Az ember meglepően hosszú időnek éli meg azt az időtartamot, amit a szülőföldjétől, az otthonától távol él meg, még akkor is, ha az az idő csupán pár év. Pár év... Pontosan mennyi? Nem is emlékszem már, de abban biztos vagyok, hogy már öt év is eltelt azóta, hogy elhagytam szülőhazámat, Elsweyr-t. Öt év, ennyi ideje tart már, mondhatni "önkéntes" száműzetésem, s ez idő alatt olyan kalandokat, olyan eseményeket értem meg, amiről a legtöbb fajtársam soha az életben még csak nem is álmodhatott volna. Sokféle dolgon mentem keresztül, sokféle, s igencsak változatos eseményeket hagytam mögött. Csodálatos helyeken jártam, olyan helyeken, amikre az otthon élő társaimnak esélye sem lett volna eljutni, nekem pedig mégis megadatott az, hogy eljussak oda. Most mégis, keserű szájízzel gondolok vissza ezekre a kalandokra, hiszen mikor ezekre gondolok, minduntalan eszembe jut az, hogy mégis miért kellett elhagynom szülőhazámat, miért kárhoztattam erre a száműzetésre (ami, ha úgy nézzük, önmagában távolról sem volt éppen rossz élmény); miért kellett ennyi időn át elválasztva élnem azoktól, akik valaha is jelentettek számomra valamit. Ha valami, akkor az ő hiányuk mindenképpen folyamatosan szomorúsággal töltött el a távol töltött idő nagy része alatt. Mit nem adtam volna, ha csupán egyszer is újra láthattam volna, akár csak egy pillanatra is Ibhara, az én drága szerelmem arcát! Hány álmatlan éjszakán keresztül forgolódtam minduntalan, hogy vajon mi lehet az én drágámmal, vajon jól van-e, s egyáltalán, vajon él-e még (ami, főleg Elsweyr nomád, északabbi pusztaságait elnézve igencsak jogos, s aggodalmakkal eltöltő kérdés volt)? Ezek a kérdések szinte minduntalan ott motoszkáltak a fejemben, befészkelték magukat a tudatom legmélyére és képtelen voltam akárcsak egy rövid kis időre is elvonatkoztatni tőlük; legalábbis, az utazásom kezdetekor. Ahogy telt az idő, egyre inkább elhalványultak ezek, s csak akkor törtek megint a felszínre, amikor egyedül voltam, mikor nem volt mellettem senki sem. De most, hogy a számtűzetetésemnek végre alkonyodni látszik, most egyre inkább kezdenek megint előtörni ezek a kérdések; ugyanakkor tudom, hogy már nincs sok idő hátra, s nemsokára végre elérjük Cyrodiil partjait, s végre, ha, végre Alkosh is úgy akarja, hazakerülök szülőföldemre, s viszontláthatom szerelmemet.
Két napja történt ugyanis, hogy a Nyár-szigeteken, az Églesőtől nyugatra futó tengerparton tettem meg a minden alkonyatkor esedékes kis körsétámat, amikor nem sokkal, a hátam mögött kiabálás hangja ütötte meg a fülemet.
-Dro'Shaddar! Dro'Shaddar!-hallatszott mögülem.
Hátrafordultam, s a várostól levezető, füves-bozótos hegyoldalon -melynek az alkonyatkor megmutatkozó, csodálatos, aranyos színe mindig csodálattal töltött el- egy fiatal ragada férfi, Lesley barátom sietett lefele. Régóta ismertem a fickót, akkor csapódott az Arany-zászlóhoz -abban az időben ebben a kalózbandában tevékenykedtem-, amikor még Pörölyföldön, a Rihadhoz közel állomásozó hajók közül akartuk elkötni az egyiket (melyek közül az Arany rózsát választottuk, mely azóta is remekül szolgálja kompániánkat), s ehhez feltétlen szükségünk volt egy kitűnő akrobatára, s Lesley pont ilyen volt. Szégyellem kicsit, hogy bár khajiit-nak születtem, de ez az ember még nálam is képes volt sebesebben rohanni, s ügyesebben megmászni akármit, ami csak elé kerül.
Mögöttem tehát Lesley sietett lefelé a meredek hegyoldalon, s mindeközben folyamatosan az én nevemet kiabálta, ami már csak azért is furcsa volt, mert alapjában véve ez a ragada egy csendes, s megfontolt fickó volt, megfelelő ok nélkül nem igazán szerette felhívni magára a figyelmet. Megfordultam tehát, s bevártam barátomat; nem kellett hozzá sok idő, s Lesley már ott pihegett mellettem, sötétbarna bőréről kövér izzadtságcseppek gördültek lefelé, s légzése is meglehetősen egyenlőtlen volt, látszott rajta, hogy nagyon izgatott valami miatt.
- Mi a baj barátom? -kérdeztem tőle.
- Baj van, Dro'Shaddar, de még mekkora baj! -lihegte a ragada.
-Nyugodj meg, Lesley! -próbáltam megnyugtatni- Nyugodj meg, s mondd el, mi történt, mi a baj?
Lesley felegyenesedett, letörölte arcáról az izzadtságot, majd kissé nyugodtabb hangon így szólt:
- Elárultak minket!
Amint ezt kimondta, egy pillanatra úgy éreztem, hogy kiszalad a lábam alól a talaj; beletelt pár pillanatba, amíg képes voltam elfogni a ragada hozzám intézett szavainak az jelentőségét. "Elárultak minket"-ezt mondta, s ez a tény számomra, sőt, számunkra, a csapatom számára a legnagyobb csapár volt, amit akkor, abban a helyzetben csak eltudtam képzelni.
- Hogy mi történt? - kérdeztem meg tőle, pedig jól hallottam, amit mondott - Hogyan? Ki? Mikor? - csupán ezekkel a legalapvetőbb kérdésekkel voltam képes reagálni rá; pedig ha tudtam volna, hogy ténylegesen mekkora bajba kerültünk, azonnal komolyabb intézkedésekbe kezdtem volna.
- Az a nemes elf, Carenen; akinek pár napja adtuk át az Óerődból zsákmányolt pénz egy részét, valójában az églesői őrség egyik beépített embere, s ma, feljelentett bennünket a város vezetőségénél; Dro'Shaddar, rablás és gyilkosság vádjával köröznek minket! - hadarta Lesley - Meg, mintha ez nem lenne elég, elkapták Elberót! Ma délután, én és az elf a városban voltunk, megpróbáltunk túladni azokon a dolgokon, amiket tegnap bízott ránk Relamus, de miközben a főtéren vágtunk át, körbevettek bennünket a város őrei, azzal a mocskos nemes elffel az élükön, s ott tudtam meg, hogy mi történt. El akartak bennünket hurcolni a város egyik őrtornyába, de én voltam olyan szerencsés és át tudtam ugrani közöttük, s ki tudtam menekülni a városból, de Elberót elkapták!
