1999. január 31-e volt az a dátum, amikor „csoda” történt — azóta simán felér egy Messiás eljövetellel —, ugyanis ekkor jelent meg Észak-Amerikában a Silent Hill első része PlayStationre. Röviden felvázolva a történetet: Harry Masonként kerestük az elveszett lányunkat, Cherylt egy Silent Hill nevezetű városkában, ám már a játék elején kiderült, hogy nem mindennapi eseményeknek lehetünk majd a részesei. A program óriási siker lett, köszönhetően magának a ködös, elszigetelt településnek, a zseniális, néhol horrorisztikus hangulatnak, valamint a csodálatos zenének. Rövid időn belül hatalmas rajongótábornak örvendett és azóta egy lapon említik a túlélő horror műfaj királyaival, az Alone in the Dark és Resident Evil játékokkal. Majdnem három évet kellett várni a király visszatérésére: 2001 végén köszönt be újra, de ezúttal már mi, PC-sek sem maradtunk ki a szórásból, így még többen hódolhattak be az uralkodónak. Ám az új részhez új történet dukált és egy új főhős, egyvalami azonban mégis megmaradt: az a város, ahol valóra válhatnak álmaink, ahol ugyanúgy diadalmaskodhat a jó, mint a rossz. A város, melynek neve Silent Hill.
„Nyugtalan álmaimban azt a várost látom. Silent Hillt. Megígérted, egy nap újra elviszel majd oda. De sose tetted. Nos, most egyedül vagyok ott… A mi különleges helyünkön… Várok rád.”
Az ember legtöbbször örül annak, ha levelet kap, különösen akkor, ha az a kedvesétől jön. De James Sunderland esetében ez az állítás nem teljesen igaz. Bár egy napon ő is kap levelet a feleségétől, csak van egy kis bökkenő. A neje, Mary Sunderland ugyanis három éve meghalt, és a halottak nem nagyon szoktak levelet küldözgetni, nem de bár? Mivel James más megoldást nem lát, és az írás szerint is vár rá szeretett oldalbordája, úgy dönt, hogy elmegy Silent Hillbe és kideríti, mi ez az egész; valaki csak szórakozik vele, vagy tényleg él az asszony. „Nem, az nem lehet, hiszen Ő meghalt.”
Nagyon ritka az olyan játék, ahol a készítők már az alapfelállással megteremtik azt a bizonyos hangulatot, amitől majd minimum fenékre huppanunk. Valamit nagyon tudnak a Konaminál, mert ennyire tudatosan összezavarni a játékost nem mindennapi dolog. Csak bámulunk és nem értünk semmit, ugyanúgy, ahogy James sem, akivel megjegyzem, már az első pillanattól kezdve azonosulni tudunk. Elvégre a szerelméért vagy a feleségéért a világ végére is elmenne az ember, még akkor is, ha tudja, hogy ez csupán illúzió és nem változtat semmit a dolgokon, de hátha. Hiszen a remény hal meg utoljára, így kellő motivációval, álommal és reménnyel neki is vághatunk a nagy kalandnak, hogy kiderüljön az igazság.
Nem sokat változott a város, mióta utoljára láttuk, de ezt csak mi, játékosok jegyezhetjük meg halkan. James Sunderland azonban kénytelen lesz Silent Hill másik arcával megismerkedni, ugyanis megváltoztak errefelé a dolgok, mióta legutóbb itt járt. A hely már cseppet se emlékeztet egykori önmagára: szinte egy lélek sincs benne, és mindent beborít a titokzatos köd. Ahogy először rápillantunk a játékra, csak úgy árad felénk a képernyőn keresztül a lehangoltság és az elszigeteltség érzése. El kell ismerni, hogy a grafikusok mesteri munkát végeztek; a lepusztult épületek, a környezet, valamint a különböző helyszínek „horrorváltozatai” igen stílusosra sikeredtek. Mindehhez a mindig jelen lévő köd is hozzáteszi a magáét, alig látunk majd tőle, ami ugye előrevetíti a félelem érzését, hisz sose tudjuk majd, hogy mibe rohanunk bele épp, vagy merre is kell pontosan mennünk. Lehetőségünk lesz majd sötétben is bolyongani, ami az elemlámpa színre lépését vonja maga után. S ha már sötétség és fény kapcsolata, akkor fény-árnyék hatások, amikre szintén nem lehet panaszunk. Sőt, hogy a fejlesztők még inkább elkápráztassanak minket, a Director’s Cut változatban még tovább csiszoltak a grafikán, felturbózva pár effektet és textúrát. Aki pedig ezek után se hiszi el, hogy még ma is mutatós, stílusos a játék, az nézze meg a mellékelt képeket!
