Ha egy amerikai csapat készít egy játékot, melynek címében szerepel New York neve, borítékolhatóan érkezik majd egy Los Angelesben játszódó folytatás is, és fordítva. Nos, az előző True Crime epizód két esztendővel ezelőtt az angyalok városába kalauzolt minket, és elsősorban konzolon aratott sikert. Valójában senki nem tartotta kiemelkedő produkciónak, de abban egyetértés volt, hogy a maga nemében szórakoztató kis játék. A True Crime: New York City esetében egy fokkal már árnyaltabb a helyzet…
GTA és New York
A történet napjainkban játszódik, az USA legnépesebb városában. Főszerepben egy Marcus nevű, adamantium keménységű gengsztergyerek, aki megunja az alvilágban uralkodó erőszakot, s áttér annak legális formájára, vagyis beáll a rendőrséghez. A sztori alakulása kevésbé lapos, mint az előző részben, és a szereplők kidolgozása is teljesen korrekt. Nem csak vizuálisan életszerűbbek az egyes karakterek, de olyan színészek kölcsönzik a hangjaikat, mint Laurence Fishburne, Mickey Rourke, vagy Christopher Walken. Mindent a fülnek!
Miután hősünk utcai járőrből nyomozó lesz, rablóból pandúr alapon a legnagyszerűbb hekussá avanzsál, akitől hamarosan egymagában függ a város teljes közbiztonsága.
Amellett, hogy a sztori fővonala teljesen lineáris, a játék azért kellően interaktív. New York gigantikus méretű területét keresztül-kasul bejárhatjuk, minden boltba, étterembe, bárba bekukkanthatunk, utazhatunk metróval, taxival, és elképesztően sok mellékküldetést hajthatunk végre.
Feladatunk finoman szólva sokrétű. Ha röviden akarom jellemezni, a teljes New York-i rendőrség munkáját látjuk el egy személyben. Egyrészt van egy alaptörténet, melyben az alvilág legelvetemültebb kulcsfiguráit kell szép sorban semlegesítenünk. Emellett az utcai rutinellenőrzésektől a drogkartell felszámolásán át, a randalírozó vegetáriánusok lecsillapításáig minden rendőri meló ránk vár. A hivatásunkkal járó munkák mellett még roncsderbi jellegű utcai versenyeken vehetünk részt, vagy illegális bunyókban amortizálhatunk amatőr szinten kung-fuzó autószerelőket.
A True Crime: New York City akkor kezd szórakoztatóvá válni, mikor az ember előtt kitárulkozik a megannyi opció. A nyüzsgő város forgatagában bemehetünk a lemezboltba zenéket vásárolni, vagy a gyorsbüfébe hamburgerezni, éjjel pedig meglátogathatjuk a klubokat, hogy lekapcsoljunk néhány drogdílert. Az utcán bárkihez odamehetünk, megmotozhatjuk a gyanús figurákat, belenézhetünk minden jármű csomagtartójába, esetleges bűnjelek után kutatva. A begyűjtött cuccokat aztán vagy eladjuk feketén, vagy leadjuk az őrsön, ahol előléptetést, meg fizetésemelést kapunk cserébe. A lóvéból pedig beruházhatunk egy menőbb verdára, vagy egy hatásosabb nevelőeszközre, mondjuk 5.6 mm-es kaliberrel.
Ha valami, hát ez a fajta sokszínűség mindenképpen a játék erőssége.
„Üsd meg százados, de nagyon dulván!”
