Mindenki számára megvan az a kellemetlen élmény, amikor egy alapvetően jó film, könyv vagy játék lezárásával nincs kibékülve. Mást képzelt el a végére, nem arra számított, vagy egyszerűen az írók tényleg egy rossz befejezést kanyarítottak történetünknek. A mostani Top 5 lista ilyen címeket fog felsorolni, olyan, csalódást okozó végkifejleteket, ami miatt az ember jogosan húzhatja a száját, de hogy elvegyem egy kicsit a cikk élét, az utóbbi évek legnagyobb hisztijét kiváltó Mass Effect 3 befejezés, NEM lesz a listában. Természetesen innentől él a SPOILER veszély, szóval csak óvatosan.

5. Castlevania: Lords of Shadow 2

A 2010-ben újraindított Castlevania egy remek játék volt. Nem csak a harcok és a hangulat miatt, hanem a játék sztorija és karakterei miatt is, amelyek egy hack 'n' slash játékhoz mérten is jól sikerültek, a lezárása pedig bravúros volt. Megvolt az epikus harc a Sátánnal, majd jön egy komoly érzelmi töltettel felvértezett videó, ahogy Gabriel elbúcsúzik felesége szellemétől. A stáblista után aztán egy bónusz jelenet, ami a folytatást vetíti előre. Az egész élmény álleejtős volt, emlékezetes és elismerést érdemlő.

Aztán jött négy évre rá a második rész, ami játékmenet szempontjából (a lopakodós részeket felejtsük el) jobb lett elődjénél, a története viszont egy elég komoly visszalépés. Drakula családi kálváriájával nincs baj, sőt, azt mondhatni kifogástalanul működik, a nagy, világmegmentő, a jelenben játszódó sztorival vannak problémák. Dióhéjban: Jajjajj, már megint jön a Sátán, szóval valahogy megkellene fékezni, újra.

A hangulat a helyén van, tényleg érezni, hogy egy hajszálon múlik az apokalipszis beteljesedése, plusz nagyon jól összerántották a jelen és a múlt szálait, ahogy apa és fia (Drakula és Alukard) egymást segítve próbálják leküzdeni a bukott angyalt. Az írók aztán előveszik a legszemetebb énjüket, és afelé terelik a sztorit, hogy Drakula csak úgy tudja végleg kiiktatni Lucifert, ha megöli a fiát. Ebből akár egy remek kis dráma, egy tragikusabb lezárás is kerekedhetett volna, de nem így lett, az alkotók valamiért itt megijedtek. A nagy csata Lucifer halálával végződik, de Alukard életben marad. Hiába mentettük meg a világot és a gyermekünket, nincs meg a katartikus élmény, mint az első résznél. Az egész túl hirtelen történik és hiányzik az a megfoghatatlan plusz. Valahogy olyan semmilyen lett, mintha maguk az írók se tudták volna, hogy mit is akartak elmesélni ezzel az egésszel.

Drakula utolsó mondata a játékban, egy igazán fárasztó közhely: "Who knows what fate has it store." Majd egyszerűen visszasétál a templomba, ahol évszázadokig aludt, az ember meg csak pislog, hogy mennyire üres ez a lezárás és mennyire nincs egy súlycsoportban sem a Lords of Shadow, sem a Mirror of Fate fináléjával.

4. Asura's Wrath

PC-s játékosok számára nem túl ismert cím következik, az Asura's Wrath. Ez sokkal inkább egy interaktív anime, mintsem valódi játék, amiben a Dragon Ball-t megszégyenítő őrületes bunyók és japán megalománia egyesül, szóval minden, amiért egy ilyen játékot lehet szeretni vagy utálni, kinek-kinek befogadókészsége szerint. Kicsit hasonlít a God of War-ra, abban a tekintetbe, hogy itt is istenek rúgják össze a port egymással, görög mitológia helyett azonban a buddhista és hindu hitvilág van a középpontban. A főhőst, Asurát átveri a többi isten, megölik a feleségét és a Császár meggyilkolását is rákenik, majd elrabolják a lányát, mert olyan energiák birtokosa, amit fel akarnak használni egy új világrend kiépítéséhez. Asurát a Narakaba (a pokolba) száműzik, de ő persze pár ezer év múlva előbújik egy furcsa, arany pók segítségével, hogy bosszút álljon.

Baromi egyszerű a történet, de a grandiózus körítés és a tipikus japán őrület egészen egyedi ízt kölcsönöz a játéknak. Nagyon tetszett a történetmesélés, a világ, a dizájn, így iszonyatosan kíváncsi voltam, hogy mit tartogat a játék vége. Természetesen legyőzzük az áruló isteneket, kiszabadítjuk a lányunkat és megjelenik az arany pók, aki a pokolban folyamatosan segítette kijutásunkat. Itt kiderül, hogy ő valójában Chakravartin, Naraka ura és végig az volt a szándéka, hogy Asurával megölesse a többi istent. Ő újra elrabolja a lányunkat, emberi formát ölt és... és ennyi. Itt vége a játéknak. Nem akartam elhinni, hogy így lett vége a sztorinak, illetve, hogy így nem lett vége, mert ezt nem lehet befejezésnek nevezni. Mint kiderült, nem is ez a valódi vég.