Ezt a vizuális gyönyört időről időre, vagyis inkább a kezdetektől, sajnos az irányítás igyekszik kissé beárnyékolni. Tegyük hozzá, ez annyira nem meglepő, hiszen konzolos játékról beszélünk, és igen ritka, amikor PC-re sikerül átültetni és élvezetesre csiszolni a vezérlést — ez jelen esetre is érvényes. Nem teljesen elbaltázott a rendszer, de annyira azért mindenképp, hogy az elején a dinamikus kamerakezelés elvonja a figyelmünket, legalább arra a kis időre, amíg megszokjuk, bár a későbbiekben is lesz majd alkalom, amikor azt se tudjuk hirtelen, hogy merre is van az előre, illetve a bal és a jobb. S ha már az irányításnál tartunk, akkor nem mehetünk el szó nélkül a harcrendszer mellett sem, ami szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ha ne adj isten elfelejtenénk, mondjuk ijedtünkben, a célpontbefogást megnyomni, akkor bizony hiába akcióznánk, a szörnyek vígan megesznek majd. A tárgyhasználat megoldására viszont nem lehet panaszunk, egy-két gyorsbillentyűvel megkönnyíthetjük az életünket, például elsősegélycsomagok és muníció újratöltés terén. Ami kicsit idegen volt számomra, az a szanaszét szórt lőszer- és gyógyszercsomagok látványa. A kelleténél jóval nagyobb képzelőerőre van szükség, hogy megértsük, miért találunk sokszor az út kellős közepén ilyen holmikat. S ha már a kezelésnél tartunk: ami különösen tetszett, az a térkép megvalósítása. Folyamatosan jelennek meg rajta a már meglátogatott és a meglátogatandó helyek, tehát tessék sűrűn előkapni, szükség lesz rá!
Hogyha az előbb már említést tettem a szörnyeket illetően, akkor talán érdemes rájuk külön is kitérni. Az első részben igen nagy szerepük volt — legalábbis az ijesztgetésben és a dolgunk megnehezítésében mindenképp — a groteszk, már-már gusztustalan rémségeknek, és ez nincs másként ebben a felvonásban sem. Hörögnek, szörcsögnek, köpködnek, krákognak, egyszóval mindig a frászt hozzák majd ránk, és a mozgásanimációjukkal sincs semmi baj: kúsznak, másznak, totyognak. A fejlesztők még csavartak egyet mindezen: sokszor nem tudjuk majd, hogy honnan jönnek és hányan. Picike segítséget azért mégis kapunk, egy rádiót, ami statikus zörejeivel igyekszik majd felhívni a figyelmünket, ha valami olyan van a közelünkben, aminek nem kellene ott lennie — ám egy szobába benyitva attól még simán hátraesünk a székünkkel, ha valami hirtelen szembeköp, vagy a zseblámpánk fényétől életre kel.
Hál’ istennek a készítők nem kényszerítenek rá minket a lélektelen öldöklésre, és nem akcióorgiát, hanem a hangulatra sokat adó játékot kapunk. Persze időnként, legalábbis a túlélésünk érdekében, elkerülhetetlen lesz az összecsapás, főleg akkor, ha feltűnik a piramisfej — ám aggodalomra semmi ok, nem lesz nehéz dolgunk, ugyanis az akciószint skálázható, tehát mindenki megtalálhatja a számításait. Ehhez hasonló módon állítható a fejtörők nehézsége is; ezek között legtöbbször puzzle-szerű feladványokkal találkozunk, amik főleg Silent Hill történetével kapcsolatosak, valamint párszor tárgyakat kombinálunk. Mivel nem klasszikus kalandjátékról beszélünk, így nem érdemes azokkal összevetni ilyen téren ezt a művet, de a meglévő rébuszok csak hozzáadnak a hangulathoz, és nem elvesznek belőle.
