Boldog születésnapot, Half-Life! Valahogy ilyenkor mindig elfog a nosztalgia. Pár hete -- hónapja? -- annak, hogy tudósíthattalak titeket: tíz esztendős lett a StarCraft első része, akkor pedig elmerengtem, hogy körülbelül akkoriban kaptam rá a számítógépes játékokra. Most pedig itt egy újabb tíz esztendős bejelentés -- szintén egy olyan játékról, amelyre nemcsak az 5-6 napos, gyakorlatilag alvás és komolyabb étkezés nélküli LAN-partik, hanem az egyedi élmények miatt is örökre a szívemben marad. Lehet, hogy közületek már sokan nem döbbentek le, amikor "végigfüggővasutaztak" a Lambda-komplexumon, nem agyaltak rajta, hogy ki lehet az az aktatáskás úriember az üvegfal mögött, és nem állt meg a szívetek, amikor a sötét szellőzőben kúszva, mint holmi botcsinálta John McLane, egyszer csak szitává lőtték az egészet -- azonban biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan igen.

Boldog születésnapot, Half-Life! Félelmetes, hogy mekkora játék is a Half-Life első része. A szinte tökéletes felvezetés (amelyben több, mint negyed óráig gyakorlatilag nem történt akció -- az ember csak sétált a kollégák között, elmélázott az akkoriban hihetetlen részletes modelleken, és az illúzión, hogy egy élő világban van) annyira ráhangolta az embert az akcióra, hogy mikor elkezdődik (és sodor, sodor, végig az egész, remekül tálalt, filmszerű történeten) már nem egy videojátékban küzd a poligonellenfelek ellen: ott van, Gordon Freeman bőrében, és az életéért küzd. Mert mi, akár csak a játék főhőse, csak a rossz emberek vagyunk a rossz helyen, akiknek egyetlen vágya van: túlélni a horrort... A recept nem volt egyszerű: milliónyi ellenfél (de annyi, hogy az amúgy méltó folytatásban sem tudták felülmúlni), változatos helyszínek (mai napig beleborzongok Xen szörnygyárába), rengeteg fegyver, és hihetetlen atmoszféra.

Boldog születésnapot, Half-Life! Természetesen a Half-Life első részének sikeréhez a mai napig tökéletes szórakozást nyújtó egyjátékos mód nem lett volna elég -- ahhoz kellett az addig még a Quake-sorozatban sem tapasztalt hihetetlen egyszerű moddolhatóság. Játékmagazinok toboroztak amatőr fejlesztőket exkluzív történetekért (Neil Manke, a dizájneristen több felejthetetlen játékórát okozott, elég csak a They Hunger trilógiára, vagy a U.S.S. Darkstarra gondolni), fiatal és lelkes amatőrök ontották magukból az internetpenetráció akkoriban robbanásszerű növekedésének hála az izgalmasabbnál izgalmasabb, egymás elleni küzdelmeken alapuló kiegészítéseket. Megszületett a Counter-Strike, amely valószínűleg örök időkre beírja magát a videojátékok történelmébe, létrejött a stratégiai játékokat az akcióprogramokkal talán először élvezhető formában tálaló Natural Selection, átköltözött a Quake második részéből a legjobb akciófilmeket idéző pillanatokban bővelkedő Action Half-Life, és még sorolhatnánk napokig.

Boldog születésnapot, Half-Life! A Valve, egy akkoriban alapított fejlesztőcég, mára már a PC-s ipar egyik -- ha nem "a" -- legnagyobb húzónevévé alakult, termékeikhez mindenki a minőségi szórakozást és az elképesztő maximalizmust társítja. Ki emlékszik már arra, hogy a folytatásra több mint egy esztendőt kellett várni, kinek rémlik már az, hogy az első epizód a maga egyszerűségével az azóta sztárfejlesztővé avanzsálódott Gearbox Opposing Force-ához képest egy nulla volt? Ezek a srácok istenné váltak nagyon sokak (sokunk!) szemében. Isten éltesse minden idők leghatásosabb FPS-játékát, és azt hiszem, az egész Guru-szerkesztőség nevében kívánhatok még neki nagyon sok emlékezetes folytatást, még akkor is, ha tudjuk: ezt soha többé nem élhetjük majd át újra, mert a Half-Life első része olyan játék, amelyből évtizedenként, vagy évszázadonként érkezik csak egy: egyszeri és megismételhetetlen.