Ha az ember egy gyerekeknek szánt játék elé ül le, általában nincsenek túl nagy elvárásai. Egyszerűen csak jól esik néha félretenni a repkedő végtagokkal, élőholtakkal és baltákkal teli összetettebb címeket, és elvonulni oda, ahol valamivel kedvesebb dolgok várnak ránk. A The Last Tinkernek ráadásul sikerült a Nintendo 64 klasszikusainak élményét is visszacsempésznie a szívembe, lévén egy olyan 3D platformer kalandról van szó, ami tele van szürreálisan kedves dolgokkal, és még megjelenésében is emlékeztet a régi kedvencekre. Útközben számos meglepetés ért, de a legmeglepőbb az volt, hogy a játék egy társadalmi problémát is piszkálgat, mélyen elrejtve a cukormáz alá.
Színkör
A The Last Tinker világa már-már giccsbe hajlóan bővelkedik a színskála minden árnyalatában, ami nem meglepő, hiszen az egész mese a színekről szól. A történetnek otthont adó Colortown egy részeire szakadt városka, ahol zöld, piros és kék színű lakók tömörülnek külön kerületekbe. Ők nem igazán keverednek egy társaságba, és főleg eltérő személyiségeik miatt utálják egymást: a pirosak agresszívek, a kékek depresszióra hajlamosak, a zöldek tele vannak félelemmel és szorongással. Főhősünk a tarka Koru, aki egy külső kerületben él a piac mögött. Sajnos nem szereti senki, mert teljesen kilóg a többiek közül. A kedves majomarcú karakterünk csupaszín: se nem piros, se nem kék, és nem is zöld. Hamar kiderül, hogy különleges képességekkel rendelkezik, és az ő feladata lesz, hogy visszaállítsa az egyensúlyt. Koru mindvégig egy szót sem szól, személyiségét a tetteiből ismerjük meg, és abból, ahogyan mások állnak hozzá – szegény hősünket ugyanis mindenki utálja, annak ellenére, hogy ő szeretné legjobban összefogni a birodalmat. Ebből egy idő után persze leesik, hogy a játék a rasszok és a kiközösítés problémáját dolgozza fel.
Pillecukorfalat
Ha kezdenénk elbizonytalanodni, hogy talán felnőtteknek is szól a játék, nagyot nem tévedünk, de a kihívások mértékét megtapasztalva azért be kell látni, hogy ez valóban gyerekjáték – ugyanis túlságosan könnyű. A program egyik érdekessége, hogy bár platformer, de az ugrás funkció is teljesen kötött. Koru a szóköz gombra reagálva automatikusan szökken a következő kiszögellésekre, vagy kapaszkodik fel indákon, és produkál elképesztő csúszkálásokat, amolyan multifunkcionális parkour-művészként. Ez remek megoldás a gyerekek számára, akiket nem frusztrál a leesés, és nagyon élvezetesen lehet így közlekedni. A fogékonyabb felnőtteket viszont azzal tudja lekötni a The Last Tinker, hogy mindig történik valami. Egy percig sem fogunk unatkozni, mindig belebotlunk valami vicces és váratlan dologba. A történet gördülésével jönnek a fantáziadús fordulatok, és gyakorlatilag azért játszunk, hogy megtudjuk, hova lyukad ki Koru, és mit tartogat a következő állomás. A játékélmény a könnyedsége ellenére is friss és egyedi, a papírmasé hősökkel, ceruzasercegéssel és pörgős zenével színezett világ ötletein sokszor mosolyodunk el.
Ciróka-maróka
Az út során Korunak persze szembe kell néznie pár rosszarcúval is, és az ilyen szituációkat általában az öklével oldja meg. Ezenkívül kapunk pár különleges képességet, méghozzá a színek szellemeitől, bár ezekre nem sokszor lesz szükség, mert a harcok ritkák, és csak alkalmi jelleggel vannak jelen a játékban. Sokkal több időt tesz ki a számos puzzle-feladvány és a világ felfedezése, melyet egy utánunk caplató gombaszerű lény tesz érdekesebbé, aki két formában létezik, és füttyentésre követ minket. A nagy formájában Biggsnek hívott lényecske tör-zúz, kicsivé zsugorodva pedig robbantóeszközként lehet hasznosítani. Általában lezárt helyekre kell bejutni, és összedolgozni a gombatárssal, aminek köszönhetően kifejezetten ötletes feladványok születtek. Nagyon idegesítő viszont, hogy könnyű őt hátrahagyni, és egy idő után már az agyunkra megy a butuska hablatyolásával. Útközben eldugott ecsetek összeszedésével koncepciórajzokat is fel lehet oldani, illetve ládákat kell szétütni kristályokért, és ezzel nagyjából össze is foglaltam, hogy mire lehet számítani a végigjátszás során.
A Last Tinkerben nincsenek különösebben nehéz kihívások, és izgalmas harcok sem. Amiért szeretni fogjuk (ha vevők vagyunk rá), az a játék szíve-lelke: a világ, a történet és az a szórakoztató élmény, amit ad. Ha viszont ez nem képes beszippantani, akkor az első fél óra után unalmassá válhat, és még azt is megbánjátok, hogy feltelepítettétek. Leginkább családi programként érdemes játszani vele, ám ha egyedül futnátok neki, akkor azoknak ajánlom, akik eddig is szimpatizáltak az ilyen kaliberű játékokkal. Főleg azért, mert a 20 eurós ár kicsit sok a 6-7 órás játékidőért.