Mintha az előbbi hírek még nem taglóztak volna le túlságosan; most már teljesen elborított az aggodalom. Nemrég történt ugyanis, hogy egy titokzatos neme elf -Caranen- azzal keresett meg bennünket, hogy az ismerőseitől annyit hallott már rólunk és az eddigi "munkáinkról", hogy szeretne bennünket felbérelni arra, hogy raboljunk egy, Óerődbe tartó karavánon, s hozzunk el belőle mindent, amit csak tudnunk. Mi persze örültünk a frissen kapott megbízásnak -mit sem törődve azzal, hogy ki ez az elf-, s nem sokkal ezután rajta is ütöttünk, s ki is raboltuk a kérdéses szállítmányt; az árukat, s a zsákmányolt pénz egy részét pedig átadtuk az altmernek. Egyikünk sem számolt azzal, hogy ez az elf besúgó lehet, erre, mégis kiderült, hogy az; s mintha ez még nem lett volna elég, még az egyik társunkat is elkapták, Elberót, az erdei elfet. Bár, ez utóbbin nem is csodálkoztam annyira, hiszen el kellett ismernünk, hogy a bosmer volt kompániánk legügyetlenebb tagja, habár a tolvajkulcsokhoz piszkosul értett, annyi szent.
Igencsak belemerülhettem a gondolataimba, mert Lesley hirtelen újra megszólalt:
- Most mi legyen barátom? -kérdezte.
Rápillantottam, gyorsan összeszedtem minden használható ötletemet, s így szóltam:
- Először is, azt hiszem az lesz a legjobb, ha villámgyorsan visszamegyünk az Barlangba. Ott majd elmondom, hogy mit találtam ki, de úgy gondolom, hogy erről a többieket is tájékoztatnunk kell, mihamarabb. Nem követett senki a városból kifele jövet, ugye?
- De igen, egy jó darabon még jöttek utánam, de szerencsére sikerült lehagynom őket. Amikor észrevettelek, már rég nem volt mögöttem senki.
- Remek. Nos, akkor gyerünk, amilyen gyorsan csak tudunk, menjünk vissza az Arany rózsához!
Amint ezt kimondtam, Lesley helyeslően bólintott, majd mindketten eliramodtunk az általunk csak Barlangba nevezett rejtekhelyünkre, ahol is szeretett hajónkkal, az Arany rózsával horgonyoztunk. Volt ugyanis egy kis rejtett öböl az Églesőtől észak felé vezető tengerparton, ahonnan egy igencsak tágas, ámbár kívülről csak nagyon nehezen észrevehető barlang; s ezt neveztünk mi ki az Arany zászló búvóhelyének. Ha már amúgy is a mi kis bandánk került szóba, azt hiszem illene tisztáznom, hogy kikből is tevődik össze az Abeceai-tenger tenger egyik legrettegettebb kalózbandája.
Hatan voltunk abban az időben, jómagam, Dar'Shaddar, a khajiit, Lesley a ragada, Relamus Sarayn, a sötét elf, Falced Caro, a birodalmi, Elbero, az erdei elf és végül neves kompániánk vezetője, az öreg ragada, Jonah. Persze nem voltunk mindig így együtt, sőt, mondhatni, én vagyok az egyik "legfiatalabb" tag közöttük. Magával a kalózbandával Pörölyföldön találkoztam először, s akkor is csapódtam hozzájuk. Jó hasznát vették volna egy tapasztalt tolvajnak, s mivel -már ha mondhatom ezt magamról-, én eléggé jól bántam a tolvajkulccsal, ezért nem is volt kérdés, hogy bevesznek a csapatba. Nem kellett hozzá sok idő, s megismertem mindenkit, s azt kell, hogy mondjam, hogy "száműzetésemben" talán az volt a lehető legjobb esemény, hogy hozzájuk csapódtam. Remek fickókkal volt dolgom ebben a kompániában, s bár igaz, hogy Jonah kissé szigorú volt néha napján, s az is igaz, hogy Relamus pedig szinte mindig túlságosan is nagyra volt magával, de ezektől függetlenül, azt kell hogy mondjam, hogy nagyon szerencsésnek tartom magamat, amiért összehozott az sors velük. Elbero, -aki egyben a csapatunk legfiatalabb tagja is volt- csak később csapódott hozzánk, egy valenvadoni megbízás során, ahol is azzal bízott meg bennünket egy kisebb birodalmi falinestii nemesember, hogy hozzunk el neki egy, a városhoz közel fekvő kisebb kúriából egy meglehetősen értékes drágakövet; de, mivel a nevezett épületet rendkívül komoly őrség védelmezte, ezért két tolvajra lett volna szükség a bejutáshoz, s Elbero tűnt a legmegfelelőbb embernek erre a célra, hiszen ő valenvadoni származásának köszönhetően még ismerte is a területet. Csupán egyetlenegy dologgal nem számoltunk az ifjú bosmerrel kapcsolatban; nevezetesen azzal, hogy bár remekül értett a tolvajszerszámokhoz, de a "kalózélet" többi területén meglehetősen ügyetlen fickó volt. Akárhogy is, valahogy nálunk maradt a fiú, s az ügyetlenkedéseit látva sokszor kívántuk azt, hogy bár hagytuk volna Valenvadonban, de azért azt egyikünk sem kívánta, hogy egyszer egyedül kerüljön az ellenség kezére... hiszen, mint ahogy azt már említettem, meglehetősen tapasztalatlan ifjú volt.
