Mindannyian hallottunk már az űrgárdisták megpróbáltatásairól, de még soha nem kerültünk olyan közel hozzájuk, mint a THQ legújabb játékában, a Space Marine-ban. Az elmúlt évek alatt a Relic és a THQ tökéletes odafigyeléssel, páratlan rajongással ontotta magából a Warhammer 40,000 köré épített játékait, bár ezek eddig kimerültek a Dawn of War című stratégiai játéksorozat egyes részeiben. A Relic jó néhány folytatással és kiegészítővel a háta mögött végül úgy döntött, hogy egészen új irányba terelik a ménest, szakítanak a folytonos stratégiai vonallal, s megpróbálkoznak egy vérbeli akciójátékkal, melynek segítségével végre bepillantást nyerhetünk az űrgárdisták vértől mocskos hétköznapjaiban.

Középmezőnyben

A Space Marine egy hagyományos értelembe vett TPS, amelyben a világ legtökéletesebb gyilkológépezét, egy űrgárdistát alakítunk. A történet a Birodalom egyik termelő bolygóján játszódik, amit orkok vesznek támadás alá. Mivel a planétán egy Titan névre hallgató titkos project fejlesztése folyik, így a bombázás és az egyéb alternatív pusztító eszközök bevetése esélytelen, ezért az űrgárdisták egy csoportját, az Ultrákat vetik be a terepen. A négy főből álló kis seregünk élén főhősünk áll, aki nagyjából az első tíz percben több veszteséget okoz a támadó ork hadseregnek, mint az egész bolygó védelmi rendszere.

A játékmenet leginkább a Gears of Warban látottakra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy itt főleg a közelharcnak jut a főszerep. Különféle kardokkal, csatabárdokkal és hatalmas pöröllyel pusztíthatjuk az ellenségeket, a távolsági fegyverek itt jobbára csupán unalmas kellékek, melyeknek használata csupán mély álomba taszítja a játékost. A Space Marine legnagyobb erőssége a folyamatos harc, melynek középpontjában természetesen a mi főhősünk áll. A legjobb az egészben, hogy nem a kósza, a fő csapattól leszakadt ellenfelek vérét ontjuk, hanem egyszerre több tucat támadó ront ránk, mi pedig látványos jelenetek közepette csapkodjuk őket apró darabokra. A játék során hatalmas, legyőzhetetlen gépezetnek érezzük magunkat, pontosan olyan űrgárdistának, mint amilyet a készítők megálmodhattak a program készítése közben.

Védelmi vonulunk két részből áll, ebből az első a pajzsrendszer, ami automatikusan regenerálódik, amennyiben nem ér minket több támadás, a második pedig az életerőnk (vagy ha úgy tetszik, páncélzatunk), aminek a lenullázódása azonnal checkpoint-visszatöltéshez vezet. A legérdekesebb az egészben, hogy életerőt csak úgy tudunk magunkhoz venni, ha egy speciális mozdulattal kivégzünk egy olyan ellenséget, akiknek a feje fölött egy vörösen izzó gömb kapott helyet. Fegyverek terén elég változatos a Space Marine, az univerzumból ismert különféle plazmavetők, bolterek, és egyéb cséphadarók számos változatát kipróbálhatjuk, és ezekhez szép számban találunk lőszert is a pályákon. Sajnos ez a fajta sokszínűség már nem érhető tetten a játékmenetben, lévén ugyanazt az élményt kapjuk a hatodik játékóra után is, mint amit az első negyedórában már megtapasztalhattunk. Bár a történetet olykor-olykor megszakítja egy-egy repülős jelenet, összességében hamar unalomba fullad a játékmenet, ugyanis a Relic csapata nem igazán törekedett arra, hogy igazán egyedi elemekkel ruházza fel a programot. Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy a masszív hordákban támadó orkok és káoszlények aprítása mégis van annyira szórakoztató, hogy nagyjából egyensúlyba kerüljön a mérleg nyelve. A fejlesztők egyébként igyekeztek feldobni a játékmenetet jetpackes részekkel is, ilyenkor a hősünk a hátára szerelt rakétameghajtóval ugrálhat különféle magaslatokra, de ebből mindössze háromszor 10 perc jutott az egész programba, így lényegében arra sincs idő, hogy megszokjuk ezt a játékelemet.

A látványért a Relic saját készítésű, Phoenix-engine névre keresztelt motorja a felelős, és ezt a technikát mindössze egyetlen régebbi játékban, a Darksidersben használták, amelyről ugyan sok szépet és jót elmondhatunk, csak épp azt nem, hogy grafikailag maradandót hozott volna a videojátékok világába. A Space Marine esetében a helyzet kettős, ugyanis a játékban egyszerre találhatunk egészen kiemelkedő, és kifejezetten ronda megoldásokat. Az űrgárdisták és más játékosmodellek hihetetlen műgonddal lettek elkészítve, aprólékos, míves intarziák mindenhol, a játék motorjával készült átvezető jelenetek pedig egészen szemkápráztatóan néznek ki. Viszont amint kizoomol a kamera, vagy csak rápillantunk a háttérre, a romos épületekre, a részletesség azonnal eltűnik, a fények és az árnyékok teljes hiánya pedig azonnal zavarni kezdi a szemünket.

Testvér-kapitányok

Többnyire nincs akciójáték multi nélkül, és a Space Marine sem maradhatott többszereplős megoldások nélkül. A program kompetitív és kooperatív játékmódokra van osztva, bár ez utóbbi hivatalosan nem került bele az alapcsomagba, csak harminc nappal a megjelenést követően tölthetjük le ingyenesen. Az egymás elleni játékmódokban (team deathmatch, területfoglalós megoldás) három alapfelszereléssel ellátott kaszt közül választhatunk magunkat megfelelőt, aztán egy kétszer nyolc fős meccsben mérhetjük össze a tudásunkat a többiekkel. A játszmák során gyűjthetünk tapasztalati pontokat, ebből következik a folyamatos szintlépés, valamint találkozhatunk egy sajátos challenge-rendszerrel is, aminek köszönhetően különféle perkeket, páncélokat és más kiegészítő felszereléseket nyithatunk meg a karakterünk számára. A multi kétségtelenül legérdekesebb része a hihetetlenül részletgazdag karakterkészítő menü, amelyben töméntelen mennyiségű extrát pakolhatunk űrgárdistánk torzójára. Kifesthetünk minden egyes páncéllapot, különféle pecséteket és díszítéseket pakolhatunk rájuk, akár órákig is szöszmötölhetünk a végtelennek tűnő lehetőségek között, kár, hogy a Warhammer megszállottakon kívül ezt más nem igen fogja értékelni.

Örökké áldassék az Istencsászár!

Ha a teljes egészet nézzük, a Relic nem lőtt mellé a Space Marine elkészítésével, hiszen lényegében sikerült egy vérbeli akciójátékot letenniük az asztalra. Annak ellenére, hogy ez a stílus már nem igazán tud újat mutatni, a Warhammer univerzumnak hála képesek voltak egy olyan játékot alkotni, melynek páratlan hangulata még a hibák ellenére is süt a monitoron keresztül. Nem túl szép, nem is túl eredeti, de mégis ott van benne az a minimális plusz, ami miatt képes a felszínen maradni, s nem bukik alá a szürke egyenjátékok tengerében.