A tegnapi sok ajnározás után most jöjjön a feketeleves! Mert bár magam számára is meglepő, mennyi jó filmet össze tudtam szedni az elmúlt hónapok terméséből, azért igen sok hulladék is keletkezett 2015-ben a mozivásznakon. A legtöbbtől persze nem is vártam túl sokat. A Terminator Genysisről például már a trailerek alapján is sejteni lehetett, hogy a rossz vicc kategóriába fog tartozni. A deres hajú, ráncos és plöttyedt izomzatú Arnold Schawrzenegger visszatérése vagy az első rész megidézése csak önkéntelen paródiaként értelmezhető momentumok, ahogy John Connor karakterének pálfordulása is elég nevetséges és erőltetett. Nem csoda, hogy Christian Bale nem vállalta a szerepet (de szerintem Jason Clark sem fogja többet).

Nem vártam semmit a Hitmantől sem, hiába érveltek azzal, hogy ebben bizony a híres sorozat, a Homeland egyik szereplője (aki kísértetiesen hasonlít Orlando Bloomra), Rupert Friend játssza majd a 47-es ügynököt. A Hitman azonban a Terminator párja lett: önparódiába hajlik és megerőszakolja a játékot (hiszen a Hitmanekben pont a csendes gyilkolás adta a játék esszenciáját, itt meg a főhős hadseregeket küld lassított felvételben a másvilágra).

Azért már kicsit csalódtam a Taken (Elrabolva) 3. részében is, mert az előzőek annyira nem voltak rosszak. Ebben viszont Liam Neeson láthatóan már nincs formában, túl sokat kell vágni az akciójeleneteit. Ennek ellenére egy halovány Szökevény-imitációnak elment a film, de az első résznek a nyomába sem ér. A Gunman pedig – az eredeti Taken rendezőjének új filmje – a Terminatorhoz és a Hitmanhez hasonlóan csupán paródiának tűnt (főszerepben a kigyúrt, abszolút hiteltelen Sean Penn-nel).

Több szót talán ne is ejtsünk a blockbusterekről (a Wachowski-tesók Jupiter felemelkedésének elég csak a címét felböffenteni). Van sajnos félresikerült alkotás magyar viszonylatban is, mint a Coelho-féle álfilozófiát nyomató Lámpagyújtogatók, a remek atmoszférájú, de túlbonyolított sztorival bíró thriller-próbálkozás, a Víkend, az Amerikai história X-et enervált és bátortalan módon magyar közegbe ültető Veszettek, vagy a Kontrollt majmoló Az éjszakám a nappalod. És bár nem magyar, de az Adaline életét is felednénk, mely amolyan „giccses Hegylakó kardozás nélkül” romantikus melodráma volt.

De ezek a filmek nem voltak túl nagy csalódások számomra, bár az említett Víkendtől tényleg többet vártam, mint ami lett. Azonban van itt három olyan mű is, melyeket azért egészen másképp képzeltem el, ha annyira rossz filmek nem is lettek, mint a Terminator vagy a Hitman.

3. James Bond Spectre

Soha nem vallottam magam fanatikus James Bond-rajongónak. A Sean Connery-féle filmeket elnéztem, de igazából nem kedveltem különösebben soha az angol titkosügynököt, tőlem távol állt mindig is ez az arisztokratikus elegancia, meg ez a fajta kémkedés. Ha már titkosügynök, akkor Sam Fisher vagy a 47-es.

De azért 2006-ban, mikor rebootolták a szériát Daniel Craiggel, elkezdtem érdeklődni Bond iránt. A Casino Royale-lal kicsit emberibb, esendőbb 007-est sikerült megalkotni, és bár Craig nagyon nem illett a finom arisztokrata ügynök szerepére, de ilyenen nem akadok fenn. Egy sajátos Bond-értelmezés volt, melyet persze A Quantum csendjével szépen agyonvágtak, mert a személyes sztori után ez a buta akcióorgia elég avíttnak tűnt. Hogy aztán a Skyfall ismét visszahozzon valamit a Casino Royale-ből. Bár annyira nem voltam elhasalva a 2012-es filmtől sem, de legalább érdekes Sötét Lovag-parafrázisnak bizonyult (élen Javier Bardemmel, aki jól imitálta Jokert.) Így a legújabb epizódra, a Craig-szakasz valószínűleg záró darabjára kíváncsi voltam. A Spectre (kritikánk itt) pedig a maga nemében nem is annyira rossz film, sőt egy közepes James Bond-alkotásnak simán el is megy. A rendező Sam Mendes szerint ez egy régivágású Bond akart lenni, ami visszahozza a klasszikus filmek hangulatát. Ezért is erőltették bele a sztoriba Blofeldet, és azt a csavart, hogy itt bizony minden összefügg mindennel, és a Spectre nevű szervezet fogja össze az eddigi Bond-filmek gonoszait.

