A játékvilág mostanában a morális kérdések feszegetésével igyekszik új színt vinni a már megszokott stílusok pépessé csépelt történetébe. A rókabőr alapfelállás, miszerint van legalább egy hős, akinek Minden Cselekedete A Nagybetűs Jó Szolgálata, aki megkérdőjelezhetetlenül szeplőtlen lelkű, aki nem használ fel ártatlanokat vagy nem túlságosan bűnösöket, aki csak tiszta eszközökkel harcol – napestig sorolhatnám a népmesék legkisebb királyfijának tulajdonságait, hogy aztán az ellenség leírásával folytassam: villanó tekintet, világuralmi törekvések, sátáni kacaj. A játékosnak nincs más dolga, csak jót tenni, és máris megoldódik az univerzum minden problémája. 

Valószínűleg a lengyel fejlesztőknek is az ilyen tündérmesékből lett elegük, mikor eldöntötték, hogy a lengyel fantasy-író, Andrzej Sapkowsky műveit veszik alapul, és a játék főhőse egy varázslatokkal szuperharcos mutánssá változtatott szörnygyilkoló, Riviai Geralt, egy witcher lesz. Hála az égnek azért volt bennük annyi belátás, hogy ne tegyék kötelezővé a játék megjelenése előtt világhírűnek korántsem nevezhető Sapkowsky életművének megismerését, így a kalandba azok is belevághatnak, akik Lengyelországról annyit tudnak, hogy fővárosa London.

Dönteni, dönteni, dönteni

Van tehát formabontó főszereplőnk, de mire megyünk vele, ha az őt körülvevő világ csak egy újabb a megmentésre szoruló, a földi történelem egy szakaszát leutánzó dimenziók közül?  Erre is van megoldás, a lengyel fantasy frissiben megismert alkotója ugyanis – nem is túlságosan torz – tükröt tart a valóság elé, ami különösen annak fényében érdekes, hogy egy mágiával dúsított középkori világba teszünk kiruccanást, ahol törpék, elfek és egyéb népek tengetik mindennapjaikat. Sapkowsky világában nem ismeretlen fogalom a fajgyűlölet, a génmanipuláció nem csak a kukorica éves terméshozamára hat, és szintemindennapos a terrorizmus – a játékban pedig nem tudjuk elkerülni, hogy ne süllyedjünk rögtön nyakig abba a bizonyos gödörbe. A Witcher legfontosabb újítása pontosan az ilyen kérdéseket illető állásfoglalás kényszerűségében rejlik, illetve abban, hogy nem lehet tudni, egy adott válasz milyen helyzethez vezet majd napok, hetek, vagyis mondjuk tíz játékóra elteltével. Persze az nem újdonság, hogy egyes cselekedeteink a játék későbbi szakaszában hatalmas jelentőséget kapnak, de az semmiképpen sem megszokott, hogy az adott pillanatban fogalmunk sincs arról, hogy csak elhajtunk magunk mellől egy közepesen ellenszenves figurát, vagy épp most lökjük a szakadékba a városkapun való bejutásunk legegyszerűbb módját. A kaland telis-tele van kisebb és nagyobb elágazással, és bár legtöbbjükről sejthető, hogy ez most egy „olyan” mozzanat, ami később visszaüt, a következményeket csak ritkán becsüljük meg helyesen. Megeshet, hogy a történet szempontjából fontos karakterek esnek ki ténykedésünk hatására, hol azért, mert mi végzünk velük a vita hevében, hol pedig azért, mert az öl meg valakit, akinek tudtunkon kívül mi magunk adjuk a kezébe a fegyvert egy ártalmatlan beszélgetés során. A fejlesztők persze nem bízhattak a játékosok átlagon felüli emlékezetében, ezért amikor lecsap az a tornádó, ami a mi pillangónk szárnyai keltette szél ükunokája, a játék megáll, és néhány festményszerű állókép, illetve Geralt narrációja segítségével kicsit felfrissíti, hogy is volt az a dolog ott az elfekkel a folyóparton. Ami igazán bravúros, hogy sosem jutunk zsákutcába, vagyis nem tudjuk végképp összekuszálni a fő történeti szálat, legfeljebb akkora göböket kötünk rá, hogy csak kerülővel vagy karddal juthatunk túl. Egy helyzetnek általában több megoldása van, és általában mindegyik legalább annyira helyes, mint a másik, csak kérdés, hogy el tudunk-e számolni egy olyan nyomozás végeredményével, ahol rossz bizonyítékokat rosszul értelmezünk, és ezért a rossz rosszfiút dobjuk a malacok elé...

