Ott hagytuk a múltkor abba, hogy bejártam a Stripet, megvásároltam minden szirszart, amit kedves kollégáim rendeltek (egy tipp: soha ne mondd el senkinek előre, hogy valami fasza helyre mész, mert a végén egy ötoldalas listát vihetsz ki, hogy kinek mit kell hoznod...), ennek következtében addig gyalogoltam a 32 fokban, hogy öt centit koptak a lábaim. Bejártam három Apple Store-t, de iPhone egyikben sem volt. Természetesen csak a harmadik helyen közölék, hogy egész Nevada államban kifogytak a készletek.

Ezt követően jött a sajtótájékoztató, a színpadiasságot meglepően mellőzve – ezt az ingyenes és végtelen mennyiségű alkohol helyettesítette. Természetesen először megint az angolok és az írek ütötték ki magukat – mint minden egyes ilyen újságíró-gyűlésen. A játékokról természetesen az újságban olvashatjátok a legtöbbet, szóval most csak a konzol-only dolgokra térnék ki. Egyfelől ott volt a TNA Impact nevű wrestling-mutáció, mindenféle komikus jelmezű, apró, de csupaizom emberekkel. Ezekből négyet fel is sorakoztattak, néhány amerikai újságíró legnagyobb örömére (a többiek nyilván a TNA „sportágról" sem hallottak, nemhogy az ászokról). A játék baromi jól néz ki, az egyetlen probléma itt is a karakterek teljesen halott szeme: bambán néznek előre, akkor is, ha éppen úgy csinálnak, mintha eltörnék valaki kezét, vagy ha valaki más imitál rajtuk egy heretépést. Aztán ott volt az X360-as Unreal Tournament 3, amelyben a felhasználók által készített modok hiányát osztott képernyős játékmóddal próbálták helyettesíteni. Vagyis vissza az őskorba! És végül ott volt a pár nappal később megjelenő streetball/bling-bling-hip-hop-pimp-my-car-yo-brother-életstílus-szimulátor, az NBA Ballers Chosen One. Ez egyrészt ugye streetball (1v1, 2v2, 1v1v1), másrészt a realitásoktól teljesen mentes kosárlabda, harmadrészt meg lehet csajozni, kocsikat venni, penthouse-ban partit tartani. A körítés engem eléggé taszított, de egy 1v1v1 meccs (egy palánkra) meglepően lekötött, szóval semmiképpen nem temetném a játékot...

A sajtótájékoztató után irány a Cherry Club, a hotel nightclubja, ahol az ultraszexi csajokat izzadó designerek, a póznán táncoló vendégeket tévék és X360-ok (mindent azon mutattak be) helyettesítették. A buli legmókásabb pillanata az volt, amikor az egyik TNA-s arc hosszas-hosszas rábeszélés után végül kötélnek állt, és ruhástul belökött egy kanadai újságírót a medencébe. A srác úgy gondolta, hogy ez majd jól fog kinézni filmen, csak arra nem számított, hogy az operatőre épp a kamerát machinálja, ezért lemaradt a dologról. Félig franciául félig angolul káromkodva végül elvonult, nem tudom, hogy később újravették-e a jelenetet, mindenesetre mindenki más baromi jól szórakozott...

A záróbuli a Bowiezowie (vagy Zowiebowie, franc tudja...) nevő formáció bulija volt egy újabb klubban, ez lényegében egy feketeségig szoláriumozott fickót, egy PamAnderson x3 mellű csajt és egy 600 kilós feka srácot takart, akik olyan modern nótákkal jelentkeztek, mint a Love Shack vagy a Black Eyed Peas teljes első lemeze.

Másnap szabadfoglalkozás, ami nálam azt jelentette, hogy mivel a nyüves légkondiktól egy kicsit megfáztam (Amerika átka ez, minden egyes rohadt boltban, buszon, taxiban, étteremben cirka 15 fok van, ami főleg a kinti, izzasztó idő miatt azonnal kikészít engem), kifeküdtem a strandra. Okosan úgy gondoltam, hogy pár óra alatt nem lehet leégni, úgyhogy délutánra rákvörösen + továbbra is folyó orral mentem a találkozóra. A Midway emberei ugyanis úgy döntöttek, hogy elvisznek minket Vegasba, kicsit játszani, kicsit mulatni. Megnéztünk egy David Copperfield show-t, és bizony elképesztő, amit csinál az ürge. De le tudja vajon nyomni a Halo 3-at legendaryban? Végigtolta ötször a FF7-et? Van 42 ezer gamerscore-ja? Nem tudja, nem tolta, nincs neki. Szóval ki is a fasza gyerek...?

Ezt követően jött a játék a Bellaggioban, ahol sikerült kikísérleteznem a tuti nyerés szabályszerűségét ruletten: pont nem arra kell tenni, amire én. Ha fekete, ha vörös, ha szám, ha oszlop, ha harmad, tökmindegy, nem szabad a közelembe rakni, és már jó is vagy. Innen is köszönöm a tanácsokat, majdnem minden számot megpróbáltam, és minden egyes ******** alkalommal veszítettem. A végén a maradék hat dollárkámat egy szintén ilyen sorozattal egy általam meg sem értett félkarú rabló ette meg, amin egyébként már egyetlen kar sincs, egy kiábrándító kis gomb megnyomásával kell pörgetni. Hasonló szerencséje volt Alexnek, az osztrák srácnak is, akivel még Japánban haverkodtam össze, csak neki még a kabátjába tett, előző nap vett ultrahightech fényképezőgépére is sikerült ráülnie. Innentől kezdve közös erővel gyűlöltünk mindenkit az egész városban, akinek csak icipici szerencséje is volt. És bizony nem kevesen voltak. Ezerszám nyüzsögtek, fiatalok és öregek, a százas zsetont borravalóként dobáló öltönyösök és a 25 centesekkel is óvatosan játszók, a dressed to kill jeligével megjelent csajok és a műlezser srácok.

A következő nap a gyógyulás jegyében telt, sikerült még jobban leégnem , viszont vettem egy csodapirulát, ami ugyan csak pár órára, de teljesen gyógyítja a náthát (engem meglepett, hogy a gyógyszertárban is van nyerőautomata – a benzinkút meg a hamburgeres még hagyján, de a gyógyszertár...). Szóval kedves Advil, tessék hozzánk is behozni a Cold & Sinus nevű csodagyógyszert!

A visszaútról nem kívánok bővebben beszélni, a megfázva repülés (négy óra meg tíz óra meg másfél óra) ugyanis a világ legszarabb dolgai közé tartozik. A bőröndömet persze elhagyták, majd később jön utánam...