Mikor a húszas éveiben járó Robert Kirkman, a The Walking Deaddel berobbant a köztudatba, jó eséllyel még maga sem sejtette, micsoda hordát szabadít rá az emberiségre, nemcsak a képregények, de a filmek, sorozatok világában is. A Romero klasszikus zombifilmjein nevelkedett srác egyszerűen csak egy komoly képregényt szeretett volna írni, de alapvetően nem az élőhalottakról, hanem az emberekről, akik a sétáló hullákkal teli világban próbálnak túlélni. Merthogy szerinte minden zombis történetben van egy cselekmény, mikor megjelennek a hullák, majd lényegében, amikor a hős(ök) felnő(nek) a feladathoz, hogy túléljen(ek), vége is a sztorinak. Nincs további fejlődés, nem tudjuk, mi történik később a szereplőkkel. Nos, a The Walking Deadben nem ez történik. Főszereplője, a kisvárosi rendőr, Rick Grimes, igen gyorsan túllép az áldozat szerepén, hogy ne csak a családját találja meg, de a jövőt is tervezze és építse, miközben egy teljes közösséget próbál életben tartani.
Mindenki halott
“Don’t open, dead inside” – szinte még az is ismeri a feliratot, aki sosem találkozott a sorozattal vagy a képregénnyel (éppen úgy, ahogy a Carl-mémek sem kerülték el), a kórház pedig a képregényben is ugyanúgy a kiinduló pont, ahol a lövést kapott férfi, Rick Grimes magához tér, legnagyobb meglepetésére pedig ápolók és orvosok helyett már csak a halottak lézengenek az épületben. Kijutva szembesülnie kell a valósággal: mindenhol életre keltek a halottak, sőt át is vették az élők helyét, akik már a fennmaradásért küzdenek és a várost lényegében maguk mögött hagyták. A házak között Rick egyedül egy édesapával, Morgannel fut össze, aki a szomszéd házba beköltözve a saját fiát óvja, és próbálja elkerülni a holtak rohamait. Miután Rick összeszedi magát, sőt felfegyverkezik és megmentőjét is ellátja eszközökkel, elindul, hogy megkeresse a családját.
Egy kis kitérővel, ami Atlantába vezeti, ez végül össze is jön, hiszen micsoda meglepetés: Glenn, aki megmenti a nagyvárosban, elvezeti a táborba, ahol él, ott pedig Rick a feleségére, Lorira, a fiára, Carlra, sőt még egykori társára és barátjára, Shane-re is rátalál, számos másik túlélő társaságában. És bár egykori barátja végül ellene fordul, szerencsére vegyül némi öröm is az ürömbe, mikor a csapat kénytelen elhagyni a veszélyes környéket, és egy darabig egy tanyán húzhatja meg magát, ott új szövetségesekre, sőt barátokra, esetleg szerelmekre lelve. És míg a legtöbb történet itt véget is érne, igazából ez még csak az utazás kezdete, avagy Kirkmannek abszolút igaza volt a fentebb vázolt koncepció kapcsán. Már csak azért is, mert minél tovább haladunk a történetben, annál jobban ismerjük a karaktereket, valamint annál jobban ragaszkodunk hozzájuk, sajnáljuk az elvesztésüket. Márpedig bőven van kit elveszíteni, hiszen egy veszélyes világ vár rájuk, ahol nem is mindig a húsevő halottak jelentik a legnagyobb veszélyt.
Pszichoapúúú, pszichoapúúúú
Ott van például a “Kormányzó”, aki akkor tűnik fel egy másik közösség élén, mikor Rickék egy börtönben helyezkednek el, azt rendezik be otthonként. Bár egy-egy esetben talán Rickre is mondhatnánk, hogy pszichoapu, legalábbis felületes szemlélőként, elvégre ő általában a családja érdekében cselekszik szélsőségesen, nem pedig úri hóbortból. Szóval bőven akad ellenfél, a túlélők rendszeresen összeakadnak ellenséges frakciókkal, de szerencsére szövetségesekre is rálelnek, ahogy Hilltop és a Királyság feltűnik a horizonton. Rengeteg új karakter is megjelenik, mint például Jézus vagy éppen Aaron, akik szintén fontos résztvevői a történetnek, emiatt pedig folyamatosan több ágon zajlanak az események, miközben több közös ellenség is megjelenik a színen.
