Eszméletlen király dolog gamernek lenni, és hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem a kilencvenes években, amikor a 8-bites gépekről átköltöztünk a 16-bites konzolok világába. Akkoriban minden nagyobb cím olyan alapokat fektetett le, amelyek hatása hosszú-hosszú évekig (sokszor napjainkig) inspirációként szolgált, és a 3D szárnypróbálgatásai is ekkor kezdődtek. A Star Fox (Starwing) például látványos poligon grafikát tolt a képernyőkre a Super FX chip segítségével. El tudjátok képzelni, hogy ez 1993-ban, konzolon mekkora durranásnak számított? A játékmenet ötvözte az árkád, fix pályán haladó űrhajós lövöldék stílusát a térbeliség izgalmával, és a Star Warsból ismerős űrcsaták forgatagával. Később a Lylat Wars (a Nintendo 64-es epizód) csak fokozta a tutit (és bemutatta a világnak a rezgő gamepad lehetőségeit), most pedig a japán vállalat pont az imént emlegetett klasszikusokhoz tér vissza a Star Fox Zero segítségével.
Mit mond a róka?
A történések helyszíne a Lylat rendszer, ahol a Nintendo furcsa tér-idő párhuzamosító masinájának köszönhetően egy alternatív forgatókönyvön keresztül ismerhetjük meg a Star Fox sztoriját, természetesen mindjárt az elejétől. Nem véletlenül emlegettük az első két epizódot, hiszen a párbeszédektől a pályák sorozatáig szinte mindent a nosztalgiára építettek a fejlesztésért felelős Platinum Games munkatársai. Újból átélhetjük a jól ismert történetet, csak egy picit másképpen. Ismét búslakodhatunk Fox eltűnt apja után, mérgelődhetünk Pigma árulásán vagy Wolf agresszivitásán, csak a kor színvonalának megfelelő keretek között. De mondhatnánk azt is, hogy az újszülöttnek minden vicc új; 2016 vásárlóközönségének egy része teljes értékű újdonságként fogja megélni az ördögi Andross ellen folytatott űrháborút.
A program érdemi része azonban mintha nem működne olyan jól, mint korábban. Ezt az erőltetett mozgásérzékelős irányításnak köszönhetjük, amely néha kifejezetten jól jön, de többnyire mégis úgy végződik, mint Ford Fairlane sajtreszelős kalandja. A tapasztalatok, és a kemény rajongótábor véleménye alapján legalább egy végigjátszás (!) kell, míg beleszokunk az újszerű irányításba. A trükk az a dologban, hogy a tévén pörög az akció külső nézetből játszódó része, a Wii U kontrollerén pedig a pilótafülkéből láthatjuk a bulit. Akkor fogunk leginkább elgondolkodni a gamepad hűvös halomba vagdalásán, amikor a játék a sínen pörgő szakaszok végeztével szabadon röpködős módba hangolja a csatáit. Itt kénytelenek leszünk egyfajta oldalnézetre kapcsoló, lock-on üzemmódra váltani, ha be akarjuk fogni az ellenfeleket vagy nagyobb célpontokat. Közben a nézetváltás nedves strandpapuccsal mázolja pofán a kognitív központunkat, és azt sem tudjuk majd hirtelen, mihez nyúljunk, merre van a fel, hol van a le…, és különben is, miért kellett ezt ennyire megbonyolítani, kedves Platinum Games?
A játék óriási ötlete lenne, hogy több féle járgányt is a kezünk alá ad (ezt már a kiadatlan Star Fox 2 is tudta volna), de ezek közül szinte csak a klasszikus arwinges missziók azok, ahol a jól ismert Nintendo-napsugarak megvillannak. A tankos, lépegetős, drónos szekciók időhúzásként és felesleges ügyességi szakaszokként szerepelnek egy olyan játékban, amely valaha a könnyen befogadható, tempós akciók éllovasa, akarom mondani, élűrhajósa volt. A következetlen tervezés csúcspontja az egyik tankos pálya, amely annyira kusza, annyira hirtelen átszervezett irányítási szemlélettel bír, és annyira látszik rajta amúgy az elszalasztott potenciál, hogy a cikkírónak akaratlanul is a katasztrófába torkolló 3D-s Sonic epizódok jutottak róla az eszébe. (Ami azért valljuk be, elég durva állítás egy Nintendo zászlóshajó tesztjénél…)
Farkasvakság
Meglehetősen negatív szájízzel folytathatnánk a külsőségek taglalását is, mivel a játék nem teljesít olyan nagyon kiemelkedően a vizualitás terén sem. Az ellenfelek dizájnja totálisan semmilyen (gondolhatjátok, egy részük a 10 poligonos, SNES ellenfelek terveiből lett „felhúzva”), a textúrák és a geometria valahol félúton jár a GameCube-os Star Fox és mondjuk a Platinum hasonló high-tech környezetben játszódó Vanquish játékának színvonala között. A zene felvételéhez sem volt büdzsé leszerződtetni egy kelet-európai kamarazenekart, de az tény, hogy az 5.1-es keverés és a kontrolleren csacsogó társak remek hangképet produkálnak a nappaliba. A játék alatt pörgő technológia nagy előnye, hogy a tablet-irányító kijelzőjén is valós időben renderelt, párhuzamos akciót láthatunk, és csak nagyon-nagyon ritkán érződik, hogy a motor bedöccenne az intenzív aprítás során.
Egyébként, ha az ember jól válogat a kedvenc szoftverboltjában, akkor olyan Star Fox Zero változatot is a kosárba pakolhat, amelyhez ingyen jár a Star Fox Guard nevezetű szösszenet. A SFG egy remek kis Tower Defense klón, ahol Slippy nagybácsijának bányáit kell megvédeni lövegtornyokkal (amiket természetesen mi irányíthatunk) a hullámokban érkező droidseregektől. A SFG minőségét látva sajnálni tudjuk, hogy az apró, kisméretű konzolos játékok piacán csak most kezd ébredezni a kiotói óriás…
Hol van ilyenkor a rókatündér?
Kár lenne teljes mértékben leírni a Star Fox Zerót, mert a hibáin túllépve még mindig azt a remek kis árkádos akciót kapjuk tőle, mint amit az elmúlt bő húsz évben megszokhattunk. Tartalmilag is rendben van a dolog, mert bár hamar végigérhetünk a sztorin, érdemes sokszor újra nekimenni a pályáknak a bónuszok és a rengeteg rejtett poén miatt. A kihívás is rendben van, így a keményvonalasoknak sem kell aggódni bármiféle puhulás miatt. Picit furcsa is (és az elődök érdemét fokozza), hogy ami igazán jó a Zeróban, az már jó volt SNES-en vagy N64-en is. Ami pedig új vagy innovatív jelleggel került bele a játékba, az erőltetettnek, sokszor feleslegesnek vagy épp polírozatlannak tűnhet.
A régi rajongók garantáltan megtalálják majd a számításukat a játékban, hiszen ők felül fognak, felül akarnak majd kerekedni a játékmenet buktatóin. Az újonnan érkezettek pedig inkább húzzanak elő egy SNES emulátort, vagy kotorják elő a Star Fox 64-et a Virtual Console listájáról. Ritkán lehet a Nintendóról és a Platinum Gamesről savanyú szájízzel nyilatkozni, de most sajnos meg kell, hogy tegyük. A lelkes Wii U tulajokat pedig csak akkor tudjuk vásárlásra buzdítani, ha a fentiekre jó előre felkészülnek.
