Aiko reszketve lépett ki az egyik márkaboltból az Omoteszando sugárúton, hogy reménytelen bolyongását tovább folytassa a nukleáris télbe burkolózott Tokió házai közt. Ha a sokak által csak „japán Champ Elysées-nek” nevezett utcára pillantott, amit az égből szakadatlan hulló szürkés hó fedett, elszorult a szíve. Ez lenne a vég? Tényleg ide jutottunk?
Akárhogy is húzta össze magán az elébb eltulajdonított bundát, fázott. Talán nem is a hideget érezte, hanem a halál közelségét, ami minden egyes lefagyott fáról ott figyelte. Valakinek a kristálytiszta jégbe öltözött ágakról a természet szépsége jut az eszébe, vagy valami más, magasztos dolog. Semmiképp sem az elmúlás, amire ő asszociált.
A néhol térdig erő romokban csak nagyon vontatottan tudott előregázolni, ráadásul a hó – vagyis a fekete massza – is már belepett mindent, így az csak tovább akadályozta őt. Az éhség annyira elszívta az erejét, hogy folyton-folyvást felbukott, olykor még a saját lábában is. Az egyik elhasalás után már nem állt fel. Elfogyott a kitartása.
Talán ott fagy össze, ha a szél nem sodor közvetlenül elé valami lapot. A piszkos papírfecnit Aiko remegő kézzel megmarkolta, és homályos tekintettel próbálta kivenni, mi is van rajta. A szakadt röplapra csak ennyi volt írva, hogy „nyelvtanfolyam”. Hogy milyen nyelvből, az nem derült ki róla, mert az erre vonatkozó részei a szövegnek elvesztek. „Nyelvtanfolyam” – olvasta a szótagokat most már hangosan össze a lány. Nyelvtanfolyam. Ahogy a különlegesen megformált, kacskaringós írásjeleket nézte, valami megváltozott benne. Valami, amit sosem érzett még, fellobbant lelke legmélyén. A büszkeség. A büszkeség az iránt, hogy ilyen nyelvük van. Ilyen ősi, különleges kultúrájuk. Azért, hogy japánok.
Aiko a zsebébe gyűrte a lapot. Ez fogja adni neki az erőt a folytatáshoz. A testét megtörhetik, de a szellemét soha! Minden tartalékát összeszedve feltápászkodott. Konkrét úti célja ezután se volt. Csak egyet tudott: menni kell, menni, amerre a túlélőket sejti. És ha nincsenek túlélők? – torpant meg pár lépés után. Lehetetlen. Ez az ország annyit kibírt már, most egy aprócska világvége meg se fog kottyanni neki.
Aprócska világvége. Ez a butaság hosszú napok óta először mosolyt csalt a hidegtől megkékült arcára. De bizakodni lehet, nem igaz? A Japán birodalom 1945-ben az utolsó pillanatig kitartott. Nem gazdasági ereje végett, amit már korábban megtörtek, hanem mert katonái bíztak abban, hogy győzhetnek. Látták, hogy nincs remény, mégis életükkel adóztak hazájuknak. Fanatikusak voltak.
Aiko gondolatai elrugaszkodtak a földről. Azt képzelte, hogy ő nem a jelen része, hanem a múlté. Hogy az a Tokió, ami körülveszi, nem az a Tokió, amit jól ismer személyesen is, hanem csak a képzelet torzszülötte. Behunyta a szemeit, és oldalvást kinyújtotta a karjait. Valami különleges erő járta át.
Ha nem is látta, de érezte, ahogy körülötte változik a világ. Az utcát beterítő törmeléktenger lassan a levegőbe emelkedett, a földön heverő neonokkal és hirdetőtáblákkal egyetemben. A felüljárók széttört tömbjei összeálltak, a romos épületek visszanyerték régi formájukat, a távolban pedig az égen óriási tömbökké állnak össze, hogy egymásra rakódva újra a felhők közé törő irodaházakat alkossanak. A Tokió-torony leszakadt csúcsa helyreállt és ismét kinyújtózott a magasba. Az autóroncsok szédületes sebességgel megjavultak, és szép sorban az út szélére csúsztak, mintha csak az egyik boltba beugró gazdájuk hagyták volna ott őket. A befedetlen falakra visszareppent a vakolat, a festék, a keretekbe az üvegek, a zöld részekben pedig a kicsavarodott fák egyenesedtek vissza régi pompájukban. Az egész olyan volt, mintha valaki a pusztulás felvételét tekerné vissza.
Aiko lassan körbefordult, majd mikor érezte, hogy a szél már nem mozgatja haját, kinyitotta a szemét. Körös-körül a teljesen ép Tokió fogadta. Minden úgy áll, ahogy a nagy háború előtt megismerte. Ezt látva örömujjongásba tört ki, tapsikolni kezdett, és majd kiugrott a bőréből.
Az egésznek csak egy kis szépséghibája volt, mégpedig az embertelensége. A város újjáépült, de ettől függetlenül még mindig az élettelenség uralta. Aikón kívül egy teremtett lélek nem volt a korábban milliós metropoliszban.
Ezt látva lelkesedése alábbhagyott, és értetlenül nézett körbe a kereszteződésben, ahol épp állt. Szembe vele még mindig a beláthatatlan messzeségbe nyúlt az Omoteszando, amit virágzó fák szegélyeztek.
Valami furcsa mozgás szúrt szemet neki arrafelé. A légmozgás susogása egyre erősödött, és azt vette észre, hogy a fákról a mindent rózsaszínbe borító virágok lehullnak, és feléje közelítenek, majd tőle egy méterre hirtelen megállnak. A lábánál egy nagy rózsaszín kupac hevert, amihez odalépett és óvatosan megpiszkált. Felsikoltott, mikor a szirmok újra megmozdultak és a legkülönfélébb irányba áramlani kezdtek.
Az egész pár percig tarthatott, majd végül újra mozdulatlanul hevert mindegyik a fekete betonon. Aiko ismét közelebb merészkedett, de most már jóval óvatosabban. Az összevisszaság valamiféle formát öltött. A virágok párhuzamos vonalakba helyezkedtek el, mintha valamit üzenni akarnának, de a lány nem tudott rájönni, mit is. Többször körbejárta a furcsa alakot, de csak hosszas gondolkozás és a megfelelő nézőpont megtalálása után jött rá: ez egy japán írásjelet, kandzsit ábrázol. Ahogy megfejtette a talányt, a szájához kapott rémületében, menekülni próbált, de valami a fölre rántotta, s mikor a fejét felemelte, újra a poszt-apokaliptikus valóságban találta magát.
„Ez csak álom, csak álom” – hajtogatta remegő ajkakkal, ahogy ráeszmélt, hogy az imént csak a képzelet csalfa játéka űzött vele gonosz tréfát. „Vége.” – jutott eszébe a rózsaszín szimbólum – „Ez tényleg a történet vége” – és már a szeméből kicsorduló könnyek is ropogva fagytak az arcára, mintha nem csak a testnek, de a léleknek se lenne többé keresnivalója a bolygón.

ui: petrik.blog.hu linken illusztráció is van hozzá.