Szöveg

- A fenébe. Mióta esik már ez a szar? – tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben jól tudtam a választ: ez a szürke hószerűség már az idekerülésem óta nem akar elállni. Akkor lepődtem meg igazán, mikor e mondatomra mögülem megjött a válasz.

 - Szerintem úgy egy.... – harapta el a futár mondata végét, látva hogy a tank tetején lassan megfordulok. – Öhm...izé....parancsnok úr..elnézést, csak a megszokás....

 - Semmi gond. – feleltem – De egyébként mit óhajt?

 - Most érkezett a jelentés. A rebellisek tűntek fel innen nem messze. A gimnáziumban látták őket. – intett a fejével, mutatva az irányt.

 - Hány embert jelent ez?

 - Húúú, azt nem tudták megmondani. Ahogy meglátták őket, rohantak vissza.

 - Oké. Akkor máris itt van önnek egy testhezálló feladat. Először is kürtölje szét, hogy szedelődzködés emberek, mert buli lesz. Másodjára meg küldje ki a felderítőket, hogy végezzenek egy kicsit alaposabb munkát. Hányan vannak, mit csinálnak.... de ők majd érteni fogják.

 - Igenis uram – tisztelgett, majd elfutott.

Kis idő múlva beteljesült akarom. Az állomás, ami jelenleg „főbázisként” funkcionált, megtelt élettel. Ezt látva elégedetten bólintottam, majd leugrottam a tankról. De az elégedettség hamar szertefoszlott, mivel megfeledkeztem a csúszós szürke masszáról, és úgy elvágódtam, hogy azt hittem, egy másik dimenzióban ébredek fel. De szerencsére csak a hátamat vágtam be, de emberesen. Kicsit néztem a feketéllő égboltot, majd feltápászkodtam.

 - Ettől a kurva gázmaszktól nem látok szart se – zsörtölődtem, majd megráztam az arcom előtt elterülő készséget – Francnak kell ez a szar?! – mondtam, majd hirtelen teljesen kijózanodtam – Mamám! Az embereim hülyének néznek, ha magamba beszélek. – folytattam mondanivalómat, már magamban.

Miután lenyugodtam és lesöpörtem magam, felugrottam a szobámba, ami az állomás emeletén helyezkedett el. Belépve a már jól megszokott kép fogadott: asztal, ágy, szekrény és rumli. Ha nem is lehetett elveszni utóbbiban, sok dolog nem volt a helyén, pedig én szeretem a rendet, de valahogy ennek az előteremtése mindig csak tolódott. Egy gyors pillantást vetettem a helyiség egészére, majd a szekrényhez léptem. Megragadtam a fogantyúját, majd ismét „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, tudniillik az a fránya ajtó nem engedett. Sóhajtottam egyet, és, most már egy erősebb rántásnak hála feltárult. Ezzel egy választási lehetőség nyílt meg előttem: a szekrény tartalma elől vagy ellépek, vagy hagyom, hogy rámzúduljon. Előbbit választottam, így a temérdek matéria egy hatalmas puffanással kísérve a földön szétterült. Oké, ebből elég. Ha törik, ha szakad, én ma rendet csinálok. Na jó, ha kinyírnak, akkor passzolom. – gondoltam, majd elkezdtem a leginkább fegyverekből és alkatrészekből álló zűrzavart viszonylagos rendbe hozni. Ez felém azt jelentette, hogy megfogtam annyit amennyit csak tudtam, s bevágtam a származási helyére. Miután mindent visszahajigáltam, elkezdtem a felkészülést. A három tárat az AK-47-esemhez valamint egy jó adag 7.62 mm-es lőszert – melyekért végülis egy jót pakolásztam – az asztalra helyeztem, s a magam tempójába elkezdtem a golyók tárba helyezését. Már a folyamat végén tartottam, mikor kopogtak az ajtómon.

 - Egy másodperc – szóltam ki, majd zsebre vágtam a kimaradt lőszert, a tárakat, és kiléptem a szobámból. Előttem a már jól ismert figura állt, futár barátom. A rádióstól hozta az üzenetet, hogy a felderítők kiküldve, a katonák indulásra készek. Jobb híján őt dicsértem meg.