Ahogy így gondolataimba merültem, s egyre jobban aggódtam a szerencsétlen bosmerért, azt vettem észre, hogy lassan megérkezünk a búvóhelyünk bejáratához. Szélsebesen rohantunk végig a partvonalon, de mégis, mire elértük az öblünket, már eléggé bealkonyodott. maga az öböl tulajdonképpen nem volt túl nagy méretű, de ugyanakkor kellemes, a világtól elrejtett hely volt, s ami miatt végképp megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy miért itt üssük fel a tanyánkat az az volt, hogy az öböl belső felén lévő sziklafalon egy külső szemlélő számára alig látható -lévén a különböző formájú de leginkább aranyos-sárgás színű növények indái kívülről már szint teljesen benőtték- barlangnyílás nyílt befele. Ez lett a mi Barlangunk, s odabent horgonyoztunk le a hajónkkal, mivel a barlang belülről akkora volt, hogy akár még három, az Arany rózsához hasonló méretű -itt kell hozzátennem, hogy eléggé termetes teknőnk volt- hajó is elfért volna benne. Már körülbelül két és fél éve voltunk a Nyár-szigeteken, -egészen konkréten ennyi ideje nem jártunk már magán, Tamriel fő kontinensén- s ez alatt az idő alatt eléggé megkedveltük ezt a "kis" odút. De most, most úgy látszott, hogy akár nagyon könnyen el is veszíthetjük azt, ha nem cselekszünk okosan...
Amint megérkeztünk a Barlang közelébe, Lesley -aki az idefelé vezető úton szinte mindvégig előttem haladt- izgatottan rontott be, s kiáltásával felvert mindenkit. Magát a Barlangot mondhatni szépen belaktuk az itt töltött idő alatt, a barlang közepén elhelyezkedő nagyobb, mély terült el volt árasztva vízzel, ott pihent az Arany rózsa; a hajó körül viszont, a kőüreg fala mentén fából illetve hordókból és dobozokból biztonságosan járható, erős emelvényeket emeltünk, amik egy esetleges külső támadás esetén -mivel a Barlangnak csupán egy bejárata volt, mégpedig az, ami az öbölre nézett- remek állványzatnak szolgálhatnak Relamusnak és Elberónak, akik remekül bántak az íjakkal; bár szó, mi szó, valamennyire mindannyian féltünk attól, hogy ha egyszer megtámadnának bennünket, s ha akkor az ifjú bosmer felmászna az emelvényekre, esetleg az ellenség helyett belénk állnának a nyilai...).
Mint minden este, a fiúk nagy része most is a hajó fedélzetén csoportosult, nagyon úgy nézett ki, hogy éppen vacsorához készülődtek, egyedül az aznap estére kinevezett őrszem, Falced lapult a Barlangon kívül egy bokorban, s onnan kémlelte környéken, hogy időben megtudják a többiek, ha esetleg idegen közeledne. A birodalmi hirtelen kiugrott a bokorból, mikor meglátta, hogy Lesley szinte fejvesztve rohan be a rejtekhelyre, de mikor már engem is észrevett, s meglehetősen értetlenül nézett rám, fejemmel a Barlang bejárata felé intettem neki, mintegy utalásként arra, hogy hírt hozunk; ő pedig -mivel amúgy is igencsak eszes fickó volt- egyből megértette a jelzést, s Lesley-el együtt besietett a búvóhelyre. Én pedig, amilyen sebesen csak tudtam, követtem őt befelé.
- Emberek, emberek, mindenki menjen a hajóra! - kiáltozta Lesley, mikor beért a Barlangba - Szörnyű dolog történt!
A többiek ezt meghallván mind felé fordultak, s időközben maga a ragada is felmászott a hajóra a vízbe lógó horgony láncán; őt követte Falced, s utána pedig villámgyorsan én is. Mindenki értetlenül, az éppen aktuális dolgát félbehagyva nézett az ifjú ragadára, s énrám; majd végül Jonah, a kapitány megszólalt kissé rekedt, ugyanakkor igencsak erőteljes hangján:
- Mi van Lesley? Mi történt?
- Elárultak minket kapitány - lihegte a ragada - és elkapták Elberót!
- Micsoda? - néztek értetlenül össze a többiek, majd, látván, hogy lehetséges, hogy kifutunk az időből, én szólaltam meg:
- Caranen, az a mocskos nemes elf, az ő keze van a dologban. Ő volt az, aki...- kezdtem, s meglehetősen sietve előadtam a történteket a fiúknak.
Azok egyre inkább elhűlve hallgatták a beszédemet, látszott rajtuk, hogy ők is pontosan megértették, hogy mi forog most kockán.
- Ezek nagyon nem jó hírek, - nézett maga elé Jonah, mikor befejeztem a mondandómat - sőt, a lehető legrosszabbak, amiket csak kaphattunk. Fiúk, azt hiszem, hiába bírtuk ki itt több, mint két évig, de úgy látszik, most jött el annak az ideje, hogy elhagyjuk a Nyár szigeteket; ha nem is végleg, de egy jó időre mindenképpen.
Mindenki helyeslően nézett össze, majd a kapitány folytatta:
- El kell tehát hagynunk a szigeteket, mert ha ezek kiszedik Elberóból azt, hogy hol is rejtőzünk, -amit meg fognak tenni, ebben biztos vagyok, tekintve, hogy az a bosmer ennyi ellenséggel még soha nem állt szembe; vagy ha éppen ő általa nem, akkor Caranen által, hiszen ha valóban besúgó volt, biztos vagyok benne, hogy meg voltak az emberei ahhoz, hogy kifigyelje, hogy hova is tértünk vissza, miután átadtuk neki a zsákmányt- s ha addig mi nem menekülünk el innen, akkor halál fiai vagyunk, mert egyedül esélytelenek vagyunk egy egész város őrségével szemben. - a kapitány itt mély levegőt vett, majd folytatta - De, mindnek előtt még van egy dolgunk. Felelősséget érzek értetek fiúk, szinte a saját fiaimként tisztellek, szeretlek benneteket, s éppen ezért, nem hagyhatom Elberót itt megrohadni; annak ellenére, hogy közel sem bánok olyan ügyesen a fegyverekkel, mint a tolvajkulccsal.
Mindannyian helyeselve bólintottunk, hiszen minden ügyetlensége ellenére, az együtt töltött idő alatt megkedveltük a fiatal erdei elfet, s nem lett volna szívünk hagyni, hogy itt maradjon, ahol szinte biztos kivégzés várt volna rá.
- Tudom, nagyon veszélyes feladat kiszabadítani Elberót a városból, főleg úgy, hogy még azt sem tudjuk, hogy hol van, de mindenképpen meg kell tennünk, s pont ezért...
- Én azt hiszem, hogy tudom, hogy hova zárták be a bosmert. - szakította félbe Lesley, ami alapesetben meglehetősen illetlen lett volna, de most senki sem vette figyelembe - Ha jól értettem, Caranen annyit mondott az őröknek, hogy vigyenek minket a keleti őrtoronyba.
- A keletibe? - mosolyodott el kissé Jonah - Az ugyebár a tenger felőli őrtorony?
Lesley bólintott.