Elsőként a Megváltók és Negan, majd később ott vannak a Suttogók. Előbbiek leginkább megvámolják a kisebb közösségeket, elnyomásban és terrorban tartva őket a folyamatos fenyegetettséggel, utóbbiak pedig egy szektaszerű, törzsként élő tömeget alkotnak, falkavezérrel, a zombik között elvegyülve, állati ösztönökkel és szokásokkal. És természetesen ezzel veszélyeztetve az újraépülő civilizációt, amely Rick és fia, Carl, valamint néhány fontosabb szereplő vezetésében egyre élhetőbb közeget teremt mindenkinek, aki csatlakozik ehhez a szövetséghez. Legalábbis a nagy háború előtt ez a helyzet, mert a jelenleg elérhető legfrissebb, 27. kötet végén a Suttogók készülnek a harcra, amely jó eséllyel ismét rengeteg életbe fog kerülni.
Tartalmas kikapcsolódás
A The Walking Deadmagyar kiadása egy elég hosszú ideje zajló történet, amely a Book & Stuff kiadó részéről különböző nehézségekkel és komplikációkkal járt, de eddig mindig sikerült kitartani mellette, amiért nem lehetünk elég hálásak. A kötetenként több mint 100 oldalt tartalmazó képregény egy igazán terjedelmes és izgalmas sorozat, amely mindenképpen különleges színfoltja a képregényes világnak. Érdekes és színes karakterekkel rendelkezik (ha előbb láttad a tévésorozatot, komoly meglepetések érhetnek), számos feszült helyzettel, morális kérdések tömkelegével, amik egy egészen másfajta világképet árnyalnak, mint amit mi ismerünk. A fogalmak alapvetően megváltoznak, ahogy a fontossági sorrend és számos megszokás is, miközben a halálos veszély állandó. És nemcsak a zombik vagy a külső támadások okán, elvégre mindenkiben ott van a kór, amitől feltámadnak a halottak, csak akit megharapnak, az egy betegség kíséretében hamarabb veszíti el az életét, gyorsabban áll be a csoszogó, hörgő, zabáló hullák soraiba.
Robert Kirkman írása kellően érdekfeszítő, Tony Moore (majd Charlie Adlard) rajzai pedig, bár fekete-fehér képregényről beszélünk, kellő élettel töltik meg a paneleket. Kirkman persze eredetileg nem véletlenül választotta Moore-t, elvégre a páros már korábban is együtt dolgozott, méghozzá az indie Battle Pope-on. Szóval összességében mindenképpen ajánlott a teljes széria beszerzése, pláne, hogy a jogi problémák megoldódtak, és már nagyon a sor vége felé tartunk, ami viszont számos emlékezetes pillanattal lepheti meg olvasóit. Rengeteg jót tudnék még mondani róla, már csak azért is, mert jómagam rajongok a zombis témáért, a The Walking Dead pedig egy igényes mű. Az egyetlen komoly negatívum pedig, amit felhozhatok, az annyi, hogy a képregény egyetlen szerencsétlensége talán pont az, hogy itthon ennyire elhúzódott a kiadása, aminek során a tévésorozat már beelőzte. Vagyis a legnagyobb hibája, hogy van egy adaptációja, ami mindenben felülmúlja az alapanyagot.
Mert a showrunnerek ezúttal tényleg kitettek magukért, a sorozat pedig részben interaktív formában alakult, a nézők reakciói alapján megváltoztatva nemcsak karaktereket, de fontos momentumokat is, és bizony, ami változtatás történt, ami extra szál bekerült, az szinte mind a javára vált a szériának, amivel az bekerülhetett minden idők legjobb sorozatai közé. Ezzel az alapanyagnak már nehéz volna versenyeznie, de nem is kell neki. Hiszen önmagában annak idején már megtette a dolgát, és egy olyan zombis sztorit mutatott be hónapról hónapra, közel 200 füzeten át, amely alapvetően határozta meg a 2000-es évek popkultúráját, sőt 2010-ben elnyerte az Eisner-díjat is, miközben rajongói között van Max Brooks, a World War Z írója is.
A The Walking Dead – Élőhalottak képregény tehát egy modern klasszikus, már ami a képregényes műfajt illeti, és nagyon nagy dolognak tartom, hogy a számos bukkanó és nehézség ellenére itthon is lassan kiteljesedik a sor. Éppen ezért teljes szívemből ajánlom a téma és a franchise kedvelőinek, valamint mindazoknak, akik szeretik a hosszabb, változatos és különleges képregényeket, valamint remélem, hogy egyszer még a hiányzó különszámok is megjelenhetnek magyarul. Utólag beszerezve a közel 30 kötet persze nem olcsó mulatság, de akciós csomagban is elérhető, jókora kedvezménnyel, és mindent összevetve szerintem megéri az árát. Vannak olyan különbségek, amik miatt a tévésorozat jobban működik, de ezekről inkább majd egy külön cikkben beszéljünk, mert megérdemel egy extra írást, ahogy a hazai kiadást érintő rengeteg viszontagság is. Mit gondolsz? Velem tartasz akkor is, mint a Suttogók az élőhalottakkal?