A teszt elején említettem, hogy csak látszólag elhagyatott Silent Hill, ugyanis pár karakterrel összefutunk majd kalandunk során. Hogy ki és miért lett velünk együtt a ködös város foglya, azt a velük folytatott beszélgetéseink alapján fogjuk apránként kideríteni. Mindegyikükről elmondható, hogy különösek, és legalább annyira összezavartak, mint mi magunk. A játékosnak az az érzése, talán a rejtélyes érzelmi kapocs miatt, hogy az ő problémáikat is nekünk kell megoldanunk. Egyszóval remekül kitalált és modellezett karakterekről beszélhetünk, külön kiemelném Mariát. Nagyon jól megfigyelhető, hogy a készítők mit is akartak vele kifejezni és miért hasonlít kísértetiesen James egykori feleségére. Ráadásul a szereplőket profi módon szólaltatják meg a szinkronszínészek, és remekül aknázzák ki a megírt párbeszédekből a bennük rejlő maximumot. Ezeket a monológokat tökéletesen vágott animációk képében kapjuk meg, néhol a játék grafikus motorjával életre keltve.
Az i-re a pontot, vagyis inkább az egész produktumra a koronát, a zene teszi fel. Jamaoka Akira az első rész után most is zseniálisat alkotott. A muzsika az adott helyszínhez és szituációhoz igazodik, hol elhalkul, hol felerősödik, hol végtelenül szomorú dallamokat hallunk, hol reményt keltőeket, hol pedig síri csendben bolyongunk majd önmagunkat és a megoldást keresve. Nagyon ritka az a játék, ahol a zene ennyire a szerves részét képezi annak a hangulatnak, ami már a kezdetektől jellemző. Szinte el se lehetne képzelni nélküle a Silent Hillt, sőt, még a játék végeztével is egy jó darabig a fejünkben lesznek a dallamok.
S hogy mi történik a végén? Lesz-e hepiend? Nos, ezt majd szépen mindenki magának fogja kideríteni, de egy valami biztos: aki belevág, az egy életre szóló élménnyel gazdagodik. Az első befejezést követően pedig elkezd majd gondolkozni azon, hogy mit csináljon másképp, jól cselekedett-e, úgy viselkedett-e, ahogy az méltó James Sunderlandhez, és belevág még egyszer. Belevág, ugyanis nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a játékhoz több befejezés is tartozik, és a kapott végkifejletet nagyban befolyásolja a játékstílusunk. Ahogy játszunk és viselkedünk a környezetünkkel, azt kapjuk majd vissza a végén, vagyis azt érdemeltük ki. Ez adja a Silent Hill hangulatának sava-borsát, hogy nem igazán tudjuk, melyik apró részlet lesz hatással a sorsunkra...
Röviden összefoglalva: ez egy nagyszerű játék, tele érzelemmel, álommal és reménnyel. Játszani kell vele és rögtön átérezzük, hogy mindennek megvan az ára, ha jót cselekszünk, vagy ha rosszat. A Silent Hill 2 erősen ajánlott mindenkinek, kedvenc játékstílustól függetlenül. Köszönöm Konami, egy élmény volt!
Minden út Silent Hillbe vezet
„Nyugtalan álmaimban azt a várost látom. Silent Hillt. Megígérted, egy nap újra elviszel majd oda. De sose tetted. Nos, most egyedül vagyok ott… A mi különleges helyünkön… Várok rád.”
Az ember legtöbbször örül annak, ha levelet kap, különösen akkor, ha az a kedvesétől jön. De James Sunderland esetében ez az állítás nem teljesen igaz. Bár egy napon ő is kap levelet a feleségétől, csak van egy kis bökkenő. A neje, Mary Sunderland ugyanis három éve meghalt, és a halottak nem nagyon szoktak levelet küldözgetni, nem de bár? Mivel James más megoldást nem lát, és az írás szerint is vár rá szeretett oldalbordája, úgy dönt, hogy elmegy Silent Hillbe és kideríti, mi ez az egész; valaki csak szórakozik vele, vagy tényleg él az asszony. „Nem, az nem lehet, hiszen Ő meghalt.”
