A Phantasmagoriát fejlesztő Sierra On-Line-nak olyan játékokat köszönhettünk, mint a különféle Questek, a nőfaló Larry történetei, vagy a nyomozós Gabriel Knight -- az alapító Williams-házaspár tulajdonképpen nem tett mást, mint a megalakulás utáni évtizedek során megteremtette és a technika fejlődésével továbbfejlesztette a grafikus kalandjátékok műfaját. Az 1990-es évek közepén pedig elérkezettnek látták az időt, hogy egy akkoriban teljesen újnak számító módszer segítségével öntsenek formába egy vérben, erőszakban és csonkolt testrészekben nem kifejezetten szűkölködő sztorit: úgy érezték ugyanis, hogy a mélyebb átélhetőség kedvéért élő színészek közreműködésére van szükség. Ennek az elgondolásnak az eredménye, hogy a cselekmény még erőteljesebben elevenedik meg előttünk (és hogy az abban az időben rekordnak számító hét darab CD-n jelent meg a játék).

A félelem falai között

A történet, mely szerint az ihletet kereső írónő szerető párjával egy civilizációtól elzárt villába költözik, némileg hasonlít a Ragyogás című műre, ennek ellenére tartogat helyenként meglepetéseket is. Az idillinek tűnő kikapcsolódást ugyanis a főhősnő, Adrienne egyre gyakoribb rémálmai és gyötrő látomásai zavarják meg, a házban józan ésszel nehezen megmagyarázható furcsaságok történnek, idővel pedig Donon, a férjen is elhatalmasodni látszik egyfajta őrület. Nem kevesebb vár ránk, mint kideríteni, milyen események történtek korábban a falakon belül, mi lett a korábbi lakókkal, és társunkat megpróbáljuk valamiképpen a valóság keretei között tartani. Vagy legalább élve elhagyni szigetet...

A Victoria Morsell alakította, meglehetősen csinos (persze ez ízlés kérdése) Adrienne-t alapvetően két nagyobb helyszínen fogjuk terelgetni: egyrészt a hatalmas, többszintes kastélyban, melynek mindegyik szobája valamilyen rejtélyt őriz, másrészt a városban, ahol az ott lakók fognak többé-kevésbé hasznos információkkal vagy tárgyakkal szolgálni, amennyiben leautózunk hozzájuk. Az irányítás roppant egyszerű, a kurzor színe automatikusan megváltozik, ha valakivel beszélgetni tudunk, vagy esetleg egy használható eszköz van a közelben. Egyszerre nyolc tárgy lehet nálunk, a végigjátszáshoz tulajdonképpen nincs is szükség többre. Ha valamit felvettünk, érdemes a jobb oldali szem ikonnal közelebbről megvizsgálni, bizonyos eszközök ugyanis másra is jók, mint amire először gondolnánk. A Phantasmagoria leginkább a kezdő kalandjátékosoknak fog sikerélményt okozni, ugyanis ritkán találkozunk megoldhatatlan feladattal, ha pedig mégis elakadnánk, a koponya ikonra kattintva tippeket kérhetünk a továbbhaladáshoz. Emellett lehetőségünk van menteni is, bár őszintén szólva ezt a lehetőséget ritkán használtam, kilépéskor amúgy is eltárolódik az aktuális pozíció.

Interaktív mozi

A készítők célja, hogy a játékos úgy érezze, mintha egy film szereplője lenne, az alkalmazott bluescreen technikának és a töménytelen mennyiségű videónak köszönhetően sikeresen megvalósult. A játék monumentalitására jellemző, hogy a játékot négy hónapon keresztül forgatták (csak a zárójelenet egy hetet vett igénybe), és egymillió példányos eladásával a Sierra legjobban fogyó alkotása volt. Mindemellett éppen az újdonságként ható megoldások vetik fel a kérdést, hogy játékról beszélünk-e a Phantasmagoria esetében, vagy csupán annyi a teendőnk, hogy egy horrorfilm aktív résztvevőjeként bizonyos helyeken eldönthetjük, merre menjünk tovább. Az agyunkat használni különösebben nem szükséges, teljesen hiányoznak az összetettebb logikai fejtörők, csupán beszélnünk kell minden utunkba akadó szereplővel (némelyiket többször egymás után megszólítva), és értelemszerűen használni a magunkhoz vett kellékeket.

A teljes kaland, onnantól kezdve, hogy elkezdünk ismerkedni új otthonunkkal, hét napon át játszódik, ennek ellenére egy hosszabb éjszakánál többet nem vesz igénybe eljutni a végkifejletig. Mindez idő alatt az arra fogékonyak alighanem megtalálják a számításukat, hiszen a sejtelmes zenei aláfestés és a rengeteg erőszakos jelenet kellően nyomasztó hangulatot teremt. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy lehetőségünk van cenzúrázott módba is kapcsolni, de ezzel nyilvánvalóan kevesen fognak élni, hiszen így pont a lényeg veszne el.

A rövidségen kívül negatívum még a színészek helyenként csekély beleérző képessége és az alacsony felbontás miatt gyakran nehezen kivehető arckifejezések, illetve a feliratozás hiánya. Aki azonban ezeken túl tudja tenni magát, és szívesen részese lenne egy okkult témájú és (az érzékenyebb lelkűek számára) gyomorforgató filmnek, annak a Phantasmagoria egy erősen ajánlható darab.