Minden 89' tavaszán kezdődött. A szokatlanul hideg tél után a hamar jött tavasz rügybe csalta a fákat, így kíméletlen szín és illat orgiát bocsátva a természet minden zugára. De nekem csak tavasz volt, egyszerűen ennyit jelentett. Semmivel sem többet. Nem adhatott mást, hisz 4 évesen éppen csak rácsodálkozik az ember tágra meredt szemekkel a világra., amiben minden dolog olyan nagy.
Emlékszem a házra, ami afféle modernizált parasztház jelleggel létezett. Elől a folyosón egy tekerős kút, mellette egy széles lépcső több foka vezetett az alant elterülő -számomra- mélységbe. Tudtam a fontos tanácsot, amit be kell tartani, az íratlan szabály "Ne ess le, és ne fogd meg apád motorját, mert megéget". Persze. Mindkettőt azonnal ki kellett próbálni...
Az idilli életnek pontosan az a tavaszi reggel vetett véget, melyen elhangzott az a szó, amit az ember a legkevésbé sem akar hallani: "Költözünk!" és mellé ehhez mindenki valami érthetetlenül erőltetett boldogsággal vigyorog. Emlékszel egy férfira, valószínű ő lehet az, akire azt mondják "apa". Nem tudod mit jelent, de szeretsz a közelében lenni. Mindig szívesen játszik veled és nem szid meg, ha a 20-adszor is direkt ágy alá gurított üveggolyót neki kell ismét kiszedni. Illetve egy régi vágású hölgyre, földig érő szoknyát visel. "Anyu". Így hívják. Enni ad neked és ottfelejt a főzőkonyhában a rögtönzött fekhelyeden, melyet két egymással szembetolt fotel alkot. Van "tesó" is, őket ritkán látod. Bizonyára keveset vannak itthon.
"Költözünk!" -térít magához a szó a gondolataidból. Mit jelent? Magad sem tudod. De megkérded: "Nem jövünk vissza?" A válasz, minden csak nem örömteli: "Nem kicsim, egy sokkal szebb helyre megyünk." "De nekem jó itt...." Mindhiába. Szavaidat elnyeli az "otthon"-nak hívott hely vaskos fala.
A kocsi már készen is áll. Afféle kis ponyvás teherautó. Láthatóan nem fér fel minden, de az is rosszul és hanyagul van elrendezve. "Ott maradt az üveggolyóm, apu!" -pityeredtem el, de csak az "Apu majd vesz másikat!" cseppet sem várt válasz hangzott el. Értelmetlen sírásom hamar elnyomta a felbőgő motor zaja, ami majd az új, ismeretlen helyre visz... ahonnan többet nem mehetsz vissza...
Az úton álomba bőgtem magam, így rendkívül hamar célba értünk. Mint persze kiderült, amúgy is csak 7km-el arrébb költöztünk, hamar odaértünk. Engem is kitettek, akár a többi holmit, majd a fuvaros elhajtott. Bizonyára órabérben dolgozott, mert eléggé sietős volt a távozás. Ott álltam. Mellettem egy ismeretlen ismerős dolog: a kút, Mellette egy hatalmas betontömb, rajta a felirat, amit akkor még nem értettem, de később "megfejtettem": 1907. Nyilván akkor öntötték. Afféle prés talp lehet. "A kút". Anyu azt mondta: "Soha sem szabad a közelébe menni, nehogy beleess". Persze. A kíváncsiság nagy úr. Láthatóan mélyebb, mint a korábbi. 40-45 méter. Tényleg rémisztő. Szóval hátrálsz ösztönösen is...
A házhoz felvezető utat egy lépcsősor választja el egyrészt a látómeződtől, másfelől az alsó udvartól. Számodra meghódíthatatlan terület. Bárhogy próbálsz is a 17 fokból álló lépcsőn feljutni, sehogy sem sikerül. Megragad egy kéz, majd mint a többi csomagot láncban téged is felpakolnak az "akadály" túloldalára. Émelyeg a gyomrod a liftezéstől, illetve a bódítóan erős orgona illattól, ami a lépcsőt átszövő szinte zárként összefonódott bokrok felől ered. A földet érés sem sokkal felemelőbb: körben a gaztól alig látni valamit. A kapu nyitva van. Miért is zárnák be, hisz biztos már volt itt előtte valaki terepszemlén, nincs mit őrizzen még.