- No hát, akkor egy gond megoldva; ugyanis a tenger felől talán kissé könnyebb lesz kimenekíteni a városból Elberót. - vidult fel a kapitány - De még mindig van egy apró probléma; mégpedig az, hogy nem akarok mindenkit odaküldeni érte. A többségetekre itt lenne szükségem, a hajó körül, hogy segítsetek berakodni, s felkészíteni az Arany rózsát az útra, meg esetleg arra az esetre, ha ameddig Elbero megmentői odavannak, Égleső őrei rajtunk ütnének. Egyedül képtelen lennék megvédeni a Barlangot, öreg vagyok én már a harchoz, pont ezért nem vállalkozom magam sem a bosmer megmentésére. Maximum két embert szeretnék odaküldeni közületek, de előre megmondom, amit már bizonyára ti magatok is tudtok; aki odamegy, annak egyáltalán nem lesz könnyű dolga; hiszen, lévén Égleső a Nyár-szigetek keleti részének egyik legfontosabb városa, ezért a védelme is meglehetősen erős. Két emberre gondoltam közületek, akik már jobban ismerik magát a várost is; Lesley-re és Dro'Shaddarra. Mit szóltok hozzá, menni fog?
Én és az ifjú ragada összenéztünk, s egyöntetűen bólintottunk:
- Megcsináljuk, kapitány! - mondtuk szinte egyszerre mindketten.
- Tudtam, hogy számíthatok rátok, fiúk. - mosolyodott el az öreg - Vigyetek mindent, amire csak szükségetek van, hiszen a legfontosabb, hogy épségben visszakerüljetek ide, a bosmerrel együtt. Sok szerencsét nektek, de induljatok mihamarabb, vesztegetni való időtök nincs!
A többiek is mind biztatóan felmorajlottak, s én és Lesley villámgyorsan leugrottunk a hajóról, s eliramodtunk a város felé; nem volt időnk különösebb felszerelést magunkhoz venni, hiszen minden pillanat számított, s különben is, mint tapasztalt útonállók, mindketten fel voltunk szerelkezve alapvető holmikkal, olyanokra, amikre csak szükség lehet egy ilyenfajta mentőakció közepette. Amint kifele siettem a Barlangból, hallottam, hogy a kapitány a hátam mögött már el is kezdte az utasításokat adni a többieknek, hogy a berakodás is a lehető leggördülékenyebben, leggyorsabban menjen.
Időközben odakint is leszállt az éj, az égen is felragyogtak a csillagok, felhőmentes éjszakának néztünk elébe; a távolban pedig látszottak Égleső városának a fényei a part menti hegyoldalon. Szélsebesen haladtunk mindketten, olyan gyorsan, amennyire csak a lábaink bírták. Miközben egyre közelebb értünk a városhoz, egyre inkább az járt a fejemben, hogy hogyan is fogjuk kimenekíteni onnan Elberót, hiszen a kapitány nem tévedett, a szigetek keleti partvidékén valóban Égleső az egyik legjelentősebb város; s ennek megfelelően eléggé jól őrzött is. Mindenesetre az is igaz, hogy a szöktetés is könnyebb lesz, hiszen a torony a partvidéktől nem messze van, így könnyen képesek leszünk kimenekíteni a bosmert.
Időközben meg is érkeztünk a város alá, de amint már úgymond látótávon belülre értünk, mindketten lelassítottunk, s bevetettük magunkat a homokos part melletti, igencsak magas fűbe, majd óvatosan elkezdtünk felfelé kúszni a hegyoldalon. Viszonylag hamar a torony közelébe is értünk, ugyanakkor mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem ronthatunk csak úgy ajtóstul a házba, így inkább meglapultunk egy nagyobb szikla mögött, ami bár remekül takart minket, de mégis remek rálátást biztosított az őrtoronyra. Maga a torony, el kell ismerni, csak úgy mint a nemes elfek épületeinek a többsége, gyönyörű volt, egy, az ég felé növő indára emlékeztetett, amit valamilyen oknál fogva fura, zöldes-fehéres színű korallszerű fallal volt körbeépítve néhány helyen (valószínűleg a szigeten egykor igencsak erősen jelenlevő sload egyik épületének maradványa volt; melyekből számtalan példát lehet találni a Nyár-szigeteken). A torony ablakaiból fény szűrődött ki, ez pedig mindenképpen jó jel volt, hiszen így szinte biztosra vehettük, hogy vannak benne. Most már csak annyi gondunk volt, hogy nem igazán tudtuk eldönteni, hogy hol és hogyan próbáljunk meg bejutni. Az épület tényleges ajtaja a város főkapuja felőli oldalon volt, amit valószínűleg jelenleg is őrök őriztek, így arra az arrafelé való próbálkozás valószínűleg csúfos bukással végződött volna; és az sem volt elhanyagolható tény, hogy inkább szerettünk volna észrevétlenek maradni. Kissé jobban szemügyre véve a tornyot, észrevettük, hogy az építmény egyik ablaka -amely körülbelül akkora volt, amin akár én, vagy éppen Lesley is átférhettünk volna- pontosan az egyik korallfal mögött helyezkedett el, s a város felőli oldalról sem igazán lehetett rálátni; egyszerűbben szólva, tökéletes hely volt a behatolásra. Gyorsan, s a lehető leghalkabban megvitattuk egymás között, hogy valószínűleg az lehet az egyetlen lehetséges, illetve szóba jöhető hely a menekítő akció végrehajtására, s mivel Lesley is egyet értett ebben, ezért úgy döntöttünk, hogy legelsőnek is, oda kell férkőznünk az ablakhoz, majd valamilyen módszerrel el kell azt távolítanunk a helyéről (lehetőleg minél csendesebben), s az így keletkező lyukon bemászva, meg kell keresnünk Elberót, s a lehető leggyorsabban ki kell onnan hoznunk (ha pedig esetleg őr is lenne a toronyban, -ami több mint valószínű, hogy előfordulhat- akkor még őt magát is -minél csendesebben- el kell intéznünk). Ha ezeket a terveket képesek leszünk megvalósítani, akkor már szinte teljesen biztos, hogy sikerült végrehajtani a bosmer megmentését. Egymásra néztünk tehát, s mindketten tudtuk, nincs idő tétovázni, vagy most vágunk bele, vagy soha; ezért hát nekiláttunk a feladatnak. Amilyen halkan, s amilyen észrevehetetlenül csak lehet, odalopakodtunk a korallfalhoz, majd azon átmászva lelapultunk a torony tövében. Innen már ha nem is tisztán, de hallottuk, ahogy a városkapuban álló örök egymással beszélgetnek, tehát tudtuk, hogy mostantól még óvatosabbnak kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy rajtakapjanak a dolgon. Óvatosan felegyenesedtünk, hogy alaposabban szemügyre vehessük az ablakot; maga az üveg meglehetősen piszkos volt, így nem igazán lehetett se be- se kilátni rajta, ugyanakkor, maga az ablak elég vékony volt ahhoz, hogy egy jól irányzott mozdulattal betörjük, hiszen az üveget közrefogó vékony fémrudak is eléggé rozsdásnak tűntek, így semmi akadálya nem lett volna az ablak ily módon történő "leszerelésének"; de így mégse láthattunk neki, hiszen az üveg csörömpölését több, mint valószínű, hogy meghallanák az őrök.
