Mindenek előtt szeretném tisztázni: én tényleg NAGYON szeretem a Cyberpunk 2077 világát. Természetesen kimaxoltam a játékot, elolvastam az összes itthon megjelent könyvet és képregényt, illetve rengeteg merch-cuccom és még két SAMURAI-os pólóm is akad odahaza. A Cyberpunk: Edgerunners anime első szezonját imádtam, többször újranéztem és mindig meg tudja hozni a kedvem ahhoz, hogy visszatérjek V-hez – most érdemes is, hiszen kijött a legújabb frissítés. Vártam tehát a folytatást. Tudtam, hogy David Martinez története lezárult, abban a sztoriban annyi volt, azonban Night City kellőképpen nagy és változatos ahhoz, hogy ezer másik karaktert és hozzájuk köthető történetet be lehessen mutatni.
Night City sosem volt az a hely, ahol az ember nyugodtan hátradőlhetett, és abban reménykedhetett, hogy a holnap majd szebb lesz a mánál, hiszen ebben a neonfényekkel átitatott, krómozott végtagokkal, vállalati összeesküvésekkel és az utcák mélyéről feltörő erőszakkal teli világban még a legmerészebb álmok is könnyen véres rémálommá változhatnak. A Cyberpunk: Edgerunners első évada annak idején éppen azért tudott olyan mély sebet ejteni a nézők lelkén, mert a futurisztikus látvány, az őrült tempójú akció és a harsány zenei világ mögött egy kifejezetten emberi történet húzódott meg, amely arról mesélt, milyen könnyű elveszíteni önmagunkat egy olyan társadalomban, ahol az ember értékét gyakran a bankszámlája, a beültetései és az határozza meg, mennyire képes hasznossá tenni magát mások számára. A folytatás, a Cyberpunk: Edgerunners 2, október 20-án érkezett meg a Netflixre, tíz epizóddal, vadonatúj szereplőgárdával és egy önálló történettel, amely ismét a CD Projekt RED sötét jövőképébe, valamint a Studio TRIGGER jellegzetesen túlfűtött animációs világába invitálja a nézőket. A rendezői széket ezúttal Kai Ikarashi foglalta el, a történet formálásában pedig visszatért Bartosz Sztybor és Masahiko Otsuka is, így a második felvonás egyszerre próbál új irányokat keresni és megőrizni azt a keserű, mégis különös szépséget, amely az előző szezont emlékezetessé tette – vajon összejött?
Az új történet már nem David Martinez és Lucy történetének a folytatása, és nem is arra vállalkozik, hogy még egyszer eljátssza ugyanazokat az érzelmi dallamokat, amelyek az első évadot olyan erőteljes élménnyé tették. Ehelyett ismét a városra szegezi a tekintetét, arra a könyörtelen metropoliszra, amelynek utcáin minden sarkon új történetek születnek, miközben mások észrevétlenül véget érnek egy sikátorban, egy félresikerült megbízás során vagy egy vállalati tárgyalóterem hideg falai között. A cselekményben fontos szerepet kap Roman, a filmek és a mozgóképek megszállott rajongója, Talia, a saját testét egyre radikálisabban átalakító fiatal lány, D, a múltja miatt bosszúra szomjazó nomád, valamint King, egy egykori legendás zsoldos, akinek élete a korábbi sikerei ellenére is fájdalmas fordulatot vesz. Különböző emberek ők, különböző traumákkal, de ugyanabban a városban próbálnak kapaszkodót találni, ahol a legszemélyesebb problémák is hamar összefonódnak a nagyvállalatok érdekeivel, a bűnszervezetek játszmáival és a technológia mindent átható jelenlétével. Több szálat mozgat tehát az Edgerunners 2, ami nem feltétlenül lenne baj, és az első néhány részben még engem is vitt magával – aztán viszont valami megváltozott.
Elkezdtem azt érezni, hogy a tíz epizód egyszerűen sok. Még akkor is sok, ha egyébként nincs 30 perc egyetlen rész sem, és viszonylag könnyen ledarálható az egész. A legnagyobb gond az, hogy a sok érdekes karakter és az egymással párhuzamosan futó történetszálak nem minden esetben alkotnak olyan egységes egészet, amilyet a sorozat ambíciói alapján remélhetnénk. Az első évad egyik legnagyobb erénye David történetének viszonylagos egyszerűsége volt: megismerhettük a főszereplőt, láthattuk, ahogy fokozatosan magával ragadja Night City világa, majd végigkövethettük, ahogy a vágyai, a veszteségei és a saját korlátainak figyelmen kívül hagyása egyre veszélyesebb irányba sodorják. A második évad ennél összetettebb szerkezetet választ, ami lehetőséget teremt arra, hogy a társadalom különböző rétegeit is megismerjük, ám a tíz epizód nem mindig ad elegendő időt arra, hogy valamennyi fontos szereplő igazán elmélyüljön, illetve hogy a köztük kialakuló kapcsolatok a szükséges érzelmi súlyt is megkapják. Egyes történetszálak sokáig inkább egymás mellett haladnak, mintsem szervesen összekapcsolódnának, ezért a nagyobb összefüggések kibontakozása időnként kevésbé hat természetesnek, mint amennyire a készítők valószínűleg szerették volna. Ezt a sztorit nyolc epizódban bőven el lehetett volna mesélni.
