A futár
A Nép volán Ikarus busza csikorogva fékezett a központi pályaudvar enyhén repedezett, mocskos betonján. Ahogy megállt a 17-es táblánál, kicsit még jártatta a motort, majd takarékossági és egészségügyi okokból a sofőr leállította a rettenetesen kattogó és fekete füstöt okádó szerkezetet, majd kinyitotta az ajtókat. Az utasok megindultak, hogy elhagyják a járművet. Köztük volt egy huszonéves fiú is, Kovács András, aki egy oldaltáskával közelítette meg az elől elhelyezkedő ajtót.
- Kérem, hátul szálljanak le. – szólt rá a sofőr, mellékelve az alapvető tényt, hogy csak egy ember próbálkozik az itteni kiszállással. András forgatta a szemét, majd megfordult, hogy a busz végre kiüresedjen. Mikor a lába stabil talajt ért, mögötte rögtön bevágódott a dupla ajtó, majd a kék-fehér matuzsálem nehézkesen elindult, hogy aznapra végleg befejezze szolgálatát és nyugovóra térjen.
Ahogy leszállt, elölről rögtön egy kamerával találta szembe magát. Csak ekkor tudatosult benne, hogy hülye ötlet volt tömegközlekedéssel jönni, miközben egy ilyen táska van nála. Igaz, ha kocsival jön, akkor meg a közúti ellenőrzést kockáztatja meg. Végülis jól döntött, mert még szabad volt. Még.
A csomagátadásának helye jó egy órányi gyalogútra volt a buszmegállótól. Persze ezt az időt lényegesen le lehetett volna rövidíteni, de a metró ilyenkor nagyon veszélyes. Bár a napnak ebben a szakában a tömeg elég nagy, de éppen emiatt sok lent a rendvédelmis, és velük jobb nem összefutni. András kicsit gondolkodott, merre is induljon, majd mikor kitervelte az útvonalat, útnak eredt a főút felé. Az árkelőnél megvárta a zöld jelzést, majd mikor éppen rálépett volna a betonra, hirtelen visszakapta a lábát. Tőle vagy 10 centire egy nyolckerekű BTR húzott el, irdatlan sebességgel. A menetszél majdnem feldöntötte a lábáról, csak jó erőnlétének köszönheti, hogy nem hívta fel magára a figyelmet azzal, hogy egy hatalmasat esik. A feltűnés pedig most nagyon vált volna hasznára. Egy utálkozó pillantást vetett a páncélos után, majd átkelt a túloldalra.
Ezt a kis incidenst eltekintve a további gyalogút eseménytelenül telt. Kevesebb emberrel futott össze, mint várta, s a rendőri aktivitás is minimális volt. Valószínűleg teljes nyugalommal sétált volna el céljáig az ütött-kopott, rég felújításra szoruló bérházak között, ha nem tűnik fel neki valami. Ugyanis, az egyik unatkozó pillanatában átnézett a túloldalon húzódó kirakatsorra. Valami elektronikai bolt lehetett, messziről semmit nem lehetett látni, annyira tükröződött az üveg. De pont emiatt lett neki valami gyanús. A mögötte haladó emberek mind semmitmondóak voltak. Egyszerűek. De kettő kitűnt közülük. Bár ugyanolyan ruhát hordtak, mint honfitársaik, de valahogy a napszemüveg és a robosztus testalkat felhívta a figyelmét.
Átkelt a túloldalra, hogy a tükörrel megfigyelje azok reakcióját. Nem lepődött meg különösebben, mikor követték őt.
András látszólagos nyugalommal haladt tovább. Az eddigi tempóban, egyenletesen lélegezve. Aki látta, nem mondta volna meg róla, hogy mindjárt szétrobban az idegességtől.