Nagyon ritka az olyan játék, ahol a készítők már az alapfelállással megteremtik azt a bizonyos hangulatot, amitől majd minimum fenékre huppanunk. Valamit nagyon tudnak a Konaminál, mert ennyire tudatosan összezavarni a játékost nem mindennapi dolog. Csak bámulunk és nem értünk semmit, ugyanúgy, ahogy James sem, akivel megjegyzem, már az első pillanattól kezdve azonosulni tudunk. Elvégre a szerelméért vagy a feleségéért a világ végére is elmenne az ember, még akkor is, ha tudja, hogy ez csupán illúzió és nem változtat semmit a dolgokon, de hátha. Hiszen a remény hal meg utoljára, így kellő motivációval, álommal és reménnyel neki is vághatunk a nagy kalandnak, hogy kiderüljön az igazság.
Köd előttem, köd mögöttem
Kerülj szinkronba!
Manapság a játéklokalizációknak se szeri, se száma, ám ez nem volt mindig így. Volt idő, amikor a feliratozás is igen ritka dolognak számított, a szinkron pedig sokszor az álom kategóriát jelentette. Ezért is örömteli a játékszinkron stúdió évek óta tartó kezdeményezése, hogy igen népszerű és sikeres játékokhoz készítenek teljes lokalizációt. Nem is csoda, hogy a Silent Hill 2 is megkapta a magáét, sőt a harmadik részhez is készült már honosítás. Akik nem annyira járatosak az angol nyelvben, mindenképp próbálják ki, mert minőségi munkát végeztek a stúdiónál!
Ezt a vizuális gyönyört időről időre, vagyis inkább a kezdetektől, sajnos az irányítás igyekszik kissé beárnyékolni. Tegyük hozzá, ez annyira nem meglepő, hiszen konzolos játékról beszélünk, és igen ritka, amikor PC-re sikerül átültetni és élvezetesre csiszolni a vezérlést — ez jelen esetre is érvényes. Nem teljesen elbaltázott a rendszer, de annyira azért mindenképp, hogy az elején a dinamikus kamerakezelés elvonja a figyelmünket, legalább arra a kis időre, amíg megszokjuk, bár a későbbiekben is lesz majd alkalom, amikor azt se tudjuk hirtelen, hogy merre is van az előre, illetve a bal és a jobb. S ha már az irányításnál tartunk, akkor nem mehetünk el szó nélkül a harcrendszer mellett sem, ami szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ha ne adj isten elfelejtenénk, mondjuk ijedtünkben, a célpontbefogást megnyomni, akkor bizony hiába akcióznánk, a szörnyek vígan megesznek majd. A tárgyhasználat megoldására viszont nem lehet panaszunk, egy-két gyorsbillentyűvel megkönnyíthetjük az életünket, például elsősegélycsomagok és muníció újratöltés terén. Ami kicsit idegen volt számomra, az a szanaszét szórt lőszer- és gyógyszercsomagok látványa. A kelleténél jóval nagyobb képzelőerőre van szükség, hogy megértsük, miért találunk sokszor az út kellős közepén ilyen holmikat. S ha már a kezelésnél tartunk: ami különösen tetszett, az a térkép megvalósítása. Folyamatosan jelennek meg rajta a már meglátogatott és a meglátogatandó helyek, tehát tessék sűrűn előkapni, szükség lesz rá!
Rémségek kicsiny városa
Hogyha az előbb már említést tettem a szörnyeket illetően, akkor talán érdemes rájuk külön is kitérni. Az első részben igen nagy szerepük volt — legalábbis az ijesztgetésben és a dolgunk megnehezítésében mindenképp — a groteszk, már-már gusztustalan rémségeknek, és ez nincs másként ebben a felvonásban sem. Hörögnek, szörcsögnek, köpködnek, krákognak, egyszóval mindig a frászt hozzák majd ránk, és a mozgásanimációjukkal sincs semmi baj: kúsznak, másznak, totyognak. A fejlesztők még csavartak egyet mindezen: sokszor nem tudjuk majd, hogy honnan jönnek és hányan. Picike segítséget azért mégis kapunk, egy rádiót, ami statikus zörejeivel igyekszik majd felhívni a figyelmünket, ha valami olyan van a közelünkben, aminek nem kellene ott lennie — ám egy szobába benyitva attól még simán hátraesünk a székünkkel, ha valami hirtelen szembeköp, vagy a zseblámpánk fényétől életre kel.
