahol az győz, aki a leggyorsabban teszi meg az utat az Egyesült Államok nyugati- és keleti partja között. 

A helyzet az, hogy az alapkoncepció önmagában kellően izgalmas, és tény, hogy a játék első pályái valóban képesek beszippantani az embert. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy éppen egy éve játszhattunk utoljára száguldós NFS-sel, másrészt annak, hogy megfelelő vas birtokában a látvány valami egészen szemkápráztató. A szerkesztőségi tesztgépen (Intel Core i5 2.8GHz, 4GB RAM, GeForce GTX560 1 GB) ultra grafikai beállítások mellett is tökéletesen futott a játék (a maximálisan engedélyezett 30 fps értéken), és a Battlefield 3-ban debütáló Frostbite 2 motor valami egészen lehengerlő grafikát varázsolt a monitorunkra (legalábbis a nappali, vidéki területeken). A kocsik gyönyörűek, csillognak-villognak, amíg meg nem törjük őket, a visszaverődések és az effektek kristálytiszták, a textúrák közel és távol egyaránt kellően élesek, és a versenyszakaszokat körülölelő tájak is dicséretesen ki vannak dolgozva.

A látvány mellé pedig változatos futamok is járnak, hiszen nem csak sima „légy az első” versenyeket kapunk, hanem párbajokat, időlimites száguldást, küzdelmet nevesített ellenfelekkel szemben, sőt, alkalmanként még a rendőrök is a nyomunkba szegődnek, hogy megkeserítsék kicsit az életünket. Mindezeknek köszönhetően az első futamok az ámuldozás és a felhőtlen száguldás jegyében telnek, ám amint hozzászokunk a körítéshez, és csillapodik a kezdeti izgalom, úgy futunk bele egyre több olyan furcsa játékelembe, amelyek részben idegesítővé és frusztrálóvá teszik az alapvetően szórakoztató versenyeket. 

Elbaltázott részletek

Mielőtt azt hinnétek, hogy az autót elhagyós részek verték ki nálunk a biztosítékot, gyorsan szögezzük le, hogy nem. Egész egyszerűen azért, mert ezeknek a részeknek nem volt idejük idegesítővé válni, köszönhetően annak, hogy összesen három alkalommal találkozhatunk olyan epizóddal, mikor mindenféle gombokat nyomkodva kell irányítanunk a hősünket. Na persze ez nem azt jelenti, hogy ezeknek az interaktív jeleneteknek van értelme, ugyanis nincs. A három quick time eventes rész összesen nem tesz ki tizenöt percnyi játékidőt, kihívás (és valódi szórakoztató faktor) egy leheletnyi sincs bennük, így lényegében színtiszta parasztvakítással van dolgunk -- sokkal jobban jártunk volna, ha a fejlesztők mondjuk értékelhető sztorit kanyarítanak az Amerikát átszelő versenyek mellé, és az egyes futamok közötti időt rendesen megkomponált animációkkal töltik ki. Persze mindez csak a jéghegy csúcsa, hiszen az igazán bosszantó dolgok a versenyek közben találják meg a játékost. 

Mint minden programban, a tervezők itt is azzal igyekeztek enyhíteni a töltőképernyők alatti várakozást, hogy mindenféle hasznos tippeket olvashatunk a loading felirat alatt. Az egyik hasznos tanács nagyjából így hangzik „Figyelj oda, hogy milyen kocsit választasz, mert nem mindegyik tökéletes minden pályára.” Mindez nagyon frankó, csak ezen tipp láttán az ember fejében azonnal megfogalmazódik a következő kérdés: „Ha a verdaválasztás ilyen fontos, akkor mi a halálért van az, hogy csak minden negyedik vagy ötödik pályára kerültek erre alkalmas benzinkutak?” Bizony ám, el lehet felejteni a pálya eleji autóválasztás luxusát, mostantól csak akkor lehet járművet cserélni, ha olyan szakaszra érünk, ahová a fejlesztők voltak kegyesek egy Shell (figyelem, ez a reklám helye) kutat elhelyezni. Kezdetben ez nem olyan nagy gond, hiszen csak azért váltogatunk a négykerekűek között, mert kíváncsiak vagyunk minél több típusra, azonban a játék előrehaladtával könnyedén becsúszhat egy rosszabb választás (nyílegyenes szakaszra egy stabil, de lomhább kocsi), és akkor bizony már semmi nem ment meg attól, hogy vért izzadj a továbbjutáshoz szükséges győzelem érdekében. 

