A mind tálalásában, mind mechanikájában korszakalkotó, általam is nagyon szeretett, 2012-es Tzolk'in: The Mayan Calendar már önmagában is akkora eredmény, hogy azzal annak alkotója élete végéig eldicsekedhet, de Daniele Tascinit nem olyan fából faragták, hogy egyhamar lenyugodjon. Az alkotó, három évvel a Tzolk'in után, mondhatjuk, ismét történelmet írt alkotótársával, Simone Lucianival, a The Voyages of Marco Polo megjelenésével, amely úgy vívott ki rövid idő alatt kultstátuszt a könnyebb eurók mezőnyében, hogy nemcsak, hogy éveken át a köztudatban tudott maradni, de a nép valósággal már ki volt éhezve egy folytatásra, amit idén meg is kapott. Tascini azonban sem a nehezebb euróktól, sem a neki sikert meghozó történelemtől nem távolodott el végleg, hiszen 2018-ban jelent meg az a Teotihuacan, ami sok szempontból a Tzolk'in lélektani folytatásának tekinthető.

TEOTIHUACAN: CITY OF GODS

  • Partner: Board & Dice
  • Tarsasjatekok.com adatlap
  • Típus: kompetitív
  • Játékosok száma: 1-4 fő
  • Játékidő: átlagosan 90-120 perc
  • Korcsoport: 14+
  • Nehézség: 3,75/5
  • Ár: 50 euró, nagyjából 18 000 forint

A korszak ugyanis változatlan, ezúttal is a mezoamerikai aranykorban járunk, méghozzá a címadó Teotihuacan városában, egy befolyásos nemesi család tagjaként, az örök dicsőségért küzdve a város fejlesztése által. Ehhez keresni kell az istenek kegyét, hozzájárulni a látképet uraló piramis építéséhez, és megkaparintani a lehető legjobb helyet a holtaknak szentelt sugárúton.

Ehhez minden játékos egyrészt kezdővagyont kap – az első játék folyamán fixen meghatározottat, de a Tzolk'inhoz hasonlóan a kezdőlapok is draftolhatók – másrészt 3 munkást, azaz hatoldalú dobókockákat, melyek mindegyike 1-es értéken kezd. Az aktuális játékos a körében egy ilyen munkást mozgathat a tábla szélein található akciómezők között, az óramutató járásának megfelelően, maximum 3 mező távolságra, hogy ott hajtson végre egyet a lehetséges akciók közül.

Ez lehet kakaógyűjtés, imádat vagy fő akció végrehajtása. A legegyszerűbb természetesen a legelső, ilyenkor meg kell számolni az érkezési mezőn található, eltérő színű kockák számát, és bezsebelni annyi kakaót, plusz egyet. Értelemszerűen ez akkor a leghatékonyabb, ha olyan mezőről van szó, ahol már más játékosok is tartózkodnak.

Az imádat ennél egy fokkal már bonyolultabb, ez összesen öt akciómezőn található csak meg (összesen 8 van, mindegyik számozott a könnyebb használat érdekében), annak bal oldalán, egy díszes oszlopban. Az ide rakott munkás alapjáraton csak egy dolgot tehet: vagy az egyik istennek szentelt templomon megy feljebb egy mezőt, vagy elvesz egy úgynevezett felfedezés-lapkát, mellyel valamiféle bónuszhoz, például nyersanyaghoz vagy győzelmi ponthoz, egyszeri segédlethez lehet jutni. Egy kakaó befizetésével mindkét akció végrehajtható, de függetlenül ettől, az imádatra küldött munkás kénytelen ezen akciómezőn maradni (ezt zárolásnak hívja a játék) egészen addig, míg egy későbbi körben feloldásra nem kerül (3 kakaó befizetésével), hasonló cipőben járó társaival együtt.

Az utolsó lehetőség a normál akció végrehajtása – tulajdonképpen ez az adott akciómező rendeltetésszerű használata, hiszen ilyenkor kell az adott mező fő tulajdonságát kiaknázni... ami nem mindig olcsó, ha ugyanis ott már tartózkodnak más játékosok, kötelező annyi kakaót fizetni, ahány más színű kocka található. Az, hogy ez pontosan milyen akciót jelent, már az adott mezőtől függ: van, ahol nyersanyag szerezhető (az oda küldött munkások mennyisége és ereje alapján), máshol permanens bónuszt biztosító lapkát lehet megvásárolni (például minden egyes alkalom után győzelmi pont jár egy adott akció után, vagy csökken egy bizonyos ára), máshol a nemesi ranglétrán lehet egyre feljebb jutni és komoly győzelmi ponthoz jutni. A fő attrakció természetesen a központi piramis építése, melynek során madzsong-szerű, rendkívül jó anyagból készült lapkákkal kell felépíteni egy egyre magasabb építményt.