Hál’ istennek a készítők nem kényszerítenek rá minket a lélektelen öldöklésre, és nem akcióorgiát, hanem a hangulatra sokat adó játékot kapunk. Persze időnként, legalábbis a túlélésünk érdekében, elkerülhetetlen lesz az összecsapás, főleg akkor, ha feltűnik a piramisfej — ám aggodalomra semmi ok, nem lesz nehéz dolgunk, ugyanis az akciószint skálázható, tehát mindenki megtalálhatja a számításait. Ehhez hasonló módon állítható a fejtörők nehézsége is; ezek között legtöbbször puzzle-szerű feladványokkal találkozunk, amik főleg Silent Hill történetével kapcsolatosak, valamint párszor tárgyakat kombinálunk. Mivel nem klasszikus kalandjátékról beszélünk, így nem érdemes azokkal összevetni ilyen téren ezt a művet, de a meglévő rébuszok csak hozzáadnak a hangulathoz, és nem elvesznek belőle.
Karakteres játék
Vágyból született
A Director’s Cut egyik legjobb húzása (az apróbb finomhangolásokon kívül, amik csak csiszoltak az amúgy is remek játékon), a „Vágyból született” miniepizód. Ebben a rövidke kiegészítésben az alapjátékban igen fontos szerepet betöltő Mariával játszhatjuk végig a Silent Hill 2 előtörténetét, mielőtt még találkozott volna Jamesszel. A karakterrel kapcsolatban jó pár érdekességre fény derül, így szinte kötelező a végigjátszás.
Az i-re a pontot, vagyis inkább az egész produktumra a koronát, a zene teszi fel. Jamaoka Akira az első rész után most is zseniálisat alkotott. A muzsika az adott helyszínhez és szituációhoz igazodik, hol elhalkul, hol felerősödik, hol végtelenül szomorú dallamokat hallunk, hol reményt keltőeket, hol pedig síri csendben bolyongunk majd önmagunkat és a megoldást keresve. Nagyon ritka az a játék, ahol a zene ennyire a szerves részét képezi annak a hangulatnak, ami már a kezdetektől jellemző. Szinte el se lehetne képzelni nélküle a Silent Hillt, sőt, még a játék végeztével is egy jó darabig a fejünkben lesznek a dallamok.
Játszd újra, James!
S hogy mi történik a végén? Lesz-e hepiend? Nos, ezt majd szépen mindenki magának fogja kideríteni, de egy valami biztos: aki belevág, az egy életre szóló élménnyel gazdagodik. Az első befejezést követően pedig elkezd majd gondolkozni azon, hogy mit csináljon másképp, jól cselekedett-e, úgy viselkedett-e, ahogy az méltó James Sunderlandhez, és belevág még egyszer. Belevág, ugyanis nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a játékhoz több befejezés is tartozik, és a kapott végkifejletet nagyban befolyásolja a játékstílusunk. Ahogy játszunk és viselkedünk a környezetünkkel, azt kapjuk majd vissza a végén, vagyis azt érdemeltük ki. Ez adja a Silent Hill hangulatának sava-borsát, hogy nem igazán tudjuk, melyik apró részlet lesz hatással a sorsunkra...
Röviden összefoglalva: ez egy nagyszerű játék, tele érzelemmel, álommal és reménnyel. Játszani kell vele és rögtön átérezzük, hogy mindennek megvan az ára, ha jót cselekszünk, vagy ha rosszat. A Silent Hill 2 erősen ajánlott mindenkinek, kedvenc játékstílustól függetlenül. Köszönöm Konami, egy élmény volt!
Angela mit keres a temetőben, csak úgy? Amikor mégis azt mondja hogy milyen borzalmas város, de a szörnyeket meg nem látja.......
Ha James annyira biztos abban hogy Mary meghalt, mért ment a városba?
Amikor találkozik Mariával nem akarja elhinni hogy ő volt a felesége mert ő már 3 éve meghalt, de mégis őt keresi..... és a nő egyszer azt mondja hogy ő mary, máskor meg azt hogy Maria.
Mért csak mi és Maria látja a szörnyeket, és a többi mellék szereplő meg nem, és mit keresnek itt?
Ha Mary már meghalt, akkor Maria csak egy hasonmás? vagy direkt, "játssza meg magát" de ha ő tényleg nem Mary akkor mit kereshet itt, és hogy lehet hogy a játék folyamán kétszer is meghall, először amikor a piramis fejű öli meg, utána találkozunk vele egy "Isten háta mögötti" elhagyott cellában egyedül, nem sokkal később pedig vérben fagyva ott fekszik, és a játékvégén még mégis él, és a piramisfejűek ölik meg?