- Most mi legyen? - nézett rám tanácstalanul Lesley - Nem ronthatunk csak úgy neki az ablaknak, mert valószínűleg, az őrök sem süketek. - suttogta.
Elgondolkoztam egy pillanatra, s eszembe jutott egy régi varázslat, amire még gyerekkoromban tanított meg Ri'Dato, a szülőfalum vezetője. Egyszerű mágia volt, de most mégis, nagy hasznát vehettük volna.
- Egyszer, - súgtam vissza halkan a ragadának - kölyökkoromban megtanítottak nekem egy varázslatot, amivel képes lehetek felmelegíteni a kezem körüli levegőt, olyan mértékben, ami akár még az üveget, sőt a fémet is képes lehet megolvasztani. Arra gondoltam, hogy megpróbálkozhatnánk ezzel, hiszen az olvadás szinte hangtalan jelenség; csupán abban nem vagyok biztos, hogy képes vagyok-e még végrehajtani, ezt a mágiát, hiszen utoljára gyerekkoromban próbáltam, annak pedig már van egy jó ideje.
- Hát, nincs sok választásunk. - vonta meg a vállát Lesley - Próbáld meg, de óvatosan, mert ha valaki is észreveszi belülről, hogy mire készülünk, akkor azt hiszem Elbero nélkül leszünk kénytelenek visszatérni...
- Tudom. - feleltem, majd felágaskodtam, s ráillesztettem két kezemet az üvegre.
Olyan erősen próbáltam koncentrálni, amilyen erősen csak ott és akkor tudtam, de semmi eredménye nem lett. Ám, aminthogy még egyszer meg akartam próbálni, úgy éreztem, mintha az ujjbegyeim felforrósodtak volna, majd ez a forróság lassan átterjedt az egész tenyeremre is. Elsőre kissé szokatlan érzés volt, így ennyi év után, de mivel tudtam, hogy mennyi idejig leszek képes fenntartani ezt az állapotot, ezért óvatosan újra ráillesztettem a kezem az üvegre, s koncentráltam. Lassan még melegebbé vált a kezeim körül a levegő, s úgy vettem észre, mintha maga az üveg is gőzölögni kezdene. Szép lassan lepörkölődött a kosz az üvegről, s úgy tűnt, hogy maga az ablak bizonyos helyeken egyre vékonyabbá válik. Mikor aztán elérte azt a vékonyságot, -és tisztaságot- amin már át lehetett látni; óvatosan bekémleltem az üvegen. Odabent az őrtoronyban csupán két személyt láttam, s igencsak felvidultam, amikor észrevettem, hogy ezek közül az egyik nem más, mint Elbero, aki megkötözve ült egy széken. A másik alakot elsőre nem ismertem fel, de aztán jobban megnézve rájöttem, hogy az ismeretlen nem más, mint Caranen. A nemes elf ott ült egy asztalnál, háttal az ablaknak, s éppen valamit írt.
- Odabennt van Elbero, - suttogtam Lesley-nek - Caranennel együtt.
- Micsoda? - ágaskodott fel most már a ragada is.
- Nézd, - mutattam rá az árulóra - ott van.
- Ahogy innen látom, - súgta Lesley - nem hiszem, hogy észre fogja venni, ha kiolvasztod a helyéről az ablaküveget. Folytasd, - vigyorodott el - eddig én előkészítek neki egy kis meglepetést... - azzal lekuporodott, s leakasztott az övőrél egy aprócska dobótőrt, s egy egy kis fiolát, amiben valamiféle sötét színű folyadék volt.
- Az meg micsoda? - néztem rá kérdőn.
- Méreg. - suttogta maga elé - Olyan méreg, ami villámgyorsan hat, s egy jó ideig lebénítja az áldozatát.
- Nem is tudtam, hogy értesz az alkímiához.
- Én sem, csak éppen túl sok szabadidőm volt múlt héten, s valahogy kikevergettem ezt. Tintának akartam használni ezt a folyadékot, de miután véletlenül megböktem az ujjam a pennámmal, s ezután vagy fél óráig nem éreztem a kezemet, úgy döntöttem, hogy félrerakom, talán még valamikor fogom tudni használni.
- Mondjuk most. - vigyorodtam el magam is.
- Foglalkozz csak az ablakkal, Dro'Shaddar. - nézett fel vigyorogva a ragada.
S valóban, észre sem vettem, hogy időközben teljesen eltávolodott az üvegtől a kezem; de szerencsére a varázslat még mindig fennállt, így gyorsan visszahelyeztem a kezeimet az ablakra. Kis idő múlva észrevettem, hogy az ablakban lévő fémrács vörösen elkezdett izzani, majd az üveggel együtt az is nekiállt olvadozni. Nem kellett már sokáig várnom, hirtelen úgy éreztem, hogy a kezemet már nem tartja semmi, két jókora, egy növekvő méretű lyuk képződött a kezeim alatt. Maga az üveg a fémráccsal együtt hamar szétolvadt, s nem sokkal ezután maga a varázslat is hirtelen megszakadt; s a kezem hirtelen ugyanolyan hőmérsékletű, ha nem hidegebb lett, mint a mágia megidézése előtt. Hirtelen azonban, Elbaro elnézett az ablak felé, s észrevett engem. Láttam az ábrázatán a felcsillanó örömet, de még mielőtt bármit is tehetett volna, gyorsan jeleztem neki, hogy ha jót akar magának, akkor nyugton marad.
Intettem a fejjem Lesley-nek, -aki már egy ideje elkészült a mérgezett tőrével- hogy végeztem. A ragada újra felállt, majd az -immár üres- ablak elé állva villámgyorsan megcélozta Caranen lapockáját.
- Ezt neked, te mocskos disznó! - suttogta alig hallhatóan a ragada, majd szinte észrevehetetlenül gyorsan elhajította a fegyverét.
