Superman mindig is egy nehezen megfogható figura volt, talán azért, mert ő az abszolút jó, nincsenek gyengeségei, de mélységei sem igazán a karakternek, szinte lehetetlen megölni, és gyakorlatilag mindenkinél erősebb. Ebből kifolyólag pedig azonosulni sem olyan könnyű vele, mint mondjuk a szertelen Peter Parkerrel vagy a komor, magába fordult Bruce Wayne-nel, ennek ellenére – vagy éppen pont emiatt? –, mégis ő a nagybetűs szuperhős, a remény szimbóluma, az amerikai álom megtestesítője. Superman pedig 2025-ben is magasztos és emelkedett, de sebezhetőbb, humorosabb és ügyefogyottabb is egyben.

A rendező, James Gunn ezúttal nem kertel, jó hollywoodi filmes módjára csap bele a lecsóba. Nem meséli el, hogyan érkezett meg Kal-El a Földre, hogy a szülei hogyan küldték őt el egy űrkapszulában a Krypton bolygóról közvetlenül azelőtt, hogy az elpusztult volna, és hogyan találta meg a kisbabát a kansasi Smallville városkában egy idős házaspár. Bár kapunk erre történő utalásokat, a sztori gyakorlatilag in medias res veszi kezdetét, Clark Kent (David Corenswet) már a Daily Planet újságírója, Supermant (ugyancsak David Corenswet) pedig már három éve ismerik az emberek, és bár tudják, hogy kicsoda, egyre többen felejtik el, hogy mit is jelent ő valójában.

Noha a Zack Snyder-féle komoly, biblikus hangulatnak itt már nyoma sincs, Gunn nem hazudott, amikor azt mondta, politikai üzenete is akad a filmnek. Superman lényegében egy okmányok nélküli bevándorló az USA-ban, nem valaki, hanem valami, ahogy azt Lex Luthor (Nicholas Hoult) mondaná, sok ember pedig már nem a hőst, hanem a megtestesült bűnbakot látja benne. A másik oldalon pedig ott áll Superman legfőbb ellensége, a bizniszmágnás Luthor, aki szabadidejében majmokból álló trollhadseregével anti-Superman propagandát posztol a közösségi médiában – és ez nem vicc, bármilyen furcsán hangzik is. De van itt cuki miniszörny, aki nem sokkal később Godzilla méretű teremtménnyé változik, ötödik dimenziós óriásamőba, zsebuniverzum és mindent felfaló fekete lyuk is. A Supermanben túl sok logikát nem érdemes keresni, de vajon elmegy ez még 2025-ben?

Mi működik?

  • James Gunn tudja és érzi, hogy ha ez így megy tovább, a közönség hamarosan belefáradhat a képregényfilmes műfajba, így okos húzás volt a részéről, hogy Az acélember sötét, baljós atmoszférája után egy bájos, pörgős és színes verzióval rukkolt elő. Hogy ez jobb lett-e, mint a Snyder-féle verzió, azt mindenki döntse el saját maga, annyi viszont biztos, hogy más, és ez már önmagában is üdítően tud hatni.

  • Bár Supermant a tökéletességéből adódóan nehéz igazán emberközelinek érezni, David Corenswet szuperhőse pedig továbbra is az abszolút jó, a megtestesült erkölcsi fölény, de már korántsem legyőzhetetlen, sebezhetősége és gyengeségei pedig, ha mélységet nem is, de némi réteget adnak a karakternek.

  • Hogy Corenswetben megvan-e az a karizma, ami ikonikussá teheti őt a szerepben, abban nem vagyok biztos, de Superman kedvességét és naivságát jól hozza.

  • Az egyik, hanem a legjobb jelenet, amikor Lois Lane (Rachel Brosnahan) interjút készít Supermannel arról, hogy milyen következményei vannak, ha egy szuperhős beavatkozik a geopolitikába. A dialógusnak itt valódi súlya van, az újságírói pragmatizmus áll szemben a naiv szuperhős idealizmusával, ami meglepően jól működik. Nem véletlen, hogy Gunn 12 percet szentelt ennek a résznek a teljes filmből.

  • Apropó Lois Lane és Superman. Az acélemberben Henry Cavill szuperhőse és Amy Adams újságírója között annyi volt a kémia, hogy nagyítóval kellett keresni, Corenswet és Brosnahan között viszont, ha nem is izzik minden percben a levegő, de érezhető, hogy jó köztük a dinamika.