Ez azért is sajnálatos, mert a karakterekben bőven akad potenciál, és a sorozat több alkalommal is megmutatja, mennyire érdekes lehet az a pillanat, amikor a kemény külső mögül előbukkan valami egészen hétköznapi, esendő és emberi. A bosszúvágy nem feltétlenül tesz valakit rettenthetetlen hőssé, a technológiai fejlesztések mögé bújó agresszió nem feltétlenül jelent valódi erőt, és az sem biztos, hogy az ember akkor találja meg a saját útját, amikor végre képes legyőzni mindenkit, aki korábban akadályozta. Az Edgerunners 2 ezekkel az ellentmondásokkal dolgozik, de nem mindig hagy elég teret annak, hogy a néző igazán közel kerüljön a szereplőkhöz. A történet érzelmi csúcspontjai emiatt helyenként kevésbé ütnek nagyot, mint az első évad legemlékezetesebb jelenetei, amelyeknél úgy érezhettük, hogy minden korábbi pillanat, minden apró gesztus és minden kimondatlan mondat egyetlen fájdalmas végkifejlet felé vezetett. A folytatás ettől még nem válik érdektelenné, de az érzelmi hatás szempontjából kétségtelenül más úton jár, és nem minden esetben tudja ugyanolyan erővel összefűzni a saját történetének szálait. Persze a rajongóknak az már önmagában elég, hogy ismét láthatják Night City városát, próbálják kitalálni, hogy pontosan merre járhatnak a szereplők, melyik negyedben, melyik utcán tartózkodnak épp, vagy csak keresik az easter eggeket, rejtett utalásokat (akar pár!).
Ha azonban van valami, amiben a Cyberpunk: Edgerunners 2 ismét képes emlékeztetni bennünket arra, miért olyan különleges a Studio TRIGGER munkássága, akkor az a vizuális megvalósítás. A stúdió animációs stílusa sosem a visszafogottságáról volt híres, és ezúttal sem próbálja szelídebbnek mutatni magát annál, amilyen valójában: a színek harsányak, a mozgások szinte szétfeszítik a képernyőt, az akciójelenetek pedig sokszor úgy csapnak le a nézőre, mintha egy neonfényekkel megvilágított rémálom kellős közepén találná magát. Ez az évad simán kiégeti az ember agyát. Az alkotók a gyors vágásokkal, a szokatlan kompozíciókkal és a perspektívával való játék segítségével olyan lendületet teremtenek, amely tökéletesen illik a Cyberpunk 2077 világának túlterhelt, állandó ingerek között vergődő mindennapjaihoz. Akad pár piszok látványos jelenet, viszont itt szeretném megjegyezni azt is, hogy bizonyos jelenetek elvágása elég… fura. Olyan hamar vágnak el egyet-egyet, mintha egy FX-sorozatról beszélnénk, amit megszakít vagy négy reklám. Néha komolyan elgondolkodtam azon, hogy miért választották ezt a megoldást egy Netflix-sorihoz. A zenei aláfestésért ezúttal Tsuneo Imahori felel, akinek munkája változatosabb, olykor kifejezetten zaklatott zenei világot teremt, és jól illeszkedik a történet kiszámíthatatlan ritmusához.
A zene terén ugyanakkor nem könnyű elkerülni az összehasonlítást az első évaddal, amelynek néhány dala szinte elválaszthatatlanul összeforrt a sorozat érzelmi világával. Az I Really Want to Stay at Your House például nem pusztán egy emlékezetes betétdal lett, hanem egy egész történet fájdalmának és vágyakozásának jelképe, amely a sorozat befejezése után is képes felidézni David és Lucy kapcsolatának keserédes emlékét. A folytatás zenéje saját karakterrel rendelkezik, de az új dalok és a jelenetek közötti kapcsolat nem minden alkalommal válik ugyanolyan meghatározóvá. Egyes zenei választások kifejezetten jól működnek, máskor viszont kevésbé természetesen illeszkednek a képsorokhoz, és ritkábban születik olyan pillanat, amely hosszú időre beleég a néző emlékezetébe. Az intro ellenben patika – plusz piros pont jár a The Cure beemeléséért. Kivételesen ezt az intrót egyszer sem skippeltem.
A Cyberpunk: Edgerunners 2 egy látványos, brutális és gondolatébresztő visszatérés Night Citybe, amely képes új történeteket mesélni a jól ismert univerzum keretei között, még ha nem is éri el minden tekintetben az első évad érzelmi magasságait. A Studio TRIGGER ismét lenyűgöző munkát végzett az animációval, a karakterekben sok érdekes gondolat rejlik, a történet pedig a művészet, az emlékezet és az emberi kapcsolatok szerepét is képes izgalmasan megközelíteni. Ugyanakkor a széttartó történetszálak, az időnként elkapkodottnak érződő karakterfejlődés és a kevésbé emlékezetes pillanatok miatt a folytatás nem minden szempontból tud felnőni az elődjéhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes időt szánni rá: aki hajlandó elfogadni, hogy ezúttal nem David és Lucy történetének újabb fejezetét kapja, hanem egy másik, saját sebeket hordozó társaság küzdelmeit követheti végig, az ismét találhat valami különösen emberit a neonfények és az állandó erőszak hétköznapisága mögött.
A Cyberpunk: Edgerunners 2 már elérhető a Netflixen!
Borítókép és képek forrása: Netflix
_1792613488_b823dc5f049ae4c307e5.jpg)