A mérgezett dobótőr szélsebesen hatolt bele a nemes elf húsába, - csupán fél centin múlhatott, hogy nem a lapockacsontjába állt bele- s annak csupán egy elfojtott szisszenés hagyta el az ajkát, s máris fejjel előre elterült az asztalon.
- Nem tudom, hogy mit kevertél ki barátom, - néztem rá csodálkozva Lesley-re - de mostantól kétszer is meggondolom, hogy magamra haragítsalak-e.
A ragada csupán elvigyorodott, majd amilyen gyorsan -és halkan- csak tudott, bemászott az ablakon. Én odakint maradtam -elvégre minek kockáztassunk, hiszen Lesley-től is igencsak bátor cselekedet, hogy annak ellenére, hogy a torony bejáratát őrzik, egyedül is bemert lopakodni az épület belsejébe-, s a tengerpartot figyeltem, arra az esetre, ha valamelyik városi esetleg éjszaka merészkedne le oda (amit a halászok igen gyakran meg is szoktak tenni); de szerencsére most egy lélek sem volt a parton.
Lesley odabent olyan gyorsan cselekedett, ahogyan csak tudott, gyorsan visszaszerezte a tőrét -ugyanakkor nem tudott ellenállni a kísértésnek, s azért csak belevigyorgott a sóbálvánnyá dermedt, ám még mindig tökéletesen látó Caranen arcába:
- Meg kéne, hogy öljelek, -suttogta a ragada- csakhogy bennem van könyörület a magad fajta férgek iránt, te disznó. - azzal arcon köpte a nemes elfet.
Amilyen sietve csak tudta, kioldozta a fogságából Elberót, ugyanakkor gyorsan csendre is intette, hiszen a bosmer majdnem ott rögtön a nyakába akart ugrani; ehelyett rámutatott, hogy fogja meg inkább a felszerelését -az íját és a nyilastegezét- amik ott hevertek a széke mögött, s gyorsan kimásztak az ablakon mindketten.
- Mindenki megvan? - kérdeztem halkan, s a választ meg sem várva már ki is adtam az utasítást - Akkor gyerünk, vissza a Barlangba, de lehetőleg olyan csöndben, mint amilyen csöndben idejöttünk!
Sietve bár, s a lehető leghalkabban leóvakodtunk a hegyoldalon, de mikor leértünk Elbero nem bírta tovább s a nyakunkba ugrott:
- El sem hiszem, hogy eljöttetek értem! - mondta szélesen vigyorogva.
- Ráérsz megköszönni, barátom. - mondta neki Lesley - Most a legfontosabb feladatunk az az, hogy visszajussunk a hajóhoz.
Elbero hirtelen elkomorodott.
- Ami a hajót illeti, van egy kis probléma.
A ragada és én egymásra néztünk, a bosmer pedig folytatta:
- Ha jól hallottam, Caranen azt mondta a városi őröknek, hogy az egyik embere kifigyelte, hogy hova tértünk vissza, miután átadtuk neki a karavánból zsákmányolt árukat, vagyis tudják, hogy hol van a Barlang!
Lesley-vel együtt mindketten elképedtünk, de az igazán rossz hír még csak most következett.
- Az églesői őrkapitány ezután azt a parancsot adta az őrségnek, hogy menjenek oda és füstöljenek ki mindenkit a rejtekhelyünkből!
Ennél több se kellett, mindannyian tudtuk, hogy most már valóban nincs több vesztegetni való időnk. Ha valaha is élve akarunk elmenekülni a nyár-szigetekről, akkor amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell érnünk az öbölbe. Mindannyian nekilódultunk tehát, a bosmer igaz kicsit később eszmélt rá a helyzet fontosságára, de amint észbe kapott, követett minket ő is. Szélsebesen rohantunk végig a tengerparton, olyan gyorsan, ahogyan azt csak a lábaink bírták.
Nem tellett sok időbe, s elértük az öböl bejáratát; de amit ott láttunk, az szörnyűbb volt mindennél, mint amire csak gondolni tudtunk. Az Arany rózsa odakint lebegett már az öböl vízén, megrakodva, ugyanakkor az öböl partját elözönlötték az églesői katonák, legalább egy tucatnyian közölük. A kompániánk nagy része meglapult a hajón, ugyanakkor azonban a parton az őrök készenlétben álltak, mindannyian íjaikat szorongatták, s a kapitányuk felkiáltott a hajóra:
- Most mondjuk utoljára, jöjjenek le a hajóról és ígérjük, hogy sértetlenül visszük be önöket a városba!
Rövid csend következett, amit mindannyian ki is használtunk, s meglapultunk a magas fűben, pont egy olyan helyen, ahonnan mi remekül láttuk az őrséget, s a hajót, mi viszont észrevehetetlenek voltunk. Ámde hirtelen egy rekedtes kiáltás hallatszott a hajóról:
- Soha nem adjuk meg magunkat, ti mocskos patkányok! - majd ezt követően egy nyíl röppent fel az árboc mellőli hordók mögül, s átütve az őrkapitány mellvértjét, a mellkasába fúródott. A fickó összeesett, de már ez sem állhatta útját a kitörő csete-paténak; a városiak nyílzáporba kezdtek, s voltak köztük, akik fáklyáikkal meg is gyújtották nyilaikat, s úgy lőttek a hajóra; az Arany rózsán lévő társaink pedig még jobban meglapultak, s amikor szünet következett be az ellenfél támadásában, ők is megpróbáltak eltalálni közölük párat.
- Most mit tegyünk? - súgta oda nekem Lesley.
- Amit csak tehetünk, - válaszoltam - segítünk a fiúkon! - azzal leakasztottam a hátamról a fegyvert, majd egy jól irányzott lövéssel háton lőttem az egy őrt.
A nyíl ismét sikerrel hatolt be, s átszakítva az őr vértjét, belefúródott a hátába. A támadásom, s egy újabb bajtársuk elvesztése alaposan összezavarta a támadókat, mert hirtelen alább hagytak a tüzeléssel, s meglapultak a fűben, s a sziklák mögött.
- Nem erős a mellvértjük, nem fogja meg a nyilat! - suttogtam társaimnak - A hátukat és a mellkasukat célozzátok!