  • Ami pedig magát Loist illeti, végre nem csupán Superman szerelmét kapjuk a személyében, hanem egy önálló karaktert is, aki valódi szerepet tölt be a történetben, Broshanannek pedig meglehetősen jól áll az olyan fajta tüskés újságírói szerep, aki még szívszerelmét sem kíméli a kemény kérdéseivel.

  • Bár a film humora hagy némi kivetnivalót maga után, a lúzer Jimmy Olsen és a bombázó Lex-Luthor barátnő közötti romantikus szál kifejezetten vicces. És bár a piperkőc Zöld Lámpásból, a flegma Sólyomlányból és a szuperokos Mr. Terrificből elég keveset kapunk, mintha már most a saját spin-offjukra készülnének, a karakterek nem sallangosak, összességében kifejezetten jól sikerültek.

  • Noha a CGI kutya az előzetesekben nem igazán nyerte el a tetszésemet, a rosszcsont Krypto a filmben irtó cuki, minden olyan jelenetet ellop, ahová beteszi a mancsát.

  • A bevándorlós szál, a bűnbakként kezelt Superman egy kicsit talán szájbarágós üzenet, de összességében jól passzol és mélyíti a történetet, amire nagy szüksége van a filmnek – erről bővebben majd kicsit később. A Jarhanpur-Boravia konfliktus pedig finom áthallás a palesztin-izraeli háborúra. 

Mi nem működik?

  • Nem Gunn bohóságával van a fő gond, és talán még csak nem is azzal, hogy egyszerre túl sok mindent akart belezsúfolni, hanem hogy a történet gerince nem elég erős, és nem igazán áll össze, mintha egymásra dobált jelenetek sorát néznénk, miközben a valódi dramaturgia elmarad.

  • Gunn a szórakoztatás mellett kétségkívül igyekszik érzelmi töltetet is adni a filmnek, amivel nincs is semmi gond, a probléma ott kezdődik, hogy a legtöbb ilyen pillanat felszínes, nem igazán rántja be az embert, a karakterek pedig néha kínosan őszinték azzal kapcsolatban, hogy mit is éreznek.

  • Nicholas Hoult ugyan jó, de a karaktere, az Elon Musk-karikatúra Lex Luthor, mintha önmaga nagybetűs paródiája lenne, az emberi féltékenység, mint motiváció pedig igencsak butuska, leegyszerűsített.

  • A film ritkán igazán vicces, leginkább csak vicceskedő, Superman száját pedig elhagyja jó pár olyan poén, hogy szekunder szégyenünk támadhat tőle.

supermanfoto1.JPG(Forrás: Warner Bros. Discovery)

Jó a Superman?

Igen is, meg nem is. Hogy a szuperhős műfajnak megvannak-e a maga korlátjai, arra nehéz lenne egyértelmű választ adni, a nagy kérdés pedig esetünkben inkább az, hogy vajon elértük-e a zsáner határait, vagy az azzal foglalkozók fogynak ki egyre inkább az ötletekből. James Gunn nem találta fel a spanyolviaszt, akik viszont szeretik ezt a műfajt, azok elképzelhető, hogy a Supermant is kedvelni fogják, a film célja ugyanis nyílt, őszinte és egyszerű: nem kíván mást csak szórakoztatni.

Ebbe pedig a rendező szerint belefér a bugyutaság, belefér a giccs, de még a történeti logikátlanság is, ezekkel az „engedményekkel” Gunn viszont olyan nyíltan ugrik vissza a 2010-es évekbe, és tesz nagy ívben az elmúlt 15 év képregényfilmes tanulságaira, hogy azt szinte már tanítani kéne – és ez voltaképpen a legnagyobb probléma ezzel a filmmel.

Nem a színes-szagos világ, nem a hebehurgya Superman, mindez még passzolna is a filmhez, hiszen a képregénybéli Szupi is egy nagyra nőtt gyerek, Gunn azonban átmegy gyerekesbe, aminek egyrészt a humor-faktor, másrészt a történet szívja meg a levét, és ettől még az érezhető önirónia sem menti meg. A Superman mindezek ellenére nem feltétlen tűnik rossz kezdésnek a DCU számára, Gunnak azonban még sokat kell bizonyítani ahhoz, hogy meggyőzzön engem arról, hogy jó kezekbe került az újraindított DC Univerzum. Abban bízom, hogy ha a Superman kapcsán bevállalt egy ennyire infantilis filmet, akkor elég tökös lesz ahhoz is, hogy a keményebb karakterekhez nem finomkodva nyúl majd hozzá, hanem kőkemény valójukban mutatja meg őket.