Figyelem! A kritika minimális spoilereket tartalmaz!
Az Eufória (Euphoria) 2019-ben debütált és meg tudom érteni, hogy miért vált szinte azonnal milliók kedvencévé. Mellőzte a tabukat, megmutatott mindent, nyíltan beszéltek benne drogról, szexről, elfojtott traumákról, miközben olyan elképesztően szép fényképezés és zene társult mellé, hogy ilyesmit valóban ritkán látni (és hallani) a sorozatok világában. Többekkel együtt én magam is imádtam Rév Marcell snittjeit vagy Labrinth zenéit, de nem mehetek el szó nélkül a szereplők mellett sem. Nagyon sokakat ki lehetne emelni, de azt hiszem, az Eufória szíve-lelke végig Rue, vagyis Zendaya maradt. Valóban elképesztő, hogy a színésznő mekkorát fejlődött a korai reklámfilmes és zenei próbálkozásai után, ma pedig már ott tartunk, hogy az egyik legfelkapottabb tehetségként tartják nyilván Hollywoodban. A második szezon 2022-ben debütált, az HBO pedig már ekkor berendelte a harmadikat – ezzel viszont bőven akadtak problémák.
Az Eufória harmadik évada különös helyzetből indult: a négyéves kihagyás, a produkció körüli folyamatos csúszások, valamint Angus Cloud és Eric Dane tragikus halála miatt már jóval a premier előtt elveszítette azt a kulturális lendületet, amely az első két évadot meghatározta. Sam Levinson ezért radikális döntést hozott: az új évad egy ötéves időugrással szakít a középiskolai közeggel, és a szereplőket fiatal felnőttként mutatja be. Ez a váltás papíron logikusnak tűnt, hiszen a színészek rég kinőttek a tinédzserszerepekből, a gyakorlatban azonban Levinson a sorozat identitásának egyik legfontosabb elemét áldozta fel. Az Eufória eredetileg nem csupán a függőségekről, a válogatott traumákról vagy a szexualitásról szólt, hanem arról is, hogyan torzulnak ezek a tapasztalatok és a személyiségek egy hiperérzékeny, közösségi médiával átitatott kamaszvilágban. Amikor ez a közeg eltűnik, a sorozatnak új alapokat kellett volna teremtenie, ám a harmadik évad egésze inkább olyan lett, mintha a karakterek egyszerűen átköltöztek volna egy másik életkorba anélkül, hogy bármiféle érdemi karakterfejlődés történt volna velük az eltelt néhány év során.
Egyszer csak azt látjuk, hogy Rue drogot próbál átcsempészni az amerikai-mexikói határon, Cassie (Sydney Sweeney) OnlyFans modellnek áll, Nate (Jacob Elordi) adósságba veri magát, Jules (Hunter Schafer) meg gazdag pasik sugarbabyje lett, szabadidejében pedig szívesen festeget. Több szereplő szimplán kiesett a pikszisből, például Kat (Barbie Ferreira) vagy Rue húga, Gia (Storm Reid), miközben a cselekmény is teljesen más mederben zajlik. Sam Levinson megpróbált full Tarantino-stílusban összehozni valami neo-western karakterdrámát, ahol Rue egy sztriptízbárba szegődik el melózni (nem táncolni!), de közben csupán ide-oda sodródik az árral. A legnagyobb probléma mégis az, hogy az évad egyre kevésbé dráma, és egyre inkább Sam Levinson személyes víziójának terepévé vált. Az első évad ereje abból fakadt, hogy a szereplők történetei egymást erősítették: Rue, Jules, Nate, Cassie vagy Maddy (Alexa Demie) ugyanannak a generációs szorongásnak más-más arcát mutatták.
A harmadik évadban viszont több karakter látványosan háttérbe szorult. Különösen Jules esetében érződik ez, akinek szerepe és életútja szinte abszolút jelentéktelenné vált, noha korábban a sorozat egyik legfontosabb figurája volt. A történet fókusza szétesik, és az egyes szálak gyakran nem azért kapcsolódnak egymáshoz, mert organikusan fejlődnek, hanem mert a forgatókönyvnek szüksége van rájuk. Ez egyértelműen írói gyengeség (lustaság?), amit már az sem tud kompenzálni, hogy a bevállalósabb témákat, az erőszakot és a meztelenséget megtartotta a sorozat. Ezek eddig is jelen voltak, csak nem lettek ennyire előtérbe tolva. Szintén csak arra tudok gondolni, hogy Levinson Az idol (The Idol) után vérszemet kapott és mindenkinek meg akarta mutatni, hogy amit nem tudott megcsinálni annál a sorozatnál, az majd most sikerülni fog az Eufóriával.
