A Phantasy Star név ugyan nem mondhat túl sokat egy kizárólag PC-n nevelkedett játékosnak, ám ez a közel húsz éves széria a Sega egyik nagyágyúja. Az első négy epizód a Nintendo-Sega háborúk legvadabb éveiben volt a cég egyik aduja, a néhány éve kiadott PS Online-epizódok pedig úttörők voltak a konzolok online térhódításában. Éppen ezért én meglehetősen izgatott lettem, amikor bejelentették a Phantasy Star Universe-t – azzal, hogy ez lesz az a program, amely a két ágat egyesíti magában: lesz benne kidolgozott sztorimód, és hagyományos kooperatív multi is. Általában képes vagyok felbecsülni, hogy egy játékért érdemes-e lelkesedni, de most aztán alaposan mellényúltam – ekkora hulladék már rég járt a gépem merevlemezén…
Gyűlölet első látásra
Úgy gondoltam, hogy a tesztelést a sztorimóddal kezdem, és majd ennek leküzdése után próbálom ki az online csatateret – és ezzel a döntéssel rögtön meg is kaptam az első hatalmas pofont. A játék PC-s verziója ugyanis a cheatelés megakadályozására egy nProtect nevű programmal van felruházva, ami egyrészt adatokat küld a Segának, másrészt állandó netkapcsolat kell neki, még akkor is, ha egyedül játszunk…
Az imígy lehűtött lelkesedésemet tucatnyi dolog tépázta tovább, kezdve onnan, hogy a grafikai és egyéb opciók „tengere” senkit nem fog elönteni – alig pár dolgot lehet megváltoztatni a beállításoknál. Jól felcsaptam a felbontást, aztán csak lestem, amikor a betöltőképernyő olyan ordenáré pixelesen jelent meg, amilyet legutóbb a 3Dfx-kártyák megjelenése előtt láttam.
Persze kit érdekel a technikai megvalósítás, majd a játékélmény elsöpör – gondoltam, így aztán belevágtam a történetbe. A közepes minőségű intró még nem hagyott bennem mély nyomokat, de amikor a kép átváltott ingame-be, kis híján felvágtam az ereimet – vagy inkább Hancuét, aki kedélyesen kiosztotta nekem a tesztpéldányt. A játék motorjával megalkotott átvezető jelenetek – és nem is csak a játék elején, hanem végig! – olyan hihetetlenül igénytelenek, hogy teljes biztonsággal rombolják szét a legvadabb Phantasy Star-fanatikus lelkesedését is. Az operatőr és a vágó szakmájuk kitagadottjai lehetnek, szájszinkron néha nincs, néha a japán szövegre valót hagyták meg, szinkron a legtöbbször nincs, ha meg volt, a falat kapartam az élettelen, szaggatott, érzelemmentes, elhúzott dialógokon. A KOTOR-ban sem voltak látványos jelenetek, de ahhoz képest, ami itt van, azok Oscar-díjat, sőt mit díjat, díjesőt érdemelnének!
Egy sztori mind alatt
Amikor sikerült lenyugodnom az első párbeszédek okozta sokkból (nem nyomhattam el, lévén tesztelek, ugye – később már ez sem érdekelt, de valamiért sok jelenetet nem lehet átlépni…), beindult a játék. Az alapsztori, és a világ úgy önmagukban nem rosszak: messze a jövőben járunk, az univerzum egy sarkában, a három bolygóból álló Gurhal-rendszerben. Három faj, plusz az androidok vívják évszázados csatáikat, de mostanra a helyzet meglehetősen lenyugodott: az együttélés békés, úgy tűnik, semmi sem akadályozhatja meg az univerzális nyugalmat – és ebbe kavar be a Seednek nevezett idegen népség, akik jól megtámadják a világot.
Mi egy Ethan Waber nevű srácot fogunk alakítani, akit ez az egész Seed-ügy nem nagyon érdekel, ám egy űrállomáson belecsöppen egy támadás kellős közepébe. A húga csapdába esik, így aztán neki kell megmentenie – és mire végez, hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, és a második fejezet elején egy elkényeztetett, ellenszenves fickó helyett már egy katonának kinevelt, megerősödött (ám továbbra is rém ellenszenves) srácként jelentkezik. A történet kilenc fejezeten keresztül „hömpölyög”, ennek során megismerjük a bolygók hatalmasságait, köztük az AMF nevű, főleg androidokból álló katonaságot, illetve a kitaszított Rogue-okat. Mondom, alapvetően, papíron ezzel nincs is nagy gond, ám a gyakorlatban mindez egy elképesztően vontatott dungeon-tisztítós program képében jelentkezik. Megnézünk egy kupac borzasztó átvezető jelenetet, kimegyünk a rétre (erdőbe, barlangba, űrhajóra stb.), legyakunk mindenkit, leverjük a pályavégi főnököt – nagyjából ennyiben ki is merül az összes küldetés, az összes fejezet. Néha van valami kis variálás, egyszer járműveket lehet használni, másszor kísérgetni kell, de a lényeg itt sem változik – harc minden mennyiségben.