A kiadó Capcom ugyanis úgy döntött, hogy a valódi lezárást, azaz az utolsó négy epizódot fizetős DLC-ben teszik elérhetővé. Egyrészt emiatt került a listára az Asura's Wrath. A játék 75% videó és QTE szekvenciákból áll, nagyjából 6 óra alatt kilehet pörgetni, mindezért pedig elkértek 14000 forintot. És még fizetnem kell, hogy tudjam mi a vége? Ez nonszensz, ez átverés! Persze legyőzött a kíváncsiság és akkor ért az újabb pofon: a játék végső ütközete és lezárása végtelenül fantáziátlan, ostoba és erőltetett, ráadásul a helyszínek rondák és a főellenfél kinézetei nevetségesek. Egy izzadságszagú bohóckodásba torkollik az Asura's Wrath; a játék véresen komolyan veszi magát, pont emiatt lesz nevetséges. Az eltúlzott jelenetekkel, átestek a ló túlsó oldalára a fejlesztők és fárasztó volt látni, hogy mennyire nem bírtak már mit kitalálni, így az alapvetően pozitív élményként elkönyvelt alapjátékot teljesen megfertőzte a végkifejlet. Kifejezetten dühösen léptem ki a játékból ezek után.

3. I am alive

Az I am alive fejlesztése igazi rémálom lehetett, hiszen évekig elhúzódott, fejlesztőstúdió és koncepcióváltás is történt, így az AAA kategóriás, FPS túlélőjátékból, egy letölthető TPS program lett. A kiadónak valószínűleg már tele volt a hócipője a fejlesztéssel, ezért amint fogyasztható formát öltött a játék, rögtön ki is adták. Ez meg is látszik.

Ez a játék, egyszerűen nincs kész! Ezért olyan csúnyácska a grafika, ezért annyira szegényes a mozgás animáció, ezért ilyen rövid és ezért ilyen bicskanyitogatóan idegesítő a befejezése. Az I am alive-ban a civilizáció elpusztult egy, az egész bolygóra hatással lévő földrengésben. A főszereplő egy évvel ez után tér vissza Haventonba, hogy megkeresse a feleségét és a kislányát, de ez utóbbi az, ami nem fog megtörténni. Az I am alive utolsó 20 percében egy anyukát és annak kislányát kell elkísérni egy várakozó hajóhoz, ami majd biztonságba viszi őket. Ezután jön egy kézikamerás felvétel, amiben főhősünk megígéri, hogy megkeresi a családját, majd a kamera távolodni kezd a felvételről és láthatjuk, hogy a főszereplő felesége nézi ezt a videót, elkezd zokogni, körülötte pedig ott vannak a férje felszerelései, majd stáblista.

Oké, nem kell agysebésznek lenni, hogy kitaláljuk mi történt. De mégis, mi akar ez lenni? Az egész játékot arra építették fel, hogy meg kell találnunk a családunkat, erre ezt veszik el tőlünk? A játék sztorijának alappilléreit rúgták ki ezzel a húzással! Nem derül ki, hogy mi lett a másik családdal, hogy a főszereplő hogyan és miért halt meg, hogy hol és hogyan találták meg a felszerelését, hogy a lánya egyáltalán életben van-e. Egyszerűen ott hagynak minket, egy félbehagyott, összecsapott, drámainak szánt befejezéssel, aminek az égvilágon semmi értelme. Hiába öltünk bele a játékba több órát, a sztori vége gyakorlatilag ugyanott tart, ahol elkezdődött, ez pedig megbocsájthatatlan.

2. Fahrenheit

Sajnos ezüstérmes lett a listán az egyik kedvenc játékom. David Cage és csapata a Fahrenheit című játékukkal robbant be a köztudatba, ez az a program ugyanis, ami szándékosan úgy van felépítve, hogy elmossa a határokat videojáték és film között. A Quantic Dream gyakorlatilag ezt a formulát ápolja és csiszolja a mai napig.

A Fahrenheit sztorija és hangulata egészen elképesztő. Egy gyilkosság a fő mozgatórugója a történetnek, a játék pikantériája pedig az, hogy a gyilkost és a nyomozókat is mi, a játékos irányítjuk, és rögtön a kezdetektől tudhatjuk, hogy a gyilkos is valójában egy áldozat. A Fahrenheit egy misztikus nyomozós dráma, fantasztikus ötletekkel, remek szereplőkkel, kifogástalan szinkronmunkával, gyönyörű zenével és... sajnos egy rendkívül összecsapott véggel. Fogalmam sincs, hogy mi lehet az oka annak az őrült kapkodásnak, ami a játék utolsó másfél-két óráját jellemzi.

