Szöveg
Na, mármost én is elmondhatom, hogy egy jó osztályba kerültem. Szerencsére az osztályfőnökünk nem akkora... (ide képzeljetek valami hízelgőt), hogy ne vigyen el minket kiruccanni. Sok minden felmerült, például én Kabult javasoltam, de végülis Pécs lett az úticél, aminek én örültem, mivel ott még sose jártam. Szállásunk Orfűn volt egy panzióba. ennek a helynek az volt az érdekessége, hogy teljesen önkiszolgáló volt. A tulajdonost ha háromszor láttam 3 nap alatt, lehet hogy sokat mondok. Ettől eltekintve a szállás jó volt, bár gondolom nem kell mondanom, a panzió melletti pizzériában többet időztünk. Talán az utolsó ott töltött esténk volt a legemlékezetesebb (itt jegyzem meg, hogy kemény kétszer voltunk ott). Tizenegyig volt kijárás, azután kint maradtak egy jó kis karóbahúzást kaptak- volna. De mi ezt nem akartuk, ezért JÓL beosztottuk ezt a kis időt. Mondanom sem kell, elég jó volt a hangulat, de azért rosszra nem kell gondolni. Amikor ezen a bizonyos estén 10 óra fele mentünk vissza kicsit meglepődtem: a jó kis helyünket pár nem éppen gizdának nevezhető, kopasz úr foglalta el. Na, mondom szépen fognak ránk nézni, amikor a "Mennyország touristot" üvöltve táncolunk a parketten. És megletés ért: ők is emberek. Ugyanúgy énekeltek velünk, ha azt lehet éneklésnek nevezni.Amikor eljött az igazság pillanata, vagyis a 11 óra, mindenki felsorakozott az ajtóba, és elkezdtük skandálni a bentlévőknek, hogy "szerbusztok, szerbusztok". Nagy élmény volt.
Ugyanezen a napon, délután történt még valami, amit egy ideig nem fogok elfelejteni. Szabad program volt, oda mentünk Pécstt, ahova akartunk (jó, persze voltak korlátok). A főtérről indultunk, és oda is kellett visszatérni. Az osztály 5-6 fős csoportoka oszlott, és jött a kóborlás. Előttünk már elég rég óta egy cél lebegett: kaját találni, tök mindegy hol és milyet (ez erős túlzás). El is indultunk hát, hogy megtaláljuk Pécs plázáját (hogy több is van-e, azt nem tudom), hogy valami harapnivalót találjunk. Nem akarom húzni az időt, megebédeltünk, majd szétnéztünk az épületben. Persze mindenkinek az első útja egy ruhaboltba vezetett, én csak szörnyűlködtem, hogy ezt ők hogy bírják. Miután onnan elkotródtunk, szembe jött velünk egy könyvesbolt. Haverom fel is kiáltott, hogy menjünk be. Mindenhol Witcher könyvet keres, de eddig nem találta meg (ott sem járt sikerrel). Ekkor hangzott el egyébként jó barátom szájából a következő mondat (nem szó szerint): "Nem megyek be, nem égetem megam". Ritkán szoktam nagyon megdöbbenni, de most megtettem. Értem én, hogy Bandi nem egy nagy könyvmoly, sőt, saját bevallása szerint még nem is nagyon olvasott. Azt is megértem, hogy nem akar bejönni, mert hát ugye ez őt nem érdekli 8engem sem a ruha). De könyörgöm! Ez nekünk, a többieknek, akik még szeretnek is (jó könyvet) olvasni, mért lenne égő? Nem lényeg, mi bementünk és égettük magunkat. Megérte, mert végre láttam egy Warhammer 40 k könyvet, amit sajnos nem tudtam megvenni, mert nem volt nálam annyi pénz, és ami volt, az is kellett a még aznap este megvett, 60 cm átmérőjű pizzára (!). Persze mindenki elkezdett pózolni a pizzával, sőt, még a dobozt is elhoztuk!
Az utolsó napon nem történt semmi különös, ha azt nem vsszük, hogy Orfűtől pár kilóméterre, úgy ahogy annak kell, megállt a busz. Persze ilyenkor mit csinál a "Kiválasztotton" edződött magyar. "Háromra mindenki mondja: Múkodj! Egy, kettó, háom, MÚKODJ!". Szakadtunk a röhögéstől.
Azután a visszaút zökkenőmentes volt, Bajánál megálltunk egy Tescónal, ahol is durva dolgot láttunk: egy üresen kanyarodó kocsit. Persze megint jött a szakadás: egy annyira kis emberke vezette, hogy alig látott ki a kormány felett. Persze a kanyar után egyből elkezdte bömböltetni a "zenéjét", mert hát ugye keménynek kell lenni.
Amikor pedig elértük Makó határát, mindenki elkezdte skandálni: "otthon vagyunk, otthon vagyunk".
Valahogy így festett a kirándulás. Persze ez így leírva nem nagy szám, ezt árélni kellett. Remélme a következő kiruccanás is lesz legalább ilyen jó.