Az óceán innenső feléről nehezen megállapítható, hogy mennyire is lehetnek kemények az amerikai zsaruk valójában (az E3-at többszörösen megjárt Guru-kommandó szerint teljesen jó fejek, bár általában nemigen tudják megmondani, merre van az X. utca, és valóban folyton fánkot esznek). Ha annyira, mint amennyire ebben a játékban, akkor igyekszem továbbra is távol maradni az új világtól. A helyzet nagyjából úgy áll, hogy kevés kivételtől eltekintve mindenkit porrá kell törnünk, akivel valamilyen problémánk adódik. Mielőtt a bilincs csattan, általában pofon is csattan, vagy még gyakrabban a delikvens feje a betonfalon. A játék elején arra képeznek ki minket, hogy először villantsuk az igazolványt, majd ha ez nem működik, durrantsunk a levegőbe, és akkor a rosszfiúk jó eséllyel vágni fogják, hogy ki a főnök. Csakhogy ez a gyakorlatban nem működik. A bűnözők a jelvényünk láttán minden pozitív várakozásunk ellenére hasba fognak lőni minket a véletlenül éppen náluk lévő maroklőfegyverrel, a „police officer!” felkiáltás pedig legfeljebb az utcán kódorgó civilekből vált ki némi megrettenést.
Jó, vagy rossz zsaru is válhat belőlünk annak függvényében, hogy miként teljesítjük kötelességünket, és szolgálunk, vagy vétünk: csempészünk-e drogot ártatlan járókelők zsebébe, engedünk-e a megvesztegetési kísérleteknek, vagy zsarolunk-e meg boltosokat, tarkójukhoz nyomva a pisztoly csövét. Erkölcsünket igen mókásan méri a játék. Ha a dulakodó hölgyek csoportját megtaposással és orrba könyöklésekkel moderálni tudjuk, majd a földön fekvőket gyomorszájon rúgás után megbilincseljük, úgy tucatnyi jó pontot kapunk. Ám ha a ránk támadó 8-fős gengsztercsoportból nem csak azt lőjük le, akinél M16-os van, hanem azt is, akinél konyhakés, akkor rossz zsaruk vagyunk, feketepont jár. Mindig tegyünk hát különbséget aszerint, hogy az adott személy acélt, vagy ólmot kíván a mellkasunkba préselni…
A lövöldözés maga nem jelent különösebb kihívást. A shift megnyomásával gyakorlatilag automatán céloz a gép, amire az elég amatőr irányítás miatt gyakran szükségünk is lehet.
Ami a verekedést illeti, szó ami szó, jól megcsinálták. A kiválóan alkalmazott motion capture-nek köszönhetően riasztóan élethű csapásokkal tudjuk a tehetetlen, földön fekvő áldozatok (pardon: gyanúsítottak!) arcát deformálni, ráadásul a játék folyamán újabb technikákkal gyarapíthatjuk a repertoárt.
Afroamerikai leves
Általában elmondható, hogy a konzolverzióról már a True Crime: L.A. esetében is jobb véleménnyel voltak a játékosok, mint a PC-s kiadásról. Ez bizonyára ezúttal sem lesz másként. Az okok egyikével lényegében a játék elindítása után rögvest szembesülünk: a grafika. A járművek kinézete a ’90-es évek PC-játékait idézi, a vizet pedig alig lehet megkülönböztetni az autóúttól. Mivel tősgyökeres konzoljátékról van szó, talán megbocsáthatóak a néha legókockákra emlékeztető objektumok, alacsony felbontású épülettextúrák (konkrétan feltűnik egy bámulatosan modellezett legóvár is), de a bántóan csúnya aszfalt kinézetére már aligha lehet mentség. A helyzetet némileg enyhíti, hogy a várost telinyomták utcai szeméttel, papírgalacsinokkal, és persze töméntelen járókelővel, autóval és villogó reklámtáblával. New York így szinte életre kel - mindez azonban sok-sok apró grafikai hibával, rövid látótávolsággal párosul, és olykor bizony sebességbeli problémákkal is.
Szintén zavaró, hogy a fejlesztők az irányítást képtelenek voltak a PC-s közönség ízléséhez igazítani (már ha egyáltalán törődtek ezzel). Sok esetben az egér gombjai helyett a numerikus billentyűzetet kell használnunk, az ütéshez nyomva kell tartanunk a control gombot, különben hősünk előkapja a pisztolyát, és már homlokon is lőttük a meglepett járókelőt… A boltokban háromszor nekifeszülünk egy vásárlásnak, mire rájövünk, hogy külön kell megvenni a terméket, majd egy másik gombbal megerősíteni a vásárlást… Elkerülhető, bosszantó hibák.