Látod a kaszás embert, aki kinyitja neked a világot, majd egy lényegesen kisebb ház tűnik fel, mint a korábbi. Láthatóan évek óta senki sem járt itt korábban. Minden felé a rozsda szaga és a valami édeskés szag terjeng. Ez most nem az orgona, ez más. Kátrány. Elől a ház előtt a szinteltolás alatt egy betonozott út húzódik, onnan nem jöhet. Az udvar keleti fele adja a választ: vasúti bevágás. A 64-es'. Ezt a számot viselte. Újabb dolog, amiről illik megtanulni: "TILOS oda kimenned! Világos?!" Igazi saját makett, amin valódi mozdony jár! Na, ná hogy érdekel! Elég korszerű hely, a sorompót már egy új időzített rendszerű egyfázisú, nagy teljesítményű villanymotor kezeli, mégpedig a nem túl messze lévő (400m) állomásról kontrollálva. Mindig pontos, mindig időben zár, az amúgy is kicsi forgalom elől. Jól tudod, akkor nem szabad arra menni. Nem is tennéd, aggódsz a bünti miatt.
Szemközt az úton földbe szúrt kőtáblákat és kereszteket látsz. Apa azt mondja: "Az a temető... oda viszik az embereket miután... Oda viszik őket elfelejteni kicsim..." Ők is elköltöznek nyilván, hisz nem mehetnek többé haza. - gondolom ekkor. Még egy hely, ami tiltólistán van. Ösztönösen is taszít, de egyfelől az ismeretlen miatt érdekelne is.
Elmélkedéseidnek hamar véget vet az előző csomagos ember, aki szinte belódít az új otthonodba, a többi csomaggal együtt. Odabent penész szag és dohos levegő. Az elmúlás szaga. Valami nagyon rosszat sejtesz a következő ajtó mögött, de nincs erőd arra menni. Magától is kinyílik. A földön egy tűzoltó létra torzója hever. Láthatóan az alumínium sem bírja a szokatlanul párás levegőt és megadta magát az idő hatalma előtt. Beljebb festékes vödrök. Nyilván az utolsó lakó hagyta itt őket. A belső szobában szokatlanul hanyag módon felépített hajópadló. Olyan, mintha késsel faragták volna. Látszik rajta, hogy simára koptak a rajta bütykök a fában és lakkot soha sem látott. Bizonyára békebeli darab. A fali gyertyatartó ténye ekkor még nem sejteti, hogy itt bizony nincs még áram, de ez nem is érdekel, mert az előző szag kezd túl sok lenni. "Biztos az éléskamrában maradt valami" -hangzik a fel nem tett kérdésedre a válasz. Igen. némi fénykorában sonkának tűnő dolog torzója kerül hamar a látómezőbe. Hánysz. Érzed hogy ez sok volt. Biztos a kocsi is felkavart, erre ez az élmény nem kellett volna. Filmszakadás.
Egy feltűnően tiszta ágyban ébredsz. Körben a félhomályból ítélve beesteledett. A petróleum égett füstje hamar száműzte a korábbi szagokat és most a domináns kátránnyal keveredve, mely a vasút felől nyitott ablakon át érkezik és mint a tömjén füst a ravatalon vesz körül. Valami azt súgja: "Menekülj el!" Célba veszed az ajtót, de képtelen vagy kinyitni. Elkeseredetten próbálod, mindhiába. "Fogoly vagy, szökj meg, még nem késő!" Igen. Fogoly a saját otthonodban! Visszafekszel, hogy tudomásul vedd: téged is csak elfelejteni hoztak ide. Elalszol.