 - Hú, ez gyors volt. Vagy én vagyok a lassú? – közben megverekedtem a fickó vállát. – Te velem jössz! Szükség van ilyen emberekre. – el lehet képzelni, milyen arcokat vágott a maszk mögött. De én inkább nem képzelődök.

És tényleg igaza volt. Az állomás előtti téren felsorakozott a tűzerő: két T-55, egy BMP-2-es, egy BTR-80-as, egy mélykék IFA valamint 32 gyalogos. Megvakartam a fejemet. Vicces, hogy a fél várost ezzel kell vigyáznom. De még működnek – utaltam ezzel a harckocsik, s nem az emberek állapotára. Igazából összesen vagy 100 katona állt a parancsnokságom alatt, de ugye rendet is kell tenni valakinek, így a többség a különböző ellenőrzőpontokon teljesített szolgálatot. Bár utóbbi „intézménynek” sem láttam sok értelmét, de ugye a felülről jövő dolgokat nem kell megkérdőjelezni.

 - Oké, figyeljen mindenki! – kiáltottam. Nem volt szokásom lelkesítő beszédet mondani, de valamiért megjött hozzá a kedvem – Szóval. A városban...öhm...na, még va...hmmm.... – itt rájöttem, hogy ez mégse az én pályám, s így szűkítettem le a mondanivalómat: - Megyünk, és jól szétrúgjuk a seggüket! – zártam rövidre. Az eredmény meglett. Éljenzés és hatalmas helyeslési hullám. Már amekkorát össze tud hozni 32 ember. Nem gondoltam volna, hogy „filozófiai mélységű” beszédem ilyen hatásos lesz. Deezekben az időkben minden hülyeség, bénázás hallgatóságra talált.

A „sereg” jó öt perc alatt rendbe szedte magát, és a konvoj nekilendült, hogy rendet tegyen a belvárosban. Utunk eseménytelen ígérkezett. Az utcák teljesen kihaltak voltak, és ezt az ürességet csak még jobban hangsúlyozta a mindent beborító, szürke hó. Bár a házak többsége még állt, szinte kivétel nélkül az összes homlokzatát lövésnyomok tarkították, utalva arra, hogy ez a negyed nemrég még nem a mienk volt. Eközben elértünk az első ellenőrzéshez, ami a „külső-” és a „belső gyűrűt” választotta el pár roncs kocsi képében. Kénytelenek voltunk megállni.

 - Igazolják magukat – mondta az ott strázsáló fegyveres, tök érdektelenséget hordozva a hangjában.

 - Igazoljuk magunkat? Hmm....minek kell? – kérdeztem kíváncsiságot színlelve.

 - Mert ez van a szabályzatban – kaptam a nagy agytornát igénylő választ.

 - Maga szerint ki vagyok? Mivel nem lőttem magára, ezért valószínűleg barát. De nézze csak – álltam kicsit odébb, hogy ő is jól lássa – valószínűleg nem is egy kereskedő vagy hajléktalan, mert szerintem nem sokan kószálnak erre ekkora tűzerővel. Na, van már ötlet?

 - Uhh...ba... – gyúlt fény az őr fejében – Elnézést parancsnok úr, én nem....

 - Kuss! – kiáltottam el magam - Áldott jó szívű vagyok, ezt egyesek tudják rólam. Sokszor lazán is veszem a dolgokat, ez is tény. De ha valaki itt nekem játssza a totális hülyét, vagy ne adj isten tényleg ilyen retardált, akkor bizony kurva gyorsan tűnjön innen. Szerintem még sok hely van e föld mélyén. Ha eltemet, ki eltemet... – zártam monológomat egy József Attila idézettel. Igazából ez csak játszott düh volt, inkább szórakoztatott a faszi idiótasága, de mégsem engedhetem, hogy a katonáim totál ellazuljanak. – Oké, itt a megoldás. Te ott! – fordultam meg, s mutattam az első megszeppent emberre – Te itt maradsz. Hülye barátunkat meg magunkkal visszük. Talán ha szarba kerül, megtanulja, mi errefele a dörgés.

Utolsó szavamat nyomatékosítva, a távolban megszólalt a már jól ismert hang...