A True Crime: New York kimondottan gyenge pontja az említettek mellett az a sok, extrém bugyuta főellenfél, amelyekkel a sztoriban időről-időre meg kell küzdenünk. A készítők ebben végképp mellőztek minden találékonyságot, így marad a Super Mario színvonalú tűzokádó vikinghajó, vagy a 90 gengszterautó kilövése a platóról, végtelen lőszerrel.
A zenei palettát viszont remekül eltalálták! Megannyi neves hip-hop előadó rigmusa felhangzik, mellettük főleg a rockzene képviselteti magát néhány feltörekvő bandával. A zene és a játék atmoszférája tehát harmonizál, bár a hangeffektusok kikeverése szerintem nem sikerült túl jól.
Az összegzés elején muszáj leszögeznem, hogy a játék tulajdonképpen szemérmetlen GTA-koppintás. Az ötletek jelentős része, de maga a játékstílus is erősen hajaz a Rockstar nagy klasszikusára. A True Crime legfeljebb néhány plusz adalékkal licitált rá eredetijére, a legtöbb szempontból viszont egyértelműen alatta marad annak. Érdekes - bár Hancu kolléga szavaival élve „marketingszagú” - kezdeményezés a különböző skillek beleépítése a játékba. A pénzünkért cserébe ugyanis vásárolhatunk magunknak néhány érdekes extra képzettséget, melyek segítségével nagyobbat zoomolhatunk a fegyverrel, vagy ügyesebben produkálhatjuk magunkat az ökölharcban. Ilyenekből elég kevés van, és nem is jelentenek túl nagy segítséget a végigjátszásban.
Egészében véve azonban a True Crime: New York szórakoztató játék, amit szerintem nem célszerű kikapcsolni az első három képkocka után, bármennyire is kedve lenne hozzá az embernek. A körülményes irányítással és a konzolos felülettel való kellemetlen ismerkedés után simán rá lehet kattanni. Az a 7 pont, amit adok rá, leginkább ama meggyőződésemnek szól, hogy a stílust kedvelő játékosoknak nyilvánvalóan érdemes kipróbálni.
Írta: Duncan
GTA és New York
A történet napjainkban játszódik, az USA legnépesebb városában. Főszerepben egy Marcus nevű, adamantium keménységű gengsztergyerek, aki megunja az alvilágban uralkodó erőszakot, s áttér annak legális formájára, vagyis beáll a rendőrséghez. A sztori alakulása kevésbé lapos, mint az előző részben, és a szereplők kidolgozása is teljesen korrekt. Nem csak vizuálisan életszerűbbek az egyes karakterek, de olyan színészek kölcsönzik a hangjaikat, mint Laurence Fishburne, Mickey Rourke, vagy Christopher Walken. Mindent a fülnek!
Miután hősünk utcai járőrből nyomozó lesz, rablóból pandúr alapon a legnagyszerűbb hekussá avanzsál, akitől hamarosan egymagában függ a város teljes közbiztonsága.
Amellett, hogy a sztori fővonala teljesen lineáris, a játék azért kellően interaktív. New York gigantikus méretű területét keresztül-kasul bejárhatjuk, minden boltba, étterembe, bárba bekukkanthatunk, utazhatunk metróval, taxival, és elképesztően sok mellékküldetést hajthatunk végre.
Feladatunk finoman szólva sokrétű. Ha röviden akarom jellemezni, a teljes New York-i rendőrség munkáját látjuk el egy személyben. Egyrészt van egy alaptörténet, melyben az alvilág legelvetemültebb kulcsfiguráit kell szép sorban semlegesítenünk. Emellett az utcai rutinellenőrzésektől a drogkartell felszámolásán át, a randalírozó vegetáriánusok lecsillapításáig minden rendőri meló ránk vár. A hivatásunkkal járó munkák mellett még roncsderbi jellegű utcai versenyeken vehetünk részt, vagy illegális bunyókban amortizálhatunk amatőr szinten kung-fuzó autószerelőket.