Amikor a végső videóban elmondja James hogy Mary-nek hogy valójában a saját "szabadságáért" ölte meg (ilyen talán a történelemben sem fordult elő, hogy szakítás helyett, megölöm) arról nem is beszélve ha annyira szerette Mary-t akkor James a városba se ment volna "érte" hogy lehet hogy James csak a videófelvételből emlékezett hogy megfojtotta a szenvedő nőt, a játékfolyamán halhatunk olyan hangfelvételt ahol az orvos közli hogy nincs sok ideje Mary-nek, akkor mégis minek kellett volna Jamesnek megfojtania egy "halálra ítélt" nőt ha meg is akart volna tőle szabadulni? ........ Hogy lehet hogy az utolsó videóban James az elvileg rég halott Mary-nek meséli el hogy mért fojtotta meg.......
A játék folyamán ott van a sírköveken a mellék szereplők nevei, akik még elvileg meg sem haltak, és a többi sírkőröl ami nem olvasható, arról ne is beszéljünk.
A játék vége felé, Laura a kislány ad egy levelet amiben Mary boldog születésnapot kíván a kislánynak 8. születésnapjára, de amikor azt várnánk hogy a kislány azt mondja hogy 11 éves, kiderül hogy 8....... és a kislány az szálóda üveg ajtajaira egy macskát rajzolt....... aminek köztudottan 7 vagy 9 élete van? (Mary-ra utalhat?)
Mi van a sorozatgyilkos Walter Sulivan-nel?
Ha a múzeumban olvashattuk hogy a 30-as években emberek és csónakok tűntek el a vízen, teljesen nyomtalanul, meg hatalmas járványok voltak, meg sorozat gyilkos...... mért pont egy ilyen rejtélyes és lepusztult város volt James és Mary kedvence?
Az hogy a múzeum először csak akkora volt mint egy viskó, utána egyre "nőt" és a föld alá épült, meg a többi mellék szereplő nem látja a szörnyeket, meg hogy mit keresnek itt, ha az ember ezekre nem kap választ még csak lenyelné, de hogy az egész történet a miértekre, és a nemes egyszerűségű információ hiányra épüljön, amikre még részben sem kapunk válaszokat még a játék végén sem..... Az még rendben lenne ha nem mindenre kapnánk választ, csak hát hogy az egész történet erre épüljön.........
Vagy Mary a játékszerint, valójában csak egyfajta kísértet volt, aki különös módon akart bosszút állni James-en hogy lelkiismeret furdalása legyen?
Lehet hogy egyfajta időutazás szerűség volt az egész, vagy lehet hogy James valójában nem más mint egy közönséges elmebeteg, akinek csak a gondolataiban játszódtak le ezek az események? Mi van a befejezésekkel? Azok is csak James elméjében játszódnak le hogy örökbe fogadja Laurát, vagy az is ha éppen, az öngyilkosságot választjuk? Egyszerűen nem elég kiforrót a történet, mind egy jó film végén amikor fejéhez kap az ember hogy ja, tényleg az azért volt? Vagy hogy milyen érdekes, erre nem is gondoltam volna......... Silent Hillben ilyen nincsen! Kapsz jó néhány abszolút lineáris történést ész nélkül, aztán kreálj a fejedben olyan szintén logikátlan és értelmetlen elméletet amilyet csak tudsz..........
Mondom a grafika 9/10
Hangok 8/10
Irányítás 7/10
Hangulat 8/10
Játékmenet 8/10
Para 8/10
Viszont rövíd 5/10 és a többféle befejezés sem durranás.......
Történet 5/10 vannak érdekes részei, csak pont hogy "még itt vagy? Már többször is meghaltál" Túlságosan is bizarr történetet akartak, csak pont hogy szépen átrepültek a város fölött........
Összességében, a korához képest szép grafika, remek hanghatások, nagyon jó parás, hangulatos, jó puzzle részek, összességében remek játék, és igen, jobb mint a RE részek, vagy az Alone részei, sőt SH részek közül is talán ez viszi a grand-ot, csak éppen..... mindenesetre egy méltányos szép 85%-ot "húztam" rá.