A ragada és a bosmer leakasztották hátukról a fegyverüket, s amilyen sebesen és pontosan csak tudtak, ők maguk is ledöntöttek két harcost a lábaikról - csodával határos módon most még Elbero is eltalálta a célpontját-. Nekem sem kellett több, a következő lövésemmel még egy katonát le tudtam teríteni; ami már öt ember elvesztését jelentette a városi őrség számára. A katonák erre már jelentősen megzavarodtak, s valószínűleg meg is ijedtek, ugyanis -nem tudván, hogy mégis hányan keríthették körbe őket- jobbnak látták, ha a harc helyett inkább a menekülést választják; így a fegyvereiket hátrahagyva elszeleltek az éjszakában. Miután mindannyian eltűntek, nekünk se kellett több, s nevetésben törtünk ki mindannyian a szikla mögött; ugyanakkor láttuk, hogy a hajón is mozgolódás támadt, így lassan mi is előbújtunk rejtekünkből. Első látásra nem ismertek fel minket az éjszakai sötét miatt, de miután ránk kiáltottak, s közöltük velük, hogy kik is vagyunk, hozzánk hasonlóan ők is nevetni kezdtek.
Nem telt sok időbe, s már mi is az Arany rózsa fedélzetén pihentünk, az Égleső őreitől zsákmányolt felszerelésekkel egyetemben; s elmeséltük a jelenlévőknek, hogy hogyan is sikerült megmenekítenünk a bosmert, illetve elűzni a városi őrség tagjait. Jonah kapitány összehívott mindenkit, s mikor már mindannyian a fedélzeten álltunk, akkor így szólt:
- Nos fiúk, azt hiszem, tudjátok, hogy mi is következik most; nem maradhatunk itt tovább. - rövid szünetet tartott, körbepillantott, majd folytatta: - A Nyár-sziget túl veszélyes terület lett a számunkra, s most, hogy már a Égleső városa is tudja, hogy hol rejtőztünk -és higgyétek el nekem, holnap délre már a sziget egész keleti partja tudni fogja, hogy hol volt a rejtekhelyünk-, így végképp bizonyosság vált, hogy nem maradhatunk itt tovább. Nem tudom, hogy merre, s hova menjünk, de az az igazság, hogy nem is szeretném ezt én magam egyedül eldönteni, így benneteket akarlak megkérdezni arról, hogy szerintetek mi legyen?
- Nemcsak hogy a szigetek környékén nem túl biztonságos nekünk már ez a hely - szólalt meg Relamus Sarayn, a sötét elf -, hanem biztos vagyok benne, hogy pár héten belül -amint kitudódik ennek a kis mai "balesetnek" a híre, az Abeceai-tenger minden kalóza ránk fog vadászni; s tudhatjátok, az elmúlt években jó pár embernek okoztunk, úgymond "kellemetlen élményeket". Én azt mondom, hogy nemcsak a szigeteket, hanem magát, ezt tenger is el kéne hagynunk egy időre.
- Ó, igen? - nézett rá Falced Caro - És mégis mire gondoltál, hova mennénk? Nirn tengerei közül egyedül itt, az Abeceai-tengeren van egyedül valamennyi nevünk; itt vannak kapcsolataink, ha elmennénk, mindent elölről kéne kezdenünk. Meg aztán, mint azt már kérdeztem is, hova mennénk?
- Muszáj elmennünk! - emelte fel a hangját a dunmer - Felfújhatod a kapcsolataidat; hogy ha majd egyszer akkora vérdíjat kasz a fejedre, mint amit mi fogunk kapni, ha ez a kis incidens kitudódik, -mintha eddig nem lett volna elég a fejünkön, csak éppen a civil városokban nem igazán ismertek fel minket- akkor azt hiszem, hogy majd talán pont a nagy "kapcsolataink" lesznek az elsők, akik majd hátba próbálnak szúrni minket! Elhiheted, tudom, hogy mit beszélek, már az Arany zászlóba való bekerülésem előtt is jó ideig csempésztem ezt-azt itt, a Tamriel nyugati partjainál, szóval tudom, hogy hogy zajlanak errefelé a dolgok!
- Ebben igazad van, Relamus. - szólt közbe Jonah - Tovább kell állnunk, mert mostantól egy jó ideig nem lesznek számunkra biztonságosak ezek a vizek.
- De hova mehetnénk? - kérdezte meg ismételten Falced.
- Tudjátok, - szólt közbe Elbero - egy égkoszorúi rokonom szerint, odafent északon is eléggé jól megszedheti magát az ember a tengereken.
- Fent, az Azúriai-tengerekre gondolsz? - kérdezte Relamus - Végül is, lehet benne valami, sőt; egész jó ötlet! Én is hallottam már ezt azt róla, meg azt mondják, hogy Égkoszorúban és sziklaföldön valamivel könnyebben lehet boldogulni a szárazföldi üzelmekkel is.
- Nem tudom, - szólt közbe ismét Falced - Én azt hallottam, hogy az északi vizek jóval veszélyesebbek, mint a nyugatiak, vagy akár a keleti partok.
- Na, a keleti területekről meg csak ne is beszéljünk! - szólt ismét Relamus - Morrowinden is éltem pár évig, így tudom, hogy hogy zajlik arrafelé az élet. Elhiheted, sokan az Abeceai-tengeren lévő kalózok közül felfújhatnák a tudományukat arrafelé, nem mennének vele semmire! Én jómagam azt mondom, induljunk el észak felé!
- Nem tudom. - vetette közbe Lesley - Eléggé neves kompánia voltunk mi itt, nyugaton is. Mi a biztosíték arra, hogy északon nem üthetnek rajtunk a rosszakaróink?
- Dehogynem, - szóltam közbe most már én is - a semmi bizonyság nincs arra, hogy az ellenségeink keze nem ér el akár északra is.
- Ez megint igaz. - így Falced - Ha így nézzük, lehetséges, hogy jobb lenne meghúzni magunkat inkább valahol egy rövidebb, vagy éppen talán huzamosabb ideig.
Elképzelhető, hogy mikor Falced felvetette azt az ötletét, mi szerint lehetséges, hogy egy ideig jobb lenne csendben lapulni, az újabb vitákat szült. Egy jó ideig nem is lehetett mást hallani a fedélzeten, mint azt, hogy ki szerint hova menjünk és mit csináljunk. Aztán, végül is Jonah kapitány mondta ki a vita úgymond, "összegzett" végeredményét:
- Ahogy én látom, fiúk, mindenki más véleményem van közületek. Nehéz a döntés, de én azt hiszem, - vett egy mély lélegzetet az öreg - hogy egy ideig valószínűleg az lesz a legjobb, ha mindannyian külön válunk. Lehetséges, hogy meg kéne néznünk, hogy mi újság Tamriel belső területein is.