Zendaya továbbra is a sorozat legerősebb eleme. Rue karaktere a harmadik évadban is érzelmi középpont marad, és a színésznő teljesítménye ismét bizonyítja, hogy képes a leggyengébb jeleneteket is hitelessé tenni. Ugyanakkor éppen Rue történetszála mutatja meg legjobban az évad írói problémáit. A függőség kérdése sokáig háttérbe szorul, majd a fináléban ismét központi szerepet kap. Több rajongó éppen ezért érezte úgy, hogy a lezárás inkább sokkolni akar, mintsem következetesen végigvinni azt az utat, amelyet a karakter korábban bejárt. A befejezés tragikus hangvétele önmagában nem lenne probléma, de sokak szerint a sorozat nem készíti elő megfelelően azt az érzelmi súlyt, amelyet a finálé elvárna a közönségtől. Akadtak persze pillanatok, amikor nekem is összeszorult a torkom, és bármennyire is szidják az emberek ezt a szezont, nálam a befejezés is telitalálat lett, de azért bőven ki lehetett volna hozni ennél sokkal többet is az utolsó évadból. Az egész szezon legérzékenyebb kérdése természetesen Angus Cloud hiányának kezelése volt. Ebben a tekintetben Levinson meglepően visszafogott döntést hozott. Fez karakterét nem írták ki egyszerűen a történetből, hanem a háttérben tartják életben, méghozzá börtönbüntetése révén. A fináléban alkalmazott archív felvételek és az egész évadon átívelő emlékezés valódi érzelmi töltetet adnak a sorozatnak, és talán ezek azok a pillanatok, amikor az Eufória ismét képes emberi léptékű történetté válni. A Fezhez kapcsolódó jelenetek sokkal őszintébbnek és kevésbé öncélúnak hatnak, mint a legtöbb új cselekményszál, az utolsó részben lévő, Rue-val közös flashback-bejátszás pedig most nem véletlenül járja be mindenhol a közösségi médiát – letaglózó és bitang erős az egész snitt.
Rév Marcell operatőri munkája és az Eufória jellegzetes képi világa még mindig képes olyan jeleneteket létrehozni, amelyek önmagukban is emlékezetesek. A probléma az, hogy a forma és a tartalom közötti egyensúly végleg felborulni látszik. Az első évadban a stilizáció a karakterek érzelmi állapotát fejezte ki; a harmadikban sokszor inkább elfedi a történet hiányosságait. Az epizódok gyakran úgy működnek, mint látványos zenei videók, amelyek között csak lazán kapcsolódó drámai jelenetek húzódnak. Nincs már kreatívkodás, mint korábban, mikor a kamera össze-vissza zoomolt ki-be, vagy átfordult egy karakter körül, esetleg eltávolodott a szomszéd szobába. Ugyanez igaz a zenére is. Labrinth önmagában is hallgatható, ikonikus zenei aláfestést adott korábban a sorozatnak, a harmadik évadra viszont lecserélték és Hans Zimmer jött a helyére. A váltás akár lehetne pozitív is, hiszen Zimmer egy Oscar-díjas zeneszerző, de láthatóan (vagy inkább hallhatóan) nem igazán értette meg, hogy mit is kellene összeraknia ehhez a szezonhoz. És én úgy gondolom, hogy ezt Sam Levinson kivételével SENKI nem tudta a stábban. A rendezőnek volt egy víziója, amit végig akart vinni, ehhez pedig beáldozott komplett karaktereket, történetszálakat és minden mást is.
A már javában terjedő (lángol az X és a Reddit is!) vélemények szerint a sorozat elveszítette fókuszát, több karakter története lezáratlan vagy alulírt maradt, és az utolsó évad nem tudta igazolni a négyéves várakozást. Ugyanakkor még a csalódott nézők között is sokan elismerték, hogy a sorozat kulturális hatása vitathatatlan marad – ezzel pedig én maximálisan egyet tudok érteni. Az Eufória ugyanúgy maga elé húzott hétről-hétre, mint ahogy 2019-ben és 2022-ben is tette, ezzel pedig nálam el tudta érni, hogy bár a varázs valamennyire valóban szertefoszlott, érdeklődéssel várjam a következő epizódokat. Sam Levinson láthatóan egy nagyívű, tragikus végkifejletet akart létrehozni, de a történet sokszor elveszíti a kapcsolatot azokkal a karakterekkel, akik miatt a közönség egyáltalán kötődni kezdett a sorozathoz. Cassie a háttérből az egyik legfontosabb szereplővé lép elő, miközben Sydney Sweeney mindent megmutat, szegény Jules pedig valahol, egy hatalmas toronyház penthouse lakásában festeget. Valóban ez lenne az a jövőkép, amit elképzeltünk nekik négy évvel ezelőtt?
Szerintem ez lesz az a sorozat, amiről még több év múlva is beszélni fognak a rajongók, hogy akkor most csalódás lett-e a befejezés, vagy pedig egy őrült zseni elképesztően merész víziója, amit még fel kell dolgoznunk, de talán valahol, a katyvasz alatt ott húzódik a zsenialitás. Én úgy gondolom, hogy minden hibája ellenére ez az évad messze nem olyan rossz, mint amilyennek beállítják. Bőven megvannak a maga szépségei, emlékezetes jelenetei vagy épp dialógusai, Zendaya pedig továbbra is a generációjának egyik legtehetségesebb színésznője. Ne higgyetek a direkt lehúzó, 2/10-es és hasonló „kritikáknak”, mert ez a sorozat nem ezt érdemli. Kisebb csoda, hogy egyáltalán elkészülhetett a harmadik szezon, az pedig sosem baj, ha egy rendező a mögötte álló filmstúdiók, producerek és különféle fejesek elvárásaival szembemegy, és akkor is áttolja a saját művészi vízióját, ha ezzel több százezer rajongót veszít el. Levinson áttolta. Talán emésztenünk kell még az Eufória közel másfél órás (!) befejezését, de ha a teljes sorozatot nézem, ez akkor is az HBO egyik legfényesebben ragyogó csillaga a modern televíziózás égboltján, valamint egy kult-klasszikus, megismételhetetlen drámasorozat a 21. századból – és ennyi nekem bőven elég.
Nektek hogy tetszett a harmadik évad?
Borítókép forrása: HBO