A kő ura

A legtöbb akciómező viszont nem csupán nyersanyagot és egyéb extrát biztosít, de egy vagy több odatolt munkást is erősít. Ilyenkor nő annak értéke, ami által nemcsak több nyersanyagot és egyebet zsebelhet be (ha olyan mezőről van szó), de ha eléri a 6. szintet, „felemelkedik” – a kényesebbek mondják azt, hogy nyugdíjba megy, a többiek pedig vegyék úgy, hogy feláldozta magát a közjó érdekében, hogy a hamvaiból egy új, 1-es erejű munkás szülessen.

Miért jó, ha így rotálódik a humán erőforrás? Mert az idő folyamatosan fogy: a piramis bal oldalán található egy naptár, amin egy világos és egy sötét korong közelít egymáshoz. A világos két esetben mozdul meg: akkor, ha az utolsó játékos köre lepörgött, és akkor, ha egy munkás felemelkedik. Amikor a fehér utoléri a feketét, napfogyatkozás következik be, és lezajlik egy hosszabb, összetettebb köztes pontozás. A játéknak két esetben van teljesen vége: egyrészt, ha a 3. napfogyatkozás is bekövetkezik, másrészt, ha a piramis építése befejeződik (ez még a 3. napfogyatkozás előtt is megtörténhet).

A játékmenet így elsősorban arról szól, hogy miként lehet maximalizálni az adott kört: megszerezni a lehető legtöbb nyersanyagot, kihasználni a lehető legjobb akciólehetőséget, előre eltervezni több kört is. Az akciómezők és a megszerezhető passzív képességek közti erősítés, na meg a számos pontszerzési lehetőség közti lavírozás a rondel mechanizmussal párosítva elég könnyen bele tud taszítani az analízis-paralízisbe, még úgy is, hogy a játékosok között közvetlen konfrontáció amúgy nem történik.

Újra és újra

Ez leginkább a későbbi játékok folyamán jön ki igazán, ahol már nem feltétlenül kell ragaszkodni az alap játéktáblához – a dobozban számos alternatív akciómező-tábla található, melyekkel le lehet takarni a játéktáblára nyomtatottakat, és az új lapokon található eltérések okán a korábban betonbiztosnak hitt stratégiákat is újra lehet gondolni. Ezáltal pedig a Teotihuacan már az alapjátékkal is borzasztóan változatos tud lenni, főleg, ha kihasználjuk a szabályleírásban található alternatív játékmódokat is.

Unatkozni mindenesetre semmiképp sem lehet, már csak azért sem, mert a játékidő bőven túl tud nyúlni a dobozon található 90-120 percen. Azonban minden egyes másodperc remek: habár sok eleme közös a Tzolk'innal, a Teotihuacan egy, a saját lábán álló, teljesen más metodikában működő, friss élmény, ami ráadásul kategóriákkal tetszetősebb is, köszönhető annak a lenyűgöző tálalásnak, amely élettel, emberekkel, parádés díszekkel, igazi azték motívumokkal tölti meg a gigantikus, az egész asztalt beterítő játéktáblát. Habár néhol a túldíszítettség vádja is megállja a helyét, de az első rémisztően zsúfoltnak tűnő játéktér igazából teljesen logikusan elrendezett, remek ikonográfiájú színpad, ahol mindenkinek a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtania. Segíteni ugyanis senki sem fog, főleg nem a játék: égetően hiányzik egy olyan segédlapka, amely figyelmeztet a körök alatti és az azt követő kötelező adminisztrációra, melyről nagyon könnyű elfelejtkezni.

A Teotihuacanról ugyanakkor ez már megközelítőleg sem mondható el. Habár olyan forradalmi újítást, mint a Tzolk'in kerekei nem tudhat magáénak, de összetett, sokrétű és felettébb változatos játékmenetével, a mechanizmusok elegáns egybefűzésével, a tálalás révén pedig mindezek megkoronázásával mégis legalább annyira maradandó – ez bizony még az azték isteneknek is a kedvére lenne!

(A tesztpéldányt köszönjük a játék kiadójának, a Board & Dice-nak! A Teotihuacan ugyan nyelvfüggetlen, de készült hozzá rajongói magyar játékszabály.)