Fűbe, fába

Ami ennél is idegesítőbb, az a The Run hibarendszere, ami szigorúbb, mint a Forma-1 szabálykönyve. Gondolom minden NFS játékosnak megvan az a pillanat, mikor nagyjából 260 km/h-val veszi be a kanyart, és annak rendje és módja szerint kicsusszan az utat övező susnyásba. Régen ez csupán drasztikus lassulással járt, a Black Box Studios azonban nem volt ennyire megengedő, ha szerintük túl távolra kerülsz az aszfalttól, vagy nem a „tervek szerint” veszel be egy kanyart, akkor a program azonnal megszakítja a játékmenetet, még akkor is, ha simán lenne lehetőséged visszakanyarodni a „helyes ösvényre”. Ha mindez nem lenne elég, akkor vegyük mellé a másik hülyeséget, az újonnan bevezetett checkpoint rendszert is. Ennek „hála” a program nem oda helyez vissza, ahol a huncutságot vagy a karambolt összehoztad, hanem a pálya egy előre beállított pontjára, így ha kevésbé vagy ügyes a kormány mögött, akkor könnyedén megeshet, hogy akár ötször is lehetőséged lesz végigszáguldani ugyanazon a szakaszon (hogy aztán hatodszor is ugyanott szúrjon ki veled a program). Ez persze még nem lenne katasztrófa, azonban ennek a checkpoint rendszernek köszönhetően derül fény az új NFS egy másik furcsaságára...

Az autóversenyek Call of Dutyja

Azon már igazából meg sem lepődünk, hogy a Battlefield 3 single player kampánya tele van scriptelt jelenetekkel (mikor minden egyes alkalommal előre beállított események játszódnak le a pálya egy-egy részén), sőt, a Call of Duty esetében akkor csodálkoznánk, ha a játékmenet nem hemzsegne ilyen elemektől. Viszont ami egy FPS-ben már megszokott, az egy autóversenyben még igencsak megdöbbentő. Márpedig az NFS: The Run is szét van scriptelve, méghozzá nem is kicsit. Ezt eleinte észre sem vesszük, azonban ha sikerül egymás után többször is visszakerülnünk ugyanarra a checkpointra, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy szinte minden esetben ugyanaz történik a pályán. A rendőrautók minden esetben ugyanakkor és ugyanoda állnak be, az ellenfelek ugyanott bukkannak fel a pályán, ugyanúgy ütköznek a falnak a kanyarban, sőt, ugyanott és ugyanúgy koccannak neki az útjukban álló rendőröknek. Kezdetben mindez csak a valódi verseny illúzióját nyirbálja meg (hiszen egy idő után nem a képességek számítanak, hanem az, hogy mennyire tudjuk betanulni az adott pályát), azonban a játék végére ez a rendszer egészen abszurd formát ölt. A lavinás pályát még elviszi a hátán az élvezet, a helikopteres/lövöldözős rész már kicsit bosszantó, de az igazi pofont az utolsó húsz percben kapjuk.

Adott ugyanis a végső verseny, ahol már csak egyetlen ellenfelet kell megelőzni, és az ember azt gondolná, hogy itt kell a legjobban figyelni, hiszen minden mozdulat, minden kanyar számít. Egy fenét! A játék utolsó szakasza lényegében egy vicc, ugyanis mindenféle különösebb megerőltetés nélkül végig lehet vinni. Az első pár kilométeren még csak előzni sem érdemes, ugyanis a pálya közepén így is, úgy is bekerülünk egy metróalagútba, ahonnan aztán pont az ellenfelünk mögé érkezünk meg. Nagyon tempózni viszont még ekkor sem kell, ugyanis az idegesítően szűk folyosókkal tarkított pálya végén vár ránk a hosszú, egyenes finish, ahol csak akkor nem előzzük meg az ellenfelünket, ha direkt keresztbe fordulunk az úton. A Black Box a program végére lényegében egy szimpla akciójátékká silányította az új NFS-t, kiölve belőle a száguldás és a kihívás valódi izgalmát. 