„Kik lehetnek ezek? Hát persze, ez nem is kérdés. De hol rontottam el? Hogy vettek észre?” – kavarogtak a fejében a kérdések egyre erőteljesebben, és csak jobban bosszantotta, hogy nem fog rá választ kapni. Valószínűleg soha. Hátranézni nem mert egy jó ideig. Az egyik piros jelzésnél, hosszas mérlegelés után végül, még ha csak egy pillanatra is, de hátratekintett. A két ürge még mindig a nyomában, egészséges távolságot tartva.
„Nyugalom, semmi baj. Biztos az ÁNTSZ. Vagy a....” – folytatta magában András a teljesen felesleges tépelődést, majd mikor a lámpa szabad utat jelzett neki, valami megszakadt benne. Talán mögöttes tartalmat képzeld a zöld szín mögé, mert ekkor hirtelen teljes erejéből futásnak eredt. Látása beszűkült, a külvilágot kizárta és csak az előtte húzódó járdára koncentrált. A követői meghökkenve egymásra néztek, majd kiabálni kezdtek utána.
De András ebből már nem hallott semmit, csak futott, ahogy erejéből telt. Az első lehetőségnél, ahogy a GPS mondaná, jobbra beugrott egy sarok mögé, és óvatosan kitekintett. A járókelők közt ott tülekedett a két zsaru, nem túl gyorsan haladva hatalmas tömegük végett, de elég sebesen ahhoz, hogy futárunknak ne hagyjanak időt a pihenésre. Az említett személy erre maga is rájött, és inkább folytatta menekülését, bár hogy merre tartott, arról elképzelése sem volt.
Sorra hagyta maga mögött az utcákat, a lepusztult bérházak tömegeit, de ötlete sem volt, hogy mi tévő legyen. Adja fel magát? Fusson, ameddig le nem lövik? Lövés... Keze akaratlanul is a jobb zsebéhez vándorolt, ahol a nadrágon keresztül megtapogatta a hűvös, durva fémet. Még a helyén volt. Végszükség esetére.
A következő utcában utolérte, amitől félt: szemben, az úton egy rendőrkocsi fordult be. Arra nem mehet. Hátulról a két gorilla. Arra sem. Ez csapda. De András nem esett pánikba. Szétnézett, és balra, az úton átrohanva befutott egy kapun, amit valaki valószínűleg véletlenül felejtett nyitva. A futár berohant az udvar közepére, és ott megtorpant. Körben egy hatemeletes ház szorította be, amitől csak még kisebbnek érezte magát. „Csak egy homokszem a gépezetben” – jutottak valamiért eszébe ezek a szavak, de nem sok ideje maradt elmélkedni, ugyanis egyenruhások rontottak be a kapun, megadásra szólítva fel az üldözöttet.
Persze a „gyanúsítottnak” esze ágában se volt megállni, tovább rohant a legelső nyitott ajtó fele, ami nem máshova vezetett, mint a lépcsőházba. Feltekintett az irdatlan lépcsőtömegre, majd kettesével lépdelve, szinte repülve indult felfele.
Szerencsére fizikumát mindig jó karban tartotta, így meglepően rövid idő alatt a padlásszinten találta magát. Üldözői csak nehezen haladtak felfele, elfúló hangon üvöltöztek hol neki, hol egymásnak.
Andrásnak innen nem volt hova. Egy ajtó állt előtte. Belökte, és egy nagy, mindenféle lommal teli tetőtér tárult fel a szeme előtt. Gyorsan átpördült az ajtófélfán, és a nyílászárót bevágta maga mögött, majd biztos ami biztos, az első keze ügyébe akadó tárggyal, egy agyonhasznált faszékkel kitámasztotta az ajtót, bár ő maga sem hitte, hogy ez ér valamit annyi ember ellen. Miután ezt megtette, ismét rohanni kezdett. De hamar megtorpant, ugyanis nem volt hova futni. Előtte csak az embermagasságú szemét volt, jobbra már a puszta tetőszerkezet, pár kisméretű ablakkal, balra pedig szintén az iszonyatos rendetlenség. A szemközti falhoz futott, és ahol éppen nem takarta a csupasz téglákat lom, ott tapogatni kezdte a falat. Mintha valami titkos átjáró létében reménykedett volna, de persze semmit nem talált. Lassan maga mellé eresztette a kezét, és lassan kifújta a levegőt. Ekkor mögötte kivágódott az ajtó, amin két egyenruhás és az egyik napszemüveges ugrott be.
