Kezdjük el!

1944, június 6.

La Manch csatorna

„Fiam! Ezt az államokért meg kell tenned! Te egy büszke amerikai vagy, és ezért fegyveresen is szolgálnod kell a hazát.” „Haza, kötelesség, meg egy adag szar. Valahogy nincs kedvem ilyen fiatalon megdögleni. A fenébe, ezt kellett volna akkor is mondanom!” – visszhangoztak Harvey fejében a szavak – Igaz, jól pofán is vágott volna az öreg, ha ilyet mondok.

Harvey Wright közlegény 1942-ben csatlakozott az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetéhez, mint önkéntes. Az apja azt mondta, hogy most önként csatlakozol, vagy ha mégse, akkor majd én elintézem neked. És ha az apja valamit „elintézett”, akkor nem volt ellenvélemény. De mindezektől eltekintve akkoriban még lelkes volt. Mint egy bulit, úgy fogta fel a katonaságot. Addig se kellett holmi egyetemre járnia. Hallott arról, hogy európában valami Hitler csinálja a műsort, de akkor még úgy gondolta, az Állomok nem üti bele az orrát az öreg kontinens dolgába. Ám ez a vélemény egy csapásra megváltozott, mikor megkapták az egyelőre „one way ticketet” Angliába. „Valami nagy hadgyakorlat”, mondták a társai, de Harvey már akkor sejtette, hogy valami nem oké itt. Tényleg gyakorlatoztak, de ez valami egészen más volt, mint a korábbiak: a partraszállást művészetét sajátították el. „Mentem volna inkább ejtőernyősnek!” – mondta mindig, utalva arra, hogy ott fönt nem kell a derékig érő vízbe pancsolni több kilónyi felszereléssel. A felkészülés nem volt egyszerű. A folyamat nagy részével nem volt sok gond, de a vízben való gázolással nem tudott kibékülni. Folyton orra bukott, egyszer majdnem bele is fulladt a sáros löttybe. Az egyik felettese meg is jegyezte, hogy szedje össze magát, mert élesben nem fogják felsegíteni, kivéve akkor, mikor a vízen lebegni fog a holtteste.„Ja, persze. Majd hagyom is, hogy valami köcsög német szétlője a fejem. Hamarabb megteszem én azt velük.” És meg volt az oka a nagyképűségre. Tény, hogy mozgékonyságán lett volna mit javítani, de lőni azt nagyon tudott. Kevesen bántak olyan jól a Garand-dal, mint Harvey. Sokszor előfordult, hogy egy egész tárat sikerült tökéletesen a célba vinnie. Talán ennek köszönhette, hogy végül mégsem kellett hazamennie és ott lehetett ő is az egyik csónakban, megállás nélkül száguldva Utah part felé. Úgy látszik szülőállama itt is kísérti....

Egy robbanás rázta vissza Wight-ot a valóságba. A környéküket már percek óta lőtték a lövegek, de csak most, a nyakába zúduló víz hatására ébrezd fel igazán.

 - Mikor érünk már oda? Olyan érzésem van, mintha agyaggalambok lennénk. – kiáltotta valaki mögötte.

 - Nyugi, mindjárt ott vagyunk. Egyébként megsúgom, kint se lesz jobb. – érkezett meg a válasz

 - Kösz, rohadtul megnyugodtam. – kiáltotta vissza Harvey.

Eközben már olyannyira megközelítették a partot, hogy tisztán ki lehetett venni a kézifegyverek dörgését.

A csónak lassítani kezdett.

 - Készülj! – jött a parancs hátulról.

Wright erősen megmarkolta a puskáját, és felvette azt a pózt, amiből már könnyen ment az ugrás.

Ekkor a csónak ténylegesen megállt. Várt egy kicsit, majd hirtelen lecsapódott a rámpa, és elébük tárult a part képe.

 - GYERÜNK! – ordította egyszerre mindenki.

Harvey egy pillanatot sem várt. Leugrott a nedves homokba, majd futásnak eredt....

1944, június 7.

Utah part, Franciaország

 - De jó. Ott fent – mutatott Jackson közlegény a szétlőtt bunkerek fele – most rajtunk röhögnek.

 - Ugyan már, Jackson! – mordult rá Turner őrmester – Majd később maga is mehet, hogy kinyírja magát. De először még valakinek ezt is el kell végeznie.

 - De miért pont nekem?! Azért jöttem, hogy harcoljak, nem azért, hogy vízihullákat szedjek össze.

 - Jackson! Most azonnal befogja a pofáját, különben nem lesz jó vége! Nem tűröm el, hogy így beszéljen a halottakról.

A vita ezzel le lett zárva, és folytatódott a munka tovább. Amiből volt bőven. A csónakok és szétlőtt harckocsik között rengeteg felismerhetetlen tetem hevert. Jackson letérdelt az egyik mellé.

 - Csórókám nem harcolhatott sokat. – vonta le a konzekvenciát felmérve a hulla és a csónak távolságát. Kikotorta a dögcéduláját, majd elolvasta a rajta levő nevet.

 - Hmm. Őrmester! – kiáltott felettese irányába.

 - Mi van már megint? – ment oda Turner.

 - Ez a név. Magának nem ismerős valahonnan? Nem tudom hovatenni.

 - Nézzük csak. – elolvasva a nevet, összeszűkült a tekintete – Miért nem lepődök meg?

 - Honnan ismeri?

 - Slapton part. Én képeztem ki. De ne röhögjön, nem az én hibám, hogy most itt fekszik! – förmedt rá Jacksonra. – Sejtettem, hogy nem csinálja meg. Na, folytassuk a munkát.