A single playeren túl

Ha a fentebb írtakból még nem lenne világos, akkor minden kétséget kizárandó leírjuk: a The Run kampánya összességében véve egy elég nagy katasztrófa. Nem csak a felsorolt hibák miatt, de azért is, mert az első végigjátszásnál nagyon kevés kocsi áll a rendelkezésünkre, a gép pofátlanul csal, a pályák nincsenek hatással a menetteljesítményre (ugyanúgy száguldunk a földúton és a havon, mint az aszfalton), az éjszakai versenyek ötlettelenek és rondák, ráadásul Amerika átszelése pofátlanul rövidre sikerült. S hogy ezek után miért nem egy 50% körüli értékelés áll a cikk végén? A válasz egyszerű: a kampány lezárása után a multiplayer és az Autolog rendszer még képes arra, hogy hosszú távon is élvezhetővé varázsolja a programot. 

A multiplayer ugye adja magát, jó pár izgalmas szakasz, folyamatosan megnyíló új pályák, és persze valódi, ember irányította ellenfelek, akiken bizony nem könnyű felülkerekedni, ráadásul még a checkpoint-rendszer miatt sem kell idegeskedni, hiszen innen száműzték a meglehetősen szerencsétlen megoldást. Aki igazi kihívást keres, az a többjátékos módban megtalálhatja a számításait, hiszen a dobogó elérése bizony komoly pályaismeretet és tökéletes vezetési stílust igényel. Viszont ami még ennél is jobb, az a Challenge Series, ahol hatvan pálya várja, hogy megnyissuk őket és beállítsuk rajtuk a legjobb időnket. Hatalmas szerencse, hogy az Autolog helyet kapott a The Runban is, hiszen ennek köszönhetően a játék szinte végtelen játékélményt és versenyt kínál a játékosoknak – már persze akkor, ha akad legalább egy-két barát, akinek szintén megvan a játék. Az Autolog ugyanis egy amolyan közösségi tér, ami állandó jelleggel monitorozza a játékosok teljesítményét, és folyamatosan figyelmezteti a versenyzőket, ha valamelyik cimbora megjavított egy-egy rekordot. Leírva mondjuk ez egy meglehetősen snassz dolog, de a szerkesztőségben mi a program ezen részét élveztük a legjobban, hiszen mindig meg akartuk mutatni a másiknak, hogy igenis képesek vagyunk akár csak egy tizedmásodpercet is javítani a legújabb rekordon, és ennek köszönhetően naponta többször is elindítottuk a játékot, és összességében jól szórakoztunk a lehető legprecízebb versenyek kivitelezése érdekében. Ráadásul sikerélményt nem csak egy-egy új rekord felállítása okozhat, de az új pályák, kocsik és különböző érmek is folyamatosan a játékban tartják a száguldásra éhes versenyzőket. Amire tehát a kampány nem volt képes, azt a közösségi és multiplayer funkciók könnyedén hozzák, azonban ez nem menti meg véglegesen a játékot, ugyanis a rajongók elsősorban mindig is a single player élményért kedvelték a programot, és hatalmas csalódás, hogy az új NFS kampánya olyan felemásra sikeredett, hogy a legelvakultabb versenyzőkön kívül más aligha fogja egynél többször végigjátszani.

Mi lesz veled NFS?

A Need for Speed széria évek óta küszködik, hogy valami újat, valami igazán élvezeteset adjon a játékosoknak, de a tavalyi Hot Pursuiton kívül az elmúlt években nem nagyon jött össze a siker -- ráadásul a Criterion tavalyi játéka is egy régi receptet ültetett át modern köntösbe. Ami biztos, hogy az egykoron remek részeket (NFS: Hot Pursuit 2, NFS: Underground) készítő Black Box Studios képtelen a széria megújítására, hiszen a Pro Street és az Undercover után ismét egy olyan játékot tettek le az asztalra, amely képtelen megfelelni a szélesebb rajongótábor igényeinek. Ha pedig az EA szeretné elkerülni, hogy a süllyesztőben végezze a patinás sorozat, akkor a jövőre esedékes következő epizóddal igen nagyot kell majd durrantania.