A True Crime: New York City akkor kezd szórakoztatóvá válni, mikor az ember előtt kitárulkozik a megannyi opció. A nyüzsgő város forgatagában bemehetünk a lemezboltba zenéket vásárolni, vagy a gyorsbüfébe hamburgerezni, éjjel pedig meglátogathatjuk a klubokat, hogy lekapcsoljunk néhány drogdílert. Az utcán bárkihez odamehetünk, megmotozhatjuk a gyanús figurákat, belenézhetünk minden jármű csomagtartójába, esetleges bűnjelek után kutatva. A begyűjtött cuccokat aztán vagy eladjuk feketén, vagy leadjuk az őrsön, ahol előléptetést, meg fizetésemelést kapunk cserébe. A lóvéból pedig beruházhatunk egy menőbb verdára, vagy egy hatásosabb nevelőeszközre, mondjuk 5.6 mm-es kaliberrel.
Ha valami, hát ez a fajta sokszínűség mindenképpen a játék erőssége.
„Üsd meg százados, de nagyon dulván!”
Az óceán innenső feléről nehezen megállapítható, hogy mennyire is lehetnek kemények az amerikai zsaruk valójában (az E3-at többszörösen megjárt Guru-kommandó szerint teljesen jó fejek, bár általában nemigen tudják megmondani, merre van az X. utca, és valóban folyton fánkot esznek). Ha annyira, mint amennyire ebben a játékban, akkor igyekszem továbbra is távol maradni az új világtól. A helyzet nagyjából úgy áll, hogy kevés kivételtől eltekintve mindenkit porrá kell törnünk, akivel valamilyen problémánk adódik. Mielőtt a bilincs csattan, általában pofon is csattan, vagy még gyakrabban a delikvens feje a betonfalon. A játék elején arra képeznek ki minket, hogy először villantsuk az igazolványt, majd ha ez nem működik, durrantsunk a levegőbe, és akkor a rosszfiúk jó eséllyel vágni fogják, hogy ki a főnök. Csakhogy ez a gyakorlatban nem működik. A bűnözők a jelvényünk láttán minden pozitív várakozásunk ellenére hasba fognak lőni minket a véletlenül éppen náluk lévő maroklőfegyverrel, a „police officer!” felkiáltás pedig legfeljebb az utcán kódorgó civilekből vált ki némi megrettenést.
Jó, vagy rossz zsaru is válhat belőlünk annak függvényében, hogy miként teljesítjük kötelességünket, és szolgálunk, vagy vétünk: csempészünk-e drogot ártatlan járókelők zsebébe, engedünk-e a megvesztegetési kísérleteknek, vagy zsarolunk-e meg boltosokat, tarkójukhoz nyomva a pisztoly csövét. Erkölcsünket igen mókásan méri a játék. Ha a dulakodó hölgyek csoportját megtaposással és orrba könyöklésekkel moderálni tudjuk, majd a földön fekvőket gyomorszájon rúgás után megbilincseljük, úgy tucatnyi jó pontot kapunk. Ám ha a ránk támadó 8-fős gengsztercsoportból nem csak azt lőjük le, akinél M16-os van, hanem azt is, akinél konyhakés, akkor rossz zsaruk vagyunk, feketepont jár. Mindig tegyünk hát különbséget aszerint, hogy az adott személy acélt, vagy ólmot kíván a mellkasunkba préselni…
A lövöldözés maga nem jelent különösebb kihívást. A shift megnyomásával gyakorlatilag automatán céloz a gép, amire az elég amatőr irányítás miatt gyakran szükségünk is lehet.
Ami a verekedést illeti, szó ami szó, jól megcsinálták. A kiválóan alkalmazott motion capture-nek köszönhetően riasztóan élethű csapásokkal tudjuk a tehetetlen, földön fekvő áldozatok (pardon: gyanúsítottak!) arcát deformálni, ráadásul a játék folyamán újabb technikákkal gyarapíthatjuk a repertoárt.