Lidérces álmodban látod a házat. De nem ezt az arcát. Még minden a legnagyobb rendben, egy boldog család lakik itt. A belső szobában egy kis kályha duruzsol. Álmodban tél van. Mindig tél. Nem látod, de érzed. Csontig hatol a hideg, ami ellen a kis kályha küzdelme mit sem ér. A ház magányosan áll, nem az utca része, semmi sem védi meg a fagyos széltől. Valaki segítségért kiált! A hátsó szoba felől érkezik a hang. "Tüzet fogott a padló!" A kút felé futnak, hogy vizet húzzanak: de visszafordulva már késő! A hátsó szárny lángokban áll, a kiáltás pedig nem hallatszik a recsegő gerendáktól. Te vagy, aki kiáltozol! Égsz! Nyaldossák a lángok a tested, de már nem jön ki hang a torkodon! Az elszenesedett csontjaid üvegként roppannak szilánkokra. Felriadsz a saját üvöltésedre. A tested csupa víz. Biztos csak rémálom! Mindened a helyén van, bár a szíved igyekszik elhagyni a tested a heves kalapálásával tudtodra adva, hogy nincs minden rendben...
Ösztönösen a belső szoba felé veszed az irányt. A padló a helyén. Ám az ajtó, amit álmodban láttál nem létezik. Ott csak a csupasz fal fogad. Megnyugszol. "Igen, csak álom volt".
Évek telnek el. Hosszú idő. Többször is magad vagy, de soha sem érzed úgy, hogy egyedül lennél. Nyugtalanító a tudat, hogy úgy érzed soha sem vagy egyedül. A vonat már rég nem jár, a síneket felnőtte a gaz. A sorompót korábban leszerelték, csak a rozsdás talp maradt a korszerű motor helyén. "Apu erre ment fát vágni." Anyu évekkel korábban elköltözött. Nem tudtak már együtt élni. Itt nem. Érezhetően hidegebb ez a tél a megszokottnál. Apu még nem ért haza. Lefekszel aludni. Égett kátrány szaga üti meg az orrod. "Petróleum...biztos apu begyújtott..." Alszol. Ismerős kép. A belső szobában vagy. "Tűz van!!! Valaki vigyen ki!!!!". Az nem lehet! Hisz ezt az álmot már elfelejtetted! Miért?! "Ébredj! Nem akarsz ismét bennégni, ugye??!!" Felriadsz, mielőtt szörnyűség történne. Hideg van. Apu sehol, pedig odakinn sötét van. Szakad a hó! "Ki kéne menni megkeresni!".
Irány az előtér. Zavaróan friss kéznyom a deres ajtón. "Nyilván nem túl rég ment el ismét". A falu felé véve az irányt végigjárod a kocsmákat. Sehol. "A vasúton van" -súgja valami. Mire odaérsz a hó és a sár már uralma alá fogta a régi síneket. Jóformán semmit sem látni. Kiáltozol, de nem érkezik válasz. A zseblámpa fényét elnyeli a természetfeletti sötét. Olyan, mintha fekete lyukban lépkednél. "400m", de ebben a szélben 4km-nek tűnik. "Vonat kürt! Ugorj!". "Vonat?!" De hisz már évek óta nem jár! Már a síneket is ellopták! "Az nem lehet!"... Hallod a kattogást... "Tán mégis félre kéne ugrani..." Megteszed.
Térdig merültem a hóban, a lábamba pedig valami ismerős fájdalom hasított. Ráléptem a jelzőoszlop acél kábelére, ami jó nagy lendülettel visszacsapódva végigvágta a lában... Nem mélyen, de érezhetően. Vonat persze sehol. "De hülye vagy!" felkiáltás kíséretében tovább... Kudarc. Visszafordultam. A házba lépve újabb kéznyom a fagyos ajtón. Bentről a tűz pattogása hallatszik és érezhetően melegebb az idő, mint odakint. "Apu itthon van!" - gondoltam. Belépve azonban csak az üresség fogadott. Sehol senki. A tűzhely ahogy hagytam. A hátsó falon, ahol az álmomban láttam az ajtót, most kiült a pára, északi fal lévén ez nem lepett meg, többször is láttam már. Egy helyütt azonban mintha másképp törné meg a fényt, mint a többi részen. Hirtelen jött ötlet! "Irány a műhely, bontunk!" Magam sem tudom miért... Véső és kalapács került hamar elő, a szokatlanul rendezett polcról. "Ki csinált rendet?! Apu egész nap csavarog... én korábban nem így hagytam!" Sebaj! Bontunk. Tégla, tégla, tégla... "Kopp! Hát ez meg mi??" Egy befalazott ajtó tok! "Láttad már ezt a helyet, álmomban is megvolt..." Mondod magadnak. Letettem a szerszámokat, majd az órára néztem. "Este 19:12, apu sehol, az esti gyógyszert nem vitte magával, a viharlámpa a helyén... Hívom a rendőrséget!" Megtörtént.