- Angela és Eddie saját személyiségüknek, bűneiknek megfelelő környezetet, személyeket és szörnyetegeket lát: Angela valószínűleg saját halott édesapját és édesanyját, Eddie pedig embereket, akik korábbi élete során bántották a súlyával kapcsolatban (meg is öli őket csúnyán, mint azt James is látja).
- Ennek megfelelően James számára is saját szexuális devianciáit, bűntudatát és halálvágyát jeleníti meg a város valóságként.
- James nem biztos abban, hogy Mary meghalt, mivel nem emlékszik arra, hogyan halt meg (vagyis arra, hogy ő maga fojtotta meg). A 3 év sem stimmel, Laura leveléből a végére kiderül, hogy James ezzel az adattal sincs tisztában. A játék elején lévő levél egyébként természetesen nem létezik (el is tűnik az inventoryból a játék végére), az csupán a város egy eszköze volt arra, hogy Jamest odahívja.
- Maria nem létezik, a szörnyekhez hasonlóan a város kreálta őt is Mary képére. Ezzel egyrészt kínozza Jamest (vezeklésként 3x kell újra végignéznie, ahogyan meghal a nő), másrészt pedig a készítők azt akarták érzékeltetni, hogy a Mary által képviselt nőkép eltér James ideáljától. Maria ezért Mary szexuálisan kihívóbb verziója, így tehát maga a karakter jeleníti annak elsődleges okát, hogy James miért végzett feleségével.
- Maria azért látja a szörnyeket, mert ő is része James saját személyes valóságának, amibe beletartoznak a szörnyek is. Pont ezért nem látja Angela, Eddie és Laura sem Mariát egyébként, mivel számukra nem azt mutatja a város, amit James számára.
- James elsősorban azért öli meg Mary-t, mert beleőrül abba, hogy a nő betegsége miatt addigi, idilli élete teljesen tönkre megy: a betegség következtében minden szexuális vonzerejét elveszítő nő taszítja Jamest, Mary ápolása pedig olyan nagy teher, amit mentálisan már nem bír elviselni. Úgy érzi, hogy csak akkor kaphatja vissza korábbi életét, ha a nő meghal.
- Azért az egyébként már régen halott Maryvel beszélget James a játék végén, mert a főhős csak így képes végleg megszabadulni a bűntudattól, így a város megjeleníti neki a nőt.
- Angela és Eddie ugyanazért vannak a városban, mint James: bűnösök (Angela halálra szúrta édesapját, Eddie egy kutyával végzett, egy sporttársának pedig tönkre tette az életét azzal, hogy szétlőtte annak térdét). Bűneiktől nem tudnak szabadulni, a város így magához hívta őket. Laura a kakukktojás: ő ártatlan, így semmit sem észlel a borzalmakból, így ő egyrészt Mary miatt, másrészt pedig James vezeklésének egyik lehetséges végpontjaként van jelen (a legszebb befejezés egyértelműen az, amikor Jamesszel elhagyják a várost).
- A helyszínek azért változnak (így lesz a történeti múzeumból börtön, az elmegyógyintézetből pedig saját horrorisztikusan kifordított mása), mert a város alakítja a valóságot James elmeállapota alapján.
- A történet nagyon kiforrott, egyszerűen csak máshogyan kell értelmezni, mint egy hollywoodi filmet. Ha a Silent Hill 2 film lenne, akkor a művészfilmek között kéne keresni: minden egyes elejtett szó, minden egyes szövegrészlet fontos, a történetmesélésnek pedig integráns része a képi világ alakulása is. Elvontan mesél a játék, viszont rengeteget.
Angela mit keres a temetőben, csak úgy? Amikor mégis azt mondja hogy milyen borzalmas város, de a szörnyeket meg nem látja.......
Ha James annyira biztos abban hogy Mary meghalt, mért ment a városba?
Amikor találkozik Mariával nem akarja elhinni hogy ő volt a felesége mert ő már 3 éve meghalt, de mégis őt keresi..... és a nő egyszer azt mondja hogy ő mary, máskor meg azt hogy Maria.
Mért csak mi és Maria látja a szörnyeket, és a többi mellék szereplő meg nem, és mit keresnek itt?
Ha Mary már meghalt, akkor Maria csak egy hasonmás? vagy direkt, "játssza meg magát" de ha ő tényleg nem Mary akkor mit kereshet itt, és hogy lehet hogy a játék folyamán kétszer is meghall, először amikor a piramis fejű öli meg, utána találkozunk vele egy "Isten háta mögötti" elhagyott cellában egyedül, nem sokkal később pedig vérben fagyva ott fekszik, és a játékvégén még mégis él, és a piramisfejűek ölik meg?