Geralt anatómiája

Természetesen a jó történet és tálalás mellé fontos, hogy harc is legyen, főleg, ha a címszereplő szörnyek kibelezésével keresi a kenyerét. A szokványos karaktergenerálás most elmarad, hiszen kasztot nem választhatunk: Geralt witcher, akit egy speciális, háromlépcsős eljárás segítségével készítettek fel a szörnyek elleni küzdelemre. Reflexei természetfelettien gyorsak, tehetsége a fegyverhasználat terén legendás, bizonyos fokig a mágiát is segítségül hívhatja, teste pedig ellenáll a betegségeknek és képes gyorsan regenerálódni a sérülésekből. Annak ellenére, hogy tulajdonképp megfosztottak minket az egyik „szabadságjogunktól”, nem szenvedünk hiányt a testreszabhatóság tekintetében. A szintlépésekkor kapott pontokat egy igencsak tetszetős rendszer segítségével állíthatjuk a Geralt szolgálatába. Minden tulajdonság és képesség (mágikus és harci egyaránt) öt tudásszintre osztott, és az egyes szinteken újabb meglepetések várnak az emberre. Véleményem szerint ez a tisztán tudásfa-rendszer az egyik legjobban eltalált része a játéknak, és igencsak illik is ahhoz, hiszen míg az alaptulajdonságokhoz elégséges bronz képességpontok szinte teremnek az út menti bokorban, addig az ezüst és arany fokozat inkább csak csurran-cseppen, így egy idő után az egyszeri játékos képes egy-egy szintlépéssel annyit elszöszmötölni, mint más játékoknál a karaktergenerálással. Az első fejezet végére kerülünk hozzávetőlegesen képbe azzal kapcsolatban, hogy mire van szükség ahhoz, hogy Geralt jobb harcos, alkimista vagy varázshasználó legyen – vagy pusztán csak jobban bírja a piát.

Ki kardot ránt...

A harc- és mágiarendszer szintén eltér a manapság megszokottól. Lehet fanyalogni vagy örülni: ha összevissza kattintgatunk, mint a Diablóban, Geraltot az első vasvillás paraszt is lenyomja. Ellenben ha hagyjuk, hogy befejezze az elkezdett mozdulatot, majd a jó pillanatban egy kattintással rávesszük arra, hogy az iménti mozgássorhoz fűzze hozzá a következőt, és így ütős kis kombinációkat hozzon létre, akkor bárki ellen kiállhatunk. Érdekes elgondolás, és bizony gyakorlás nélkül nem is megy – persze a játék segít, ha akarjuk. Kattintani nem kattint helyettünk, de jelzi, hogy mikor érdemes nyomni a gombot. Ha a helyzet és az ellenfél úgy kívánja, ki kell választanunk a megfelelő harcmodort is a rendelkezésünkre álló három közül. Nagydarab vagy erősen páncélozott, lomhább ellenfelek ellen a nyers erő taktikáját kell bevetnünk, amit leginkább a hatalmas suhintások és a csonttörő találatok (vagy épp egy alapos tökön rúgás) jellemeznek. Ha az elénk kerülő lator történetesen az izgágább, pattogósabb népség tagja, akkor érdemes a gyors stílust előkapni a repertoárból, minek hatására Geralt cselez, ijeszt és csipked – viszont azt sokszor, szinte szemmel követhetetlen sebességgel. A harmadik lehetőség akkor kap szerepet, amikor egyszerre több ellenféllel kerülünk szembe, ilyenkor ugyanis a csoport elleni küzdelem hevében a szörnyvadász széles körívben használja a kardot, néha megpördül, sőt ide-oda táncolva ezerfelé osztja a halált. Ha nem a megfelelő taktikát alkalmazzuk, akkor vagy alig sebzünk majd valamit az ellenfélen, vagy eleve képtelenek leszünk belekezdeni a mozdulatba, ezért érdemes kitapasztalni, hogy ki mire érzékeny. Ja, és ne felejtsük: hétköznapi ellenfélnek sima acél, szörnyeknek ezüst, naponta kétszer, de lehet többször is. 

Szintén újítás, és elsőre elég furcsa is: a játékban nincs olyan gomb, minek hatására Geralt ugrana. Kis idő múltán bebizonyosodik, hogy nincs is ilyesmire szükség, illetve van, de csak harcban, ahol néha nem árt kisasszézni a tömegből: egy jól irányzott dupla kattintás vagy a WASD billentyűk valamelyikének jó időben történő lenyomásakor hősünk ugrik, mint a gumírozott nikkelbolha, azonban ha nincs harc, nincs ugrás – furcsa, de megszokható. 

Geralt nem mágus, azonban képes meglepő dolgokat produkálni harc közben. Inkább kisebb trükkök sorozata ez, főleg az első szinteken, de arra épp elég, hogy egy vesztett állásból is csatát nyerjünk. Használhatjuk a tüzet, kelthetünk félelmet, vonhatunk magunk köré védőaurát, egy kézmozdulattal a földre taszíthatjuk vagy megbéníthatjuk az ellenfelet – érdemes alaposan körbenézni, mert hősünk lényege a sokoldalúság.

