A Terrorrist Takedown: Conflict in Mogadishu 2008-ban jelent meg a Groove és a Jarhead Games koprodukciójában, és a City Interactive gondozásában került a polcokra. E borzalmas hármasnak köszönhetünk több ehhez hasonló „színvonalas” alkotást. A TT-sorozat eddigi részei sem voltak már a helyzet magaslatán, főleg ami a kidolgozottságot illeti, és a hagyományokkal nyilván ez rész sem akart szakítani -- erre bizonyíték az egész játékmenet.

Csalódás első látásra

Ami legelőször feltűnik a játék elindítása után az a főmenü, amely nem áll másból, mint egy ronda zöld és barna háttérből, egy viskót ábrázoló homályos képből, és egy fotóból a játékban szereplő csapatunkról, no meg a szépen egymás mellé lerakosgatott, vörösen izzó menüpontokból.

A játék, mivel mindennemű többszemélyes módot nélkülöz, csak egy egyszerű kampányból áll. A program kilenc fegyvert ígér, de (és itt a turpisság) úgy, hogy az alapfegyver, az M16 géppuska gránátvetős és távcsöves változatai külön gyilkoló eszköznek számítanak. Ez tehát már három. Van még egy nagy kaliberű, egy sörétes, kétféle mesterlövész fegyver, egy pisztoly és egy rakétavető. Javítana még valamit az élményen, ha az ellenséges gerillák AK 47-it felszedhetnénk, de miután meghalnak, a Kalasnyikov elpárolog, és nem látjuk többé. Ezt viszont már mások is elsütötték. A TT: Conflict in Mogadishu tehát semmilyen újítással nem rendelkezik, mintha elkezdték volna a fejlesztést, és az alapoknál abbahagyták volna. Kiábrándító.

De a harc vagy az MI csak dicsérhető?

A küldetések között a saját bázisunkon tanyázunk, ahol megismerkedhetünk új fegyvereinkkel, kikúrálhatjuk magunkat, vagy futkározhatunk a szünet nélkül edző bajtársakkal. A program tíz pályát ígér, és ezt be is tartja, bár emiatt persze elég rövid, a tapasztaltabb játékosok mindössze 3-4 óra alatt végezhetnek vele. Miután a pályák borzalmasan sivárak, az ellenfélnek nincs nagyon más dolga, mint előugrálni a fal mögül valami keleti nyelven hablatyolva – a mesterséges „intelligencia” ebben ki is merül.

A harccal kapcsolatban a mérleg pozitív oldalára kerülhetne, hogy lehetőségünk van csapatunknak parancsokat osztogatni. Ezen instrukciókból négy áll rendelkezésünkre: „Tovább!”, „Pozíciót tarts!”, „Tüzet nyiss!”, és „Tüzet szüntess!”. Azonban miután katonatársaink bugyutábbak, mint az ellen, örülhetünk, ha néha a „Tüzet szüntess!” ukáz teljesül (nem mintha ezt olyan sokan használnák).

A játékban lehetőségünk lesz frontális támadásra, rögzített géppuskával való lövöldözésre és mesterlövészkedésre is, nagy átlagban viszont a sok ikertestvért lődözzük egy isten háta mögötti, elbarikádozott faluban.

És mi a helyzet a látvánnyal és a hangokkal?

Ha az ember még a vásárlás előtt utánanéz, hogy mikor készült, és meglátja a 2008-as évszámot, még bizakodhat, hiszen megannyi élvezetes és szép játék látott napvilágot abban az esztendőben, elég csak a Crysist vagy az Assassin’s Creedet említenem. Ám a bizalom hamar elpárolog az elénk táruló látványtól, miután a grafika a 2004-es Doom 3 szintjét sem üti meg. A karaktermodellek ugyan korrektek, de a pályák kinézete, a ronda felületek még magas felbontáson is azt sugallják, hogy egy meglehetősen középszerű játékkal van dolgunk. Az effektek is csak azt kápráztatják el, akinek ez az első játéka, ráadásul az épületek berendezése is elég szegényes; a készítők oda, ahova kell, tettek pár szekrényt, generátort vagy ládát, de ha a játékos el akar szakadni a linearitástól és körülnéz kicsit, észreveheti a semmibe vezető folyosókat vagy azt, hogy az ellenség egy teljesen üres, húsz négyzetméteres sátorból rohan elő.

A küldetések alatti zene és a fegyverhangok egészen jók, ez legalább szépít valamit az összképen -- no és az, hogy a játék optimalizálhatósága is kitűnő, egy igen gyenge gépen is jól elfut. Ha pedig összehasonlítjuk ezt a programot a gyártó eddigi munkáival, még azt is kijelenthetjük, hogy egész korrekt programmal állunk szemben – csak ne legyenek nagyok az elvárásaink.