Afroamerikai leves
Általában elmondható, hogy a konzolverzióról már a True Crime: L.A. esetében is jobb véleménnyel voltak a játékosok, mint a PC-s kiadásról. Ez bizonyára ezúttal sem lesz másként. Az okok egyikével lényegében a játék elindítása után rögvest szembesülünk: a grafika. A járművek kinézete a ’90-es évek PC-játékait idézi, a vizet pedig alig lehet megkülönböztetni az autóúttól. Mivel tősgyökeres konzoljátékról van szó, talán megbocsáthatóak a néha legókockákra emlékeztető objektumok, alacsony felbontású épülettextúrák (konkrétan feltűnik egy bámulatosan modellezett legóvár is), de a bántóan csúnya aszfalt kinézetére már aligha lehet mentség. A helyzetet némileg enyhíti, hogy a várost telinyomták utcai szeméttel, papírgalacsinokkal, és persze töméntelen járókelővel, autóval és villogó reklámtáblával. New York így szinte életre kel - mindez azonban sok-sok apró grafikai hibával, rövid látótávolsággal párosul, és olykor bizony sebességbeli problémákkal is.
Szintén zavaró, hogy a fejlesztők az irányítást képtelenek voltak a PC-s közönség ízléséhez igazítani (már ha egyáltalán törődtek ezzel). Sok esetben az egér gombjai helyett a numerikus billentyűzetet kell használnunk, az ütéshez nyomva kell tartanunk a control gombot, különben hősünk előkapja a pisztolyát, és már homlokon is lőttük a meglepett járókelőt… A boltokban háromszor nekifeszülünk egy vásárlásnak, mire rájövünk, hogy külön kell megvenni a terméket, majd egy másik gombbal megerősíteni a vásárlást… Elkerülhető, bosszantó hibák.
A True Crime: New York kimondottan gyenge pontja az említettek mellett az a sok, extrém bugyuta főellenfél, amelyekkel a sztoriban időről-időre meg kell küzdenünk. A készítők ebben végképp mellőztek minden találékonyságot, így marad a Super Mario színvonalú tűzokádó vikinghajó, vagy a 90 gengszterautó kilövése a platóról, végtelen lőszerrel.
A zenei palettát viszont remekül eltalálták! Megannyi neves hip-hop előadó rigmusa felhangzik, mellettük főleg a rockzene képviselteti magát néhány feltörekvő bandával. A zene és a játék atmoszférája tehát harmonizál, bár a hangeffektusok kikeverése szerintem nem sikerült túl jól.
Az összegzés elején muszáj leszögeznem, hogy a játék tulajdonképpen szemérmetlen GTA-koppintás. Az ötletek jelentős része, de maga a játékstílus is erősen hajaz a Rockstar nagy klasszikusára. A True Crime legfeljebb néhány plusz adalékkal licitált rá eredetijére, a legtöbb szempontból viszont egyértelműen alatta marad annak. Érdekes - bár Hancu kolléga szavaival élve „marketingszagú” - kezdeményezés a különböző skillek beleépítése a játékba. A pénzünkért cserébe ugyanis vásárolhatunk magunknak néhány érdekes extra képzettséget, melyek segítségével nagyobbat zoomolhatunk a fegyverrel, vagy ügyesebben produkálhatjuk magunkat az ökölharcban. Ilyenekből elég kevés van, és nem is jelentenek túl nagy segítséget a végigjátszásban.
Egészében véve azonban a True Crime: New York szórakoztató játék, amit szerintem nem célszerű kikapcsolni az első három képkocka után, bármennyire is kedve lenne hozzá az embernek. A körülményes irányítással és a konzolos felülettel való kellemetlen ismerkedés után simán rá lehet kattanni. Az a 7 pont, amit adok rá, leginkább ama meggyőződésemnek szól, hogy a stílust kedvelő játékosoknak nyilvánvalóan érdemes kipróbálni.
Írta: Duncan