Árnyjáték

Mindenekelőtt a hanghatásokról. Minden tiszteletem a készítőké, a zene egyszerűen tökéletes, a világ zajai pedig természetesnek hatnak és hangulatot teremtenek, ritka az ilyen egységes és kitűnő munka. A játék grafikája stílusos és szép. A városok és az építmények kidolgozottak és élők, az erdők majd kicsattannak, a szörnymodellek egyszerre szépek és ocsmányak. Az egyetlen fájó pont, hogy a készítők mintha fukarkodtak volna a karakterekkel: nagyon sok az ismétlődés, ráadásul néha fontos szereplőkre megszólalásig hasonló fickók tucatszám mászkálnak az utcán, vénasszonyból sincs túl sok, de még a nagymellű parasztlányok is unalmasan egyhangúak. 

A külön keretben részletezett alkímia kapcsán is felvetődik egy komoly baj: az odáig rendben van, hogy ezerféle összetevő nyerhető ki a játék növény- és állatvilágából, de sem a hátizsákunkban, se a kocsmákban elérhető tárolóban nincs lehetőség a tárgyak típusba rendezésére vagy szortírozására. Röviden: bazi rendetlen srác ez a Geralt. És ami igazán fájt: a töltés. A játék arcpirítóan sokat tölt, még bikaerős gépen is. Én például a teszt alatt megtanultam a Keresztapa film ismert dallamát gitáron, annyira nem tudtam mit kezdeni magammal. Állítólag a javításon már dolgoznak, de akkor is idegtépő, főleg, mert a mentés is lassan megy, szóval ha egy épület betöltése után a program még ment is egyet automatán, akkor két percig csak ülünk, és bámuljuk a piros csíkot. 

A Witcher világa hatalmas, saját történelemmel, saját szokásokkal, és bizony ezt a burjánzó gazdagságot megismerni is nehéz, nem hogy fejben tartani. Ebben segít nekünk Geralt naplója, melyben nem csak a küldetésekkel kapcsolatos tudnivalókat rögzíti, de a megismert emberekkel (és egyéb fajú szereplővel), az elolvasott könyvekkel, a meglátogatott régiókkal, a látott növényekkel és szörnyekkel kapcsolatban is érdekes információkat vet papírra. Érdemes elolvasgatni mindent, méghozzá alaposan, így aztán nem okozhat meglepetést egy szörny harcmodora, könnyedén megtaláljuk a szükséges összetevőt a rétek ezernyi virága között, és akkor sem hallgatunk majd kukán, ha valaki a witcherekről terjesztett rosszindulatú pletykákkal támad nekünk a helyi krimóban.

Witcher magyarul

A szinkron remekül sikerült, a szerintünk több milliós költségvetéssel elkészült magyar szövegelés meglepően hangulatos lett, olyan nevek főszereplésével, mint Csőre "Cartman" Gábor, Csík Csaba Krisztián (Prison Break - Sucre), Vass Gábor és még sorolhatnám. A szövegek illeszkednek a Witcher hangulatába, és az átéléssel sem voltak gondok – szóval ilyen téren is rendkívül meggyőző lett a végeredmény. Talán az egyetlen problémánk ezzel az volt, hogy néhány karakterhez nem teljesen illeszkedő orgánumot sikerült választani – no de legalább az vigasztalhat mindenkit, hogy a legdurvább ilyen párosítás „alanya” elég hamar elhullik… 

A játékban persze a szinkron mellett rengeteg egyéb szöveg is található, naplónkban például van infó minden szörnyről, karakterről vagy éppen varázslöttyről – és ezek leírása is abszolút jó lett, mintha csak valami szerepjáték szabálykönyvet nézegetnénk. Szerencsére a nevek fordításánál nem mindig a tükörfordításra törekedtek, és az ízes nevek szinte mindenhol jól működnek (még a rémsáskával sem volt bajunk), és az még nagyobb szerencse, hogy a witcher szóra sem kerestek valami elbaltázott magyar megfelelőt. Igazuk is van, a mutáns szörnyvadász munkaköri leírás szerint witcher, nem pedig boszorkánymester vagy szörnyinkvizítor… 

A pozitívumok tehát messze felülmúlják a negatívumokat, és az összkép annyira elragadott, hogy nem akarunk kötözködni – meg aztán azt a néhány elgépelést, helyesírási hibát a patch-ekben remélhetőleg úgyis kijavítják.

Wégeredmény

Jó érzés olyan játékról írni, ami biztosan klasszikussá válik majd a saját kategóriájában. A szerteágazó történet, a karakterépítés változatossága, az élvezetes harcrendszer és a 40-60 órányi főszálas játékidő mind-mind azt mutatják, hogy a program megéri a pénzét, és ha még azt is belevesszük, hogy a nyolc darab ezres fejében egy teljesen lokalizált változatot adnak a boltban, azt kell mondanom, hogy hibái ellenére az év egyik legjobb vétele és egyben az év egyik legjobb szerepjátéka is.