Nos, mindez elég nagy öngól volt. Mert Craignek nem állt jól Sean Connery iróniája, az pedig kifejezetten röhejes, ahogy a nőkkel bánik, főleg azok után, ahogy a Casino Royale-ban vagy a Skyfallban bánt velük. Bond itt önmaga paródiája, nem pedig maga a 007-es ügynök.

De sokkal nagyobb baj, hogy a nagy elánnal beharangozott Blofeld, Bond ősellensége alig kap valami súlyt, és kb. annyira veszélyes, mint a konnektorból kihúzott rezsóra könyökölni. Nincs súlya a negatív hősnek, nincs életigazsága sem, csupán egy igen egysíkú „genya” (lehetne akár Doktor Genya is a neve, mert ő is önmaga paródiája inkább, sokban hasonlít az Austin Powers Genyájára). Christoph Waltz pedig alapvetően jó választás lett volna a szerepre. De rosszul értelmezték a karakterét, és kész.

Ami pedig abszolút gyomros a nézőnek, hogy nincs épkézláb forgatókönyv. Buta fordulatok, illogikus cselekedetek, értelmetlen ide-oda rohangálás jellemzi a Spectre-t. Mintha tényleg az eddigi James Bond-filmeket akarnák kifigurázni azzal, hogy az egész világot bejárják a nagy büdös semmiért. Mindehhez pedig ráadásul az akciójelenetek is elég enerváltak és gyengék. Ráadásul pont a legutolsó, nagynak szánt összecsapás a leginkább ostoba és összecsapott. Olyan az egész film, mintha mind Mendes, mind pedig Craig rohadtul unnák már. Nos, én is rohadtul eluntam magam a végére. Ja, és a felvezető főcímjelenet és a zene a legborzalmasabb James Bond-dalok között van.

2. Mélyütés

A Mélyütés című filmről is írtam már a PC Guru Online-ra, amelynek az az oka, hogy általában olyan mozizást vállalok el, ami tényleg érdekel. Antoine Fuqua műve pedig nagyon is érdekelt, mivel eleve szeretem a bokszot, akármennyire is értelmetlen és buta sportnak tartják sokan. Mert a felszínen ez az erőről, a teherbírásról szól, ami itt hatványozott, hiszen nemcsak folyamatos mozgásban kell lenni 12-15 meneten át, hanem állni is kell nem kicsit kemény ütéseket. Tehát egyfelől nagyon látványos és lenyűgöző tud lenni a testközelből mutatott pofonofon.

Másfelől viszont, mint azt számtalan filmklasszikus (élen a Rocky-sorozattal és a Dühöngő bikával) bizonyította, hogy mennyire érdekes tud lenni a sport mögött megbúvó dráma és a sportoló maszkja alatt az ember. A Rocky első része ebben élen jár, mert kőrealista történetként indul, és egy kis nímand vágyálmát testesíti meg, aki olcsó lebujokban verekszik és verőlegényként dolgozik. Majd összejön neki egy csúnyácska feleség, és végül egy pofás vereség, amiből győzelmet faragnak utólag. A tipikus amerikai megváltási sztori, mégis annak idején ez a visszafogott, lassan építkező, a bokszot kizárólag a történet végére tartogató, emblematikus montázsszekvenciával bíró Stallone-film az újdonság erejével hatott.

Nos, azóta azért rengeteg imitációt és többé-kevésbé eredeti küzdősport-filmet láttunk már (például a 2011-es Warriort Tom Hardy-val), így a Mélyütéstől valami többet, újat vártunk. Legalábbis a trailerek alapján tényleg úgy tűnt, mintha ez majd valami nagyon drámai, nagyon kemény, sötét dráma lenne egy bokszoló lecsúszásáról. Jake Gyllenhall neve is csalogató volt, hisz a színész néhány mellényúlást (Prince of Persia, khm…) leszámítva nagyon is tehetségesnek bizonyult eleddig (a Fogságban és az Éjjeli féreg főszerepeit kiválóan alakította).

Aztán persze nem így lett. Az első jelenet még isteni, habár a hip-hop zenétől alapjáraton irtózom. De itt a kőkemény ütésekkel vágva nagyon ütős lett maga a kezdő képsor is. S nagyjából ennyi is volt a Mélyütés pozitívuma sajnos.

Mert ami ezután következet, a hátralevő egy óra negyven percben, az a legócskább, legklisésebb bokszoló melodrámákban jelenik csak meg. Főhősünk eleve egy igen irritáló figura, aki úgy dönget a veszte felé, mintha legalábbis a bajnoki címért bunyózna. Jake Gyllenhall lehet, sokat gyúrt a szerepre, de inkább a karakter kidolgozására kellett volna, nem bicepszre. Mert bár ő mindent megtesz, de szarból várat ő sem tud építeni. Érződik a figurán, hogy irtó rosszul van megírva. Arrogáns és unszimpatikus.