A nagy gáz pedig ezzel van, a harc ugyanis a végletekig le van egyszerűsítve – megyünk előre a pályán, a semmiből előtűnik néhány ocsmány, poligonszegény szörnyeteg, mi rátapadunk a támadásgombra, és vadul nyomkodjuk. Néha megereszthetünk egy-egy speciális, photon artnak hívott támadást, de például ugrani, kitérni, védekezni már nem lehet. Komolyan mondom, ehhez képest a Diablo egy mély stratégiai érzéket kívánó játék! Vegyük még ehhez hozzá az otromba PC-s irányítást (nem kezeli az egeret!), a világ legrettenetesebb térkép- és menürendszerét, és így létrejön a lehetetlen: a borzasztó egyszerű rendszert rendkívül túlbonyolítva kapjuk meg.
Neten
Bevallom, az idióta feladatok (keress a szemüvegeddel kivágható fákat – hát ki volt az a jó képességű, aki ezeket kitalálta?!), a szörnyen vontatott átvezető jelenetek és a hihetetlenül ellenszenves karakterek (a metroszexuális főhőstől minden idők legvisszataszítóbb figurájáig, Do Volig) már tíz óra után kikészítettek, így belevágtam a netes szórakozásba. Vagy legalábbis kipróbáltam az online játékmódot…
Meglepetés ne érjen senkit, a cucc fizetős (tíz euró per hónap), és ehhez képest alig adja a töredékét annak, amit akár egy közepes MMO szerepjáték tud. A szokásosan értelmetlenül túlbonyolított első helyszínekről el kell kaparnunk egy találkozóterületig, ahol dumálhatunk, megnézhetjük, díszíthetjük a saját szobánkat (apropó, itt már lehet karaktert kreálni, a négy fajból, kasztból). Itt elég sok emberrel lehet összeakadni, ám a konkrét multiplayer csak hat fő együttműködését engedélyezi. Ennyien vághatunk ugyanis neki a három bolygóból álló univerzum küldetéseinek, amelyek a változatosság kedvéért ugyanúgy a gyakásra építenek. Ahogy a Diablóban, úgy itt is a tápolás, a véletlenszerűen generált zsákmány a fő hajtóerő – csak itt sokkal kisebb a változatosság, sokkal rosszabb a fejlődés ritmusa, meg úgy általában az egész rendszer. A kasztok alig különböznek, a speciális képességek sem jelentenek nagy különbségeket, ráadásul jelenleg a játéktér nagy része le van zárva – a havidíjat tulajdonképpen azért fizeted, hogy ezeket megnyissák…
Említhetném még a borzalmas grafikát, az alt-tabozást nem tűrő programozást, a játékhoz nem illeszkedő zenét, a lagot, a pocsék online lehetőségeket, de nincs értelme: kerüljétek ezt a játékot jó messzire! Inkább menjetek el gyomormosásra, az sokkal jobb szórakozás…
Gyűlölet első látásra
Úgy gondoltam, hogy a tesztelést a sztorimóddal kezdem, és majd ennek leküzdése után próbálom ki az online csatateret – és ezzel a döntéssel rögtön meg is kaptam az első hatalmas pofont. A játék PC-s verziója ugyanis a cheatelés megakadályozására egy nProtect nevű programmal van felruházva, ami egyrészt adatokat küld a Segának, másrészt állandó netkapcsolat kell neki, még akkor is, ha egyedül játszunk…
Az imígy lehűtött lelkesedésemet tucatnyi dolog tépázta tovább, kezdve onnan, hogy a grafikai és egyéb opciók „tengere” senkit nem fog elönteni – alig pár dolgot lehet megváltoztatni a beállításoknál. Jól felcsaptam a felbontást, aztán csak lestem, amikor a betöltőképernyő olyan ordenáré pixelesen jelent meg, amilyet legutóbb a 3Dfx-kártyák megjelenése előtt láttam.
Persze kit érdekel a technikai megvalósítás, majd a játékélmény elsöpör – gondoltam, így aztán belevágtam a történetbe. A közepes minőségű intró még nem hagyott bennem mély nyomokat, de amikor a kép átváltott ingame-be, kis híján felvágtam az ereimet – vagy inkább Hancuét, aki kedélyesen kiosztotta nekem a tesztpéldányt. A játék motorjával megalkotott átvezető jelenetek – és nem is csak a játék elején, hanem végig! – olyan hihetetlenül igénytelenek, hogy teljes biztonsággal rombolják szét a legvadabb Phantasy Star-fanatikus lelkesedését is. Az operatőr és a vágó szakmájuk kitagadottjai lehetnek, szájszinkron néha nincs, néha a japán szövegre valót hagyták meg, szinkron a legtöbbször nincs, ha meg volt, a falat kapartam az élettelen, szaggatott, érzelemmentes, elhúzott dialógokon. A KOTOR-ban sem voltak látványos jelenetek, de ahhoz képest, ami itt van, azok Oscar-díjat, sőt mit díjat, díjesőt érdemelnének!