Amikor a végső videóban elmondja James hogy Mary-nek hogy valójában a saját "szabadságáért" ölte meg (ilyen talán a történelemben sem fordult elő, hogy szakítás helyett, megölöm) arról nem is beszélve ha annyira szerette Mary-t akkor James a városba se ment volna "érte" hogy lehet hogy James csak a videófelvételből emlékezett hogy megfojtotta a szenvedő nőt, a játékfolyamán halhatunk olyan hangfelvételt ahol az orvos közli hogy nincs sok ideje Mary-nek, akkor mégis minek kellett volna Jamesnek megfojtania egy "halálra ítélt" nőt ha meg is akart volna tőle szabadulni? ........ Hogy lehet hogy az utolsó videóban James az elvileg rég halott Mary-nek meséli el hogy mért fojtotta meg.......
A játék folyamán ott van a sírköveken a mellék szereplők nevei, akik még elvileg meg sem haltak, és a többi sírkőröl ami nem olvasható, arról ne is beszéljünk.
A játék vége felé, Laura a kislány ad egy levelet amiben Mary boldog születésnapot kíván a kislánynak 8. születésnapjára, de amikor azt várnánk hogy a kislány azt mondja hogy 11 éves, kiderül hogy 8....... és a kislány az szálóda üveg ajtajaira egy macskát rajzolt....... aminek köztudottan 7 vagy 9 élete van? (Mary-ra utalhat?)
Mi van a sorozatgyilkos Walter Sulivan-nel?
Ha a múzeumban olvashattuk hogy a 30-as években emberek és csónakok tűntek el a vízen, teljesen nyomtalanul, meg hatalmas járványok voltak, meg sorozat gyilkos...... mért pont egy ilyen rejtélyes és lepusztult város volt James és Mary kedvence?
Az hogy a múzeum először csak akkora volt mint egy viskó, utána egyre "nőt" és a föld alá épült, meg a többi mellék szereplő nem látja a szörnyeket, meg hogy mit keresnek itt, ha az ember ezekre nem kap választ még csak lenyelné, de hogy az egész történet a miértekre, és a nemes egyszerűségű információ hiányra épüljön, amikre még részben sem kapunk válaszokat még a játék végén sem..... Az még rendben lenne ha nem mindenre kapnánk választ, csak hát hogy az egész történet erre épüljön.........
Vagy Mary a játékszerint, valójában csak egyfajta kísértet volt, aki különös módon akart bosszút állni James-en hogy lelkiismeret furdalása legyen?
Lehet hogy egyfajta időutazás szerűség volt az egész, vagy lehet hogy James valójában nem más mint egy közönséges elmebeteg, akinek csak a gondolataiban játszódtak le ezek az események? Mi van a befejezésekkel? Azok is csak James elméjében játszódnak le hogy örökbe fogadja Laurát, vagy az is ha éppen, az öngyilkosságot választjuk? Egyszerűen nem elég kiforrót a történet, mind egy jó film végén amikor fejéhez kap az ember hogy ja, tényleg az azért volt? Vagy hogy milyen érdekes, erre nem is gondoltam volna......... Silent Hillben ilyen nincsen! Kapsz jó néhány abszolút lineáris történést ész nélkül, aztán kreálj a fejedben olyan szintén logikátlan és értelmetlen elméletet amilyet csak tudsz..........
Mondom a grafika 9/10
Hangok 8/10
Irányítás 7/10
Hangulat 8/10
Játékmenet 8/10
Para 8/10
Viszont rövíd 5/10 és a többféle befejezés sem durranás.......
Történet 5/10 vannak érdekes részei, csak pont hogy "még itt vagy? Már többször is meghaltál" Túlságosan is bizarr történetet akartak, csak pont hogy szépen átrepültek a város fölött........
Összességében, a korához képest szép grafika, remek hanghatások, nagyon jó parás, hangulatos, jó puzzle részek, összességében remek játék, és igen, jobb mint a RE részek, vagy az Alone részei, sőt SH részek közül is talán ez viszi a grand-ot, csak éppen..... mindenesetre egy méltányos szép 85%-ot "húztam" rá.