Aztán a családi melodrámáról szót sem kell ejteni, mindenki kitalálja: feleség meghal, ház elveszít, s még a kislányt is nevelőotthonba dugják. A nagy bokszolónak semmilye nem marad, csak a gatyája, meg egy lyuk, ahol egy lecsúszott edzővel visszajuthat a csúcsra. Hát nem eredeti történet? Hát nem. Lehet, hogy formailag és zeneileg a Mélyütés nem sikerült rosszra, de sajnos ahhoz több kellene, hogy szerethetően rossz legyen (mint a Rocky IV. része). Így csak szimplán egy bosszantóan klisés sportfilm, melyet senki sem ért, hogy minek készített el Antoine Fuqua. Mindenesetre mostantól, ha meglátom a rendező nevét, inkább nem cseszek el két órát a moziban. (Mert Fuquának a Training Day kb. az egyetlen jó filmje.) Ja, és az imdb-s magas pontszám senkit ne tévesszen meg.

1. Amerikai mesterlövész

Még az év elején Chocho írt Clint Eastwood sokak által várt legújabb rendezéséről, az Amerikai mesterlövészről. És, mint pontszáma is mutatja, Eastwood műve nem egy rossz film, sőt. A rendezésre, a sztori megalkotására, a háborús jelenetek bemutatására nem is lehet panasz. 

De számomra a film összes pozitívuma ki is fújt ezzel. Mert bár objektíve egyáltalán nem tartom az év legrosszabbjának, de mindenképp a legnagyobb csalódás számomra. Miért? Mert Clint Eastwood rendezte. Ha egy Antoine Fuqua vagy amerikai patriotizmustól buzogó Roland Emmerich vagy Sly Stallone követi el ezt, akkor még talán bólogatok is, hogy egye fene az amerikai propagandát, jó film volt ez, na.

De emberek: ezt Clint Eastwood rendezte! Az az Eastwood, aki Sergio Leone műveiben cinikusan tekintett a világra, A Jó, a Rossz és a Csúfban köpött az értelmetlen amerikai polgárháborúra, és aki a Kelly hőseiben is csak álcának használta az amerikai egyenruhát és haditechnikát a pénzszerzéshez. Persze ez csak a tipikus Eastwood-karakter ismérve, de maga a rendező magánemberként is mélyen elítélt mindenféle háborút annak ellenére, hogy alapvetően republikánus érzületűnek vallja magát.

Erre itt van ez a sztori, ami szerinte az egyik legkeményebb háborúellenes film. Igen? Én ezt valahogy nem fedeztem fel. Rendben van, egyetlen jelenetben a főhős, a nemrég elhunyt veterán Chris Kyle testvére kimondja, hogy „rohadtul elegem van”. Vagy éppen a film végén Chrisnek a fejében duruzsol a háborús csatazaj, és meg akar ölni egy kutyát rutinból. De ennyi. Arcátlan módon az alkotók még azt is kimondatják vele, hogy ő nem az értelmetlen vérontást és a háborút magát bánja, hanem azt, hogy nem tudott több amerikai bajtársat megmenteni. Mármint amerikai bajtársat, az arabok hulljanak csak.

De már a film felütése is inkább idézi a klasszikus John Wayne-féle pátoszt: a vidéki idillben nevelkedő Chris apjával lövöldöz szarvasokra, és a fiú felcseperedve egy igazi, hamisítatlanul amerikai cowboyjá válik, aki mindig tudja, hogy kell bánni a nővel, és mikor kell a hazáért harcba vonulni.

Chris pedig a csatatéren minden marhaságot elkövet. Olyan, akár Chuck Norris. Még akkor is, ha alapvetően Chris Kyle tényleg egy ilyen elvetemült amerikai patrióta volt. Egyszerűen annyira propagandisztikus, annyira Clint Eastwoodtól idegen az egész hősies történet, hogy minden Eastwood-rajongó csak fogja a fejét. Mindezt pedig a fel-feltűnő, végig meg sem szólaló arab mesterlövésszel vívott kvázi „párbaj” koronázza meg. Illetve az egyik utolsó jelenet, mely akarva-akaratlanul is Michael Cimino vietnami háború ellen készült klasszikusát, A szarvasvadászt idézi meg. Csak éppen itt a főhős nem undorodik meg a háborútól, és dobja el a fegyvert a szarvas láttán… …hanem rálövet fiával a szerencsétlenre. Ha ezt valaki háborúellenes filmnek titulálja, akkor én meg karlengető náci vagyok, aki minden nap a Mein Kampfból olvas fel (nagyon nem).

Clint Eastwood műve sajnos a rendező akarata ellenére is egy háborús erőszakot dicsérő himnusszá válik, főleg az utolsó jelenet miatt, ahol valódi felvételeken a valódi Chris Kyle-t siratja egész Amerika. Társadalomkritikát és anti-háborús szólamokat nem így kell megalkotni. Nagyon érződik mind Eastwood rendezésén, mind az interjúkban elhangzott kijelentésein, hogy sajnos a 85 éves rendező bizony már kiöregedett, és érdemes lenne nyugdíjba vonulnia, hogy inkább a kiváló Fennsíkok csavargója, a Tökéletes világ vagy a Gran Torino, és ne az ilyen propagandafilmek miatt emlékezzünk rá.