Egy sztori mind alatt
Amikor sikerült lenyugodnom az első párbeszédek okozta sokkból (nem nyomhattam el, lévén tesztelek, ugye – később már ez sem érdekelt, de valamiért sok jelenetet nem lehet átlépni…), beindult a játék. Az alapsztori, és a világ úgy önmagukban nem rosszak: messze a jövőben járunk, az univerzum egy sarkában, a három bolygóból álló Gurhal-rendszerben. Három faj, plusz az androidok vívják évszázados csatáikat, de mostanra a helyzet meglehetősen lenyugodott: az együttélés békés, úgy tűnik, semmi sem akadályozhatja meg az univerzális nyugalmat – és ebbe kavar be a Seednek nevezett idegen népség, akik jól megtámadják a világot.
Mi egy Ethan Waber nevű srácot fogunk alakítani, akit ez az egész Seed-ügy nem nagyon érdekel, ám egy űrállomáson belecsöppen egy támadás kellős közepébe. A húga csapdába esik, így aztán neki kell megmentenie – és mire végez, hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, és a második fejezet elején egy elkényeztetett, ellenszenves fickó helyett már egy katonának kinevelt, megerősödött (ám továbbra is rém ellenszenves) srácként jelentkezik. A történet kilenc fejezeten keresztül „hömpölyög”, ennek során megismerjük a bolygók hatalmasságait, köztük az AMF nevű, főleg androidokból álló katonaságot, illetve a kitaszított Rogue-okat. Mondom, alapvetően, papíron ezzel nincs is nagy gond, ám a gyakorlatban mindez egy elképesztően vontatott dungeon-tisztítós program képében jelentkezik. Megnézünk egy kupac borzasztó átvezető jelenetet, kimegyünk a rétre (erdőbe, barlangba, űrhajóra stb.), legyakunk mindenkit, leverjük a pályavégi főnököt – nagyjából ennyiben ki is merül az összes küldetés, az összes fejezet. Néha van valami kis variálás, egyszer járműveket lehet használni, másszor kísérgetni kell, de a lényeg itt sem változik – harc minden mennyiségben.
A nagy gáz pedig ezzel van, a harc ugyanis a végletekig le van egyszerűsítve – megyünk előre a pályán, a semmiből előtűnik néhány ocsmány, poligonszegény szörnyeteg, mi rátapadunk a támadásgombra, és vadul nyomkodjuk. Néha megereszthetünk egy-egy speciális, photon artnak hívott támadást, de például ugrani, kitérni, védekezni már nem lehet. Komolyan mondom, ehhez képest a Diablo egy mély stratégiai érzéket kívánó játék! Vegyük még ehhez hozzá az otromba PC-s irányítást (nem kezeli az egeret!), a világ legrettenetesebb térkép- és menürendszerét, és így létrejön a lehetetlen: a borzasztó egyszerű rendszert rendkívül túlbonyolítva kapjuk meg.
Neten
Bevallom, az idióta feladatok (keress a szemüvegeddel kivágható fákat – hát ki volt az a jó képességű, aki ezeket kitalálta?!), a szörnyen vontatott átvezető jelenetek és a hihetetlenül ellenszenves karakterek (a metroszexuális főhőstől minden idők legvisszataszítóbb figurájáig, Do Volig) már tíz óra után kikészítettek, így belevágtam a netes szórakozásba. Vagy legalábbis kipróbáltam az online játékmódot…
Meglepetés ne érjen senkit, a cucc fizetős (tíz euró per hónap), és ehhez képest alig adja a töredékét annak, amit akár egy közepes MMO szerepjáték tud. A szokásosan értelmetlenül túlbonyolított első helyszínekről el kell kaparnunk egy találkozóterületig, ahol dumálhatunk, megnézhetjük, díszíthetjük a saját szobánkat (apropó, itt már lehet karaktert kreálni, a négy fajból, kasztból). Itt elég sok emberrel lehet összeakadni, ám a konkrét multiplayer csak hat fő együttműködését engedélyezi. Ennyien vághatunk ugyanis neki a három bolygóból álló univerzum küldetéseinek, amelyek a változatosság kedvéért ugyanúgy a gyakásra építenek. Ahogy a Diablóban, úgy itt is a tápolás, a véletlenszerűen generált zsákmány a fő hajtóerő – csak itt sokkal kisebb a változatosság, sokkal rosszabb a fejlődés ritmusa, meg úgy általában az egész rendszer. A kasztok alig különböznek, a speciális képességek sem jelentenek nagy különbségeket, ráadásul jelenleg a játéktér nagy része le van zárva – a havidíjat tulajdonképpen azért fizeted, hogy ezeket megnyissák…
Említhetném még a borzalmas grafikát, az alt-tabozást nem tűrő programozást, a játékhoz nem illeszkedő zenét, a lagot, a pocsék online lehetőségeket, de nincs értelme: kerüljétek ezt a játékot jó messzire! Inkább menjetek el gyomormosásra, az sokkal jobb szórakozás…
