Nos igen, ha hiszitek, ha nem, nem voltak mindig számítógépek. Volt idő, amikor még nem volt Facebook, nem volt Google, sőt, még internet se. A dologban az a legszörnyűbb, hogy ezekre az időkre még tisztán emlékszem, sőt, gyerekkorom jelentős részét ebben az érában töltöttem. Hogy mit csináltunk ilyenkor? Nos, legtöbbször az utcán játszottunk, olvastunk, társas játékoztunk, később pedig, amikor már elkezdett rozsdásodni a vasfüggöny, és beérkeztek hozzánk is a külföldi könyvek, szerepjátékoztunk. Igen, számítógép nélkül.


Eleinte persze mi is csak olvastunk az ilyen világokról, eszünkbe se jutott, hogy akár mi is részesei lehetünk a történeteknek. Forgotten Realms, Dragonlance és Ravenloft világok közt jártunk, faltuk a jobbnál jobb fantasy regényeket, melyek hihetetlen számban zúdultak a nyakunkba. Persze a mennyiség növekedésével együtt a minőség erősen megromlott. A '90-es években már majdnem mindent kapni lehetett itthon is, amit külföldön. Megjelent például a Kaland, Játék, Kockázat könyvek, melyek valószínűleg sok olvasó szemébe lopnak nosztalgikus könnyeket. Ezekben a regényekben két dobókocka meg egy papír segítségével vándorolhattunk az oldalak közt, a történet pedig attól függően alakult, miképp kedvezett nekünk a szerencse. Na igen, mutassanak nekem valakit, aki csalás nélkül kiolvasott volna akár egy részt is... 


 


Egy idő után pár barátunkkal együtt úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk a papíros AD&D játékkal is, ami már kicsit drágább hobbinak számított, mint a játékkatona gyűjtögetés. Emlékszem, hogy egy szörnyeket bemutató könyvért (Monster Guide) akár 5000 forintot is elkértek akkoriban, amikor az átlagfizetés 15-20 ezer körül mozgott. Minden esetre elég eltökéltek voltunk a témában, így hát addig locsolkodtunk, addig könyörögtünk a szüleinknek, míg összejött egy könyvre való, amit aztán szanaszét fénymásoltattunk apuval és anyuval a munkahelyén. Aztán megvettünk még egy szabálykönyvet is, egy rakás 20, 8, 4, 3 oldalú dobókockát, s belevágtunk a lecsóba!


A papír alapú szerepjáték hihetetlen élmény volt. Minden játékosnak volt egy úgynevezett karakterlapja, amin a játékos által választott hősének képességei, statisztikái voltak feltüntetve. A játék annál érdekesebb volt, minél többen játszottuk, de persze 5-6 embernél sohasem fért el a szobában, meg zsíroskenyérből sem volt több, úgyhogy igyekeztünk limitálni a létszámot. A csapat egyik tagja volt a mesélő, akinek az volt a dolga, hogy kitaláljon a többiek számára valami hihető történetet, egy komplett világot, amibe majd belepiszkíthatunk. A mesélő nem játszott, de sokkal több dolga volt, mint egy mezei játékosnak, hiszen mindenre fel kellett, hogy készüljön. Ha nem mentünk be a barlangba, amit elénk rakott, ugrott fél órányi munkája. Ha eszünkbe se jutott, hogy egy titkos kapcsolót kéne keresni a várfal aljában, vagy pletykákat hallgatni a helyi kocsmában, át kellett írnia az egész sztorit, hogy élvezhető maradjon. Mondanom se kell, nem mindenki volt alkalmas erre a feladatra. A mi dolgunk csupán annyi volt, hogy életre keltsük karakterünk személyiségét. Úgy kellett beszélnünk, cselekednünk, ahogy hősünk tette volna, közben pedig a mesélő folyamatosan úgy alakította a történetet, hogy izgalmas maradjon. Ha szörnyek jöttek, elővettük a dobókockákat, aztán az AD&D szabályrendszereit követve harcoltunk.


 


Persze egy idő után ezek a partik másról sem szóltak, csak a folyamatos röhögésről. Főleg azután, hogy szegény kétkezes pallosra specializálódott karakteremnek levágták az egyik kezét. Na igen, egyest dobtam a kockával, critical hit lett belőle...