"Tamriel". Ahogy kimondta a kontinens nevét, egyből felötlött bennem a hazatérés gondolata -újfent-. Újra -minden eddiginél erősebben- belém hasított drága szerelmem, Ibhara, s úgy egyáltalán, az otthoniak hiánya. Hihetetlenül elkezdett valami mardosni belülről, ami nem akart elengedni; mondván "eljött az ideje, hogy, -legalábbis egy rövid időre- de hazatérjek". Azt hiszem, ekkor döntöttem el véglegesen, hogy mihez is szeretnék kezdeni; haza akarok látogatni Elsweyr-be.
- Támogatom! - csúszott ki hirtelen a számon.
Mindenki rám nézett; ami egy kicsit megingatott, de ennek ellenére folytattam:
- Tudjátok, már évek óta nem jártam a szülőhazámban, Elsweyr-ben, s úgy érzem; most, hogy a kapitány is felajánlotta a lehetőséget, haza kéne látogatnom, már csak különböző -mondhatni "családi"- okok miatt is.
- Én is így vagyok vele. - szólalt meg kissé felbátorodva a példámon Falced is - Rendkívül rég jártam már utoljára a Birodalmi városban, s így belegondolva, mikor eljöttem onnan, számtalan kisebb-nagyobb elintézetlen ügyet hagytam magam mögött, amiknek a befejezése még azóta is várat magára.
- Hát, - szólalt meg halkan Elbero is - igazság szerint, akármennyire is élveztem a tengeri élet szabadságát, de mindenesetre szeretném tudni, hogy hogy megy a rokonaimnak Falinestiben.
Jonah kapitány egyre inkább lelombozottan figyelt minket, mikor Relamus megszólalt:
- Én mindenesetre itt maradok Jonah mellett, mert számomra már nincs otthonom, illetve helyem a szárazföldön; nem bírnéám már ott túlzottan sokáig. De ha ti, fiatalok menni akartok, hát menjetek, nem állok az utatokba. Te egyébként mit gondolsz, Lesley; te még nem is mondtál semmit ez üggyel kapcsolatban?
- Őszintén szólva, - mondta a ragada - még nem igazán jártam Tamrielen, csakis a hazámban, Pörölyföldön, s az egyik nagy vágyam mindig is az volt, hogy egyszer majd beutazom a kontinenst. Tehát, ha most választhatnék és egy rövid időre elszabadulhatnék innen, akkor én mennék.
Jonah kapitány lehajtotta a fejét pár pillanatig, majd felnézett és megszólalt:
- Legyen hát! - mondta - Én és Relamus elindulunk észak felé, egyenesen Télfogóba, az északiak fővárosába. Az a város eléggé nagy ahhoz, hogy talán elrejtsen minket az ellenségeink elől, s talán még valamennyi munkát is szerezhetünk ott. A következő az ajánlatom a számotokra; pontosan 5 év múlva, találkozzunk Télfogó kikötőjében, az Arany rózsa fedélzetén. Ennyi idő alatt mindenki eldöntheti, hogy vissza akar-e térni az Arany zászlóba avagy sem; s ennyi idő alatt mindenki lerendezheti a saját kis ügyes-bajos dolgait. Mit szóltok hozzá?
Meg kell hogy mondjam, hogy nem számítottam rá, hogy az öreg ilyen könnyen az áldását adja a dologra; de természetesen, mint a többiek, jómagam is támogattam az ötletet. Biztosítottuk a kapitányt, hogy lehetőség szerint -sőt, biztosan- megjelenünk kereken 5 év múlva -ha nem előbb- az északi fővárosban, az arany rózsa fedélzetén, s újra összeáll az Arany zászló, mely tulajdonképpen fel sem fog bomlani, csupán a tagjai különválnak egy kis időre, de ha a vándorlásaik során összehozza őket a sors, ki fognak állni egymásért, mint ahogy azt a tengeren tennék!
Ezzel a jelszóval indultunk el tehát Cyrodiil felé, még aznap éjjel, -hiszen kár lett volna megvárni, hogy Égleső őrei erősítéssel érkezzenek vissza az öbölbe, meg már amúgy is veszélyesen sokáig tartózkodtunk ott, egy helyben- a gyönyörű szép, toóiszta és csillagos éjszakában; s ekkor még fogalmam sem volt, hogy micsoda kalandok állnak még előttem...
Nos hát, tulajdonképpen ennyi lett volna az első fejezet, remélem tetszett mindenkinek, aki eljutott a végéig
. Nem tudom, hogy mennyire jó ez a történet, nem tudom, hogy kinek mennyire tetszett/tetszik eddig, de biztosíthatok mindenkit, hogy ha nem is nagyon gyorsan, de lassacskán azért fognak érkezni az új fejezetek, így akinek nem tetszett, az talán majd idővel meg fogja kedvelni; akinek pedig tetszett, az talán már várja is a folytatást. Azt hiszem, még így a végén meg kell, hogy említsek pár dolgot, nevezetesen azt, hogy a történetben találhatő magyar faj-, helység- és földrajzi neveket a MorroHun Team fordítása alapján írtam (a teljes helység- és földrajzi név listát itt találjátok; illetve az Elder Scrolls Lapokon megtaláltok szinte mindent, a TES világában élő legtöbb főbb fajról, magyarul); illetve a történetben előforduló karakterek, szereplők neveit a Tamriel Rebuilt team 'The Elder Scrolls' Név Generátorával hoztam létre.
Az érdeklődőknek esetleg még ideírnám, hogy az internetet fellelhető két legteljesebb tartalmú TES-sel foglalkozó oldal (az UESPWiki (Unofficial Elder Scrolls Pages), illetve az Imperial Library) segítségével írtam/írom a történetet, hiszen ezeken az oldalakon írják le legrészletesebben a világ történetét (de akkor már megemlítem a hivatalos honlapot is).
Illetve még a bejegyzés legvégére beillesztek egy angol nyelvű Tamriel térképet (amit mindenki fellelhet itt), amit Vality7 készített (akiről sajna mostanában nagyon keveset, sőt szinte semmit sem hallani, pedig nagyon remek modokat készített a TES játékokhoz; főként a TES III: Morrowind-hez); hogy könnyebb legyen eligazodni a történetben, illetve a helyszínek tekintetében (Nagyszerűen használható a térkép például a helyszínek magyar nyelvű listájával is
!)Nos hát, ennyit szerettem volna mára, még egyszer nagyon köszönöm annak a kitartását, aki képes volt végigolvasni az én "kis" szösszenetemet
! Sziasztok !