Alig 10 perccel később a körzeti megbízott már jött is. "Mi a baj?" "Apám eltűnt, fázom és félek..." "Délelőtt még itthon volt" "Ezt miből gondolja?" "Füstölt a kémény..." "Az valami tévedés, ugyanis én voltam itthon, nem raktam tüzet, nem volt miből!" "Meglehet...". Közben megérkeztek a közeli városból a kutyás rendőrök. Megkezdődhet a keresés, célirányosan a vasúton. Mi a körzetivel' délre indultunk, még a kutyás csapat az északi irányba, ahol korábban voltam. A viharlámpák fénye is alig törte meg a sötétet. Valaki megjegyezte, hogy itt milyen ítéletidő van, pedig idefelé jövet semmi hó nem volt az úton... Egyszer csak megszólal a rádió: "Megvan, gyertek vissza, ne keressétek tovább!" "Na végre, ideje volt, biztos elidőzött valahol...!" Szemernyi kétségem sincs, hogy azért nem hallott, mert elnyomta a szél a hangom, Illetve hamar megbeszélem magammal, hogy nyilván távolabb ment a megszokottnál, vagy éppen most jött visszafelé csak. Visszafordulunk. Megragadja egy kéz a vállam, közben a rádióban recsegő zaj. "Hívjatok orvost és a zsákosokat...." " A kicsodákat?!" -akartam volna kérdezni, de a "Ne nézz most oda öcsi, ahová világítok!" -hamar rádöbbentett a válaszra. Apám. Vagyis a test, aki egykor az apám volt, ott feküdt a hóban. Nem lepte el, tisztán látszott minden körvonala. Nyitott szemekkel nézett egy pont felé. A fában ott volt mellette a fűrész, láthatóan várva a folytatást. Még nem fogtam fel. Szokatlan rémület az arcán. Soha sem láttam előtte ezt a tekintetet. "Mindjárt jön az orvos" "Apu!!! Rosszul vagy??!!" "Hol van az a kurva MÁÁÁRRR???!!!! Hol késik ennyit???!!!" Lentről a kérdés: " Hívjunk mentőt is közben??!" Majd a válasz, amitől elfelejtettem fázni is... "Nem kell, már nincs miért... már merev...".
Visszavittek a hideg házba. Összesepertem a levert falat, majd ruhástól bújtam a dunyha alá, hogy álomba sírjam magam. De nem jött az a várt álom, hiába szólítottam magamhoz, hiába hittem, hogy mikor felébredek, ez is csupán a része lesz... "Fel akarok ébredni, nem akarok bennégni!!! Ez még mindig csak egy álom!!" Kopogtak... "Apu!!! Nem vitt kulcsot!" Nem ő volt... a doktornő, aki nyugtatót hozott, illetve a holmikat, amit visszaadtak a hullaszállítók. A "zsákosok". Apu elment. Arra a helyre, ahová az embereket csupán elfelejteni viszik, ahogy tanította is.
"Apám, hiszem, hogy ott vagy! Hiszem, hogy egy vagy azok közül, akik mindörökre ottmaradtak a 64-esen! Te már láttad, amitől annyira féltél! Már megkaptad a válaszokat, a sok "Miért?"-re. Csak nekem hagytad itt őket..."
Eljöttem, de az a hely nem enged el. Vissza KELL mennem! Még sincs vége....
Élt 52 évet.
Ébressz fel kívánom, mert ez itt csak rémálom!
Ez egy olyan történet, melynek szálait a sors öntötte forgatókönyvbe. Amelyikben nincsenek válaszok, csak "miért?"-ek. Történet egy helyről, egy családról, egy találkozás az ismeretlennel...