- Áll! Hasaljon le a földre, kezeket rak... – de gyorsan elhallgatott, mikor András a lassan, lehajtott fejjel megfordult. Amiben alapvetően semmi meghökkentő nincs, viszont nagy volt a meglepődés a rendvédelmisek között, mikor amaz egyik kezében egy 9 milis pisztolyt tartott. Lassan felemelte rájuk a tekintetét. Hosszú szőkésbarna haja összevissza állt, csak egyik szemét lehetett látni, úgy ahogy. Semmi érzelmet nem tükrözött. Csak valami némi beletörődést lehetett belőle leolvasni.
- Hohó, uram. Azt dobja el! De még szépen mondjuk! – váltott hangnemet a nagydarab, akaratlanul is megrettenve a fegyvertől, ami akár ki is olthatja az életét. Látszott rajta, hogy ilyen helyzetbe még sohasem került.
A futár lassan oldalra csapta a fejét, majd enyhén elmosolyodott, ami ebben a szituációban kissé félelmetesnek hatott. Valami bizonyosan eszébe jutott. Valami....végső bosszú.
- Nem tudom, mit készül tenni, de a maga érdekében adja meg magát most. – folytatta a nagydarab hivatalos szövegét, már halálosan nyugodt hangon. Ez alatt lassan, jobb kezében egy pisztollyal, amit maga előtt tartott, elindult a szemben álló felé. De már késő volt.
- Ne! – kiáltott fel a rendőr, de hiába. András a másodperc tört része alatt meglendítette a kezét, és a bal oldalához nyomta. Két lövés dördült, majd még ugyanennyi. Utóbbiak az egyenruhásoktól. A futárnak vér szökött ki a száján, és a hasába érkező sörét erejétől a falnak vágódott, majd onnan lassan tértre zuhant, s végül elterült a földön.
A nagydarab leengedte a pisztolyát, és odament a tetemhez. Felesleges volt megnézni a pulzusát, egyértelmű volt, hogy meghalt. Az egyre terebélyesedő vértócsából óvatosan kiemelte az oldaltáskát, majd egyből vissza is tette. Felállt, és a társaihoz fordult.
- Indulhatunk. – mondta csalódottan, és még az ajtón kilépve egy utolsó pillantást vetett a hullára, és csak ennyit mondott: - Rohadék.
Aznap, valamikor este kilenc óra körül az országos rendőrkapitányság épületében ugyanezen rendőr már vagy egy órája ült egy akta felett, és írt szorgalmasan. Mikor végre befejezte a körmölést, beleolvasott a végébe, majd feltekintett. Szemével valami után kutatott az asztalán. Jobboldalt meg is találta azt, amit keresett: egy pecsétet. Nyugodtan lerakta a tollat, becsukta az akta fedőjét és elolvasta a rajta álló sorokat.
„Kovács András”. Alatta, frissen írva pedig a következőket
lehetett olvasni: „Akta lezárva bizonyítékok hiányában”. Az utolsó szónál a
keze remegni kezdett, és egy iszonyatosat vágott a sárgás színű lapra a pecséttel,
amivel végleg lezárta az ügyet: „2008. 05.
A rendőr hirtelen felállt, idegesen a helyére vágta a székét, majd megfogta az aktát, és elindult a felettesének irodája fele.
Fél évnyi nyomozás. Eredmény: egy hulla, egy szétlőtt táska és egy köteg papír, ami valószínűleg soha nem fog többé napfényt látni...
Ui: na, itt az új darab, még ha némi késés után is. Remélem tetszeni fog, nem véletlenül tartott ennyi ideig összedobni. Várom továbbra is a véleményeket.
Remélhatőleg ezen a héten még jelentkezni fogok, bár ki tudja, mit hoz a jövő?