A főhősünket, Lucast a háttérből manipuláló Orákulum a Narancs klánból, sikerrel kivégzi, aztán egyszer csak, a semmiből előkerül még egy csoport, a "Lila klán" akikről addig egy kumma szó sem esett, de kiderült, hogy az internet segítségével jöttek létre, egyfajta mesterséges intelligenciaként -- a misztikus hangulatot ezzel jól taccsra is vágták és már itt éreztem, hogy valami nagyon nem jó irányba halad. Lila klán aztán valamilyen úton módon felélesztik Lucast, természetesen a saját céljaik érdekében, hiszen ők is meg akarják találni az Indigó gyermeket, aki... aki valamiféle messiás és évezredek óta keresi a Narancs klán. Ezért hajtják végre a rituális gyilkosságokat, mert ezzel egyre közelebb kerülnek hozzá. Lucas közben szövetkezik az őt üldöző nyomozónővel -- természetesen pár nap alatt románc szövődik közöttük -- majd csatlakoznak egy csövesekből verbuválódott ellenálláshoz... Az ember csak kapkodja a fejét a hirtelen behozott sületlenségek miatt. Totális káosz a játék vége!

Az egész sztorin érezni, hogy az íróknak gőzük nem volt, hogyan kellene lezárni a játékot. Sőt, még azt sem, hogy az Indigó gyermek mire képes. A háromféle befejezés közül egyikből sem derül ki, hogy mi az a hatalmas titok, ami miatt mindenféle klánok ölik egymást, vagy mitől is lehetnek ők a világ urai, ennek a tudásnak a birtokában. Lovecrafti kamu homályba burkolják az egészet, mert ezek bizony emberi ésszel felfoghatatlan dolgok! Gyűlölöm az ilyet! A végkifejletek meg igazából csak attól függnek, hogy a végső bunyóban meddig álljuk a sarat. QTE egyébként az egész, és nagyon bénának kell lenni ahhoz, hogy ne érjük el a legjobbat. Ettől függetlenül, a játékot mindenkinek tudom ajánlani, de a vége nagyon nem az igazi.

1. BioShock Infinite: Burial at Sea - Episode 2

Elérkeztünk a dobogó legfelső lépcsőjére. Számomra eddig a legnagyobb csalódást a BioShock Infinite második DLC-je okozta, már ami a végkimenetelt illeti. Az ok végtelenül egyszerű: A BioShock Infinite számomra a legjobb FPS. A játékmenet dinamikája, a hangulata, a világa, a sztorija mind olyannyira egyben van, hogy hónapokkal a második kijátszása után is merengtem az élményen, amit a játék nyújtott. És ugye ott volt a csodálatos Elizabeth, akibe én beleszerettem nagyjából tíz perc után. Aztán az a vég, az a finálé feltette a pontot az I-re. Tökéletes lezárást kapott az Infinite. Ezért is értetlenkedtem, amikor bejelentettek rögtön kettő sztori DLC-t. Éreztem, hogy ezzel a húzásukkal csak az alapjáték zseniális végét fogják csorbítani -- ez így is lett! A Burial at Sea első része sztori szempontjából igen harmatos volt és maga a játékmenet sem ért fel az alapjátékhoz képest, a lezárása viszont meglepő volt és ütős, így kezdtem reménykedni, hogy a második rész majd mégiscsak felér az Infinite-hez. Ez nem így lett, bár az a törekvés, hogy összefűzzék az első BioShock és az Infinite világát nem volt rossz.

A Burial at Sea második részében Elizabeth a főszereplő, aki elvesztette Isteni hatalmát, és Rapture-ben próbál megmenteni egy Little Sistert, Sallyt, aki miatta került igen nagy bajba. Az egész játékot erre építik fel és talán nem meglepő, mikor azt mondom, hogy a végén Elizabeth feláldozza magát a gyermekért és a nagyobb jó érdekében, ahogy anno Booker is tette, tulajdonképpen érte.

A problémám az, hogy a kapcsolat Elizabeth és a kislány között nincs jól megalapozva. Számomra egyáltalán nem jött az az érzelmi katarzis, amit a játék el szeretett volna érni a fináléban. Olcsó koppintásnak hatott az Infinite után. Konkrétan semmit nem váltott ki belőlem ez az egész, csak bosszankodást, hiszen Booker és Elizabeth között az a kapcsolat tíz órán át épült, ez idő alatt láthattuk, hogyan változnak a karakterek, de mindezt pár órában reprodukálni, úgy, hogy nincs is közös jelenetük... számomra nem működöt. Végig azt éreztem, hogy az Infinite szívfacsaró és döbbenetes fináléját akarják mindenáron túlszárnyalni, ehhez pedig nem restek bevetni Rapture-t, Atlast, a Big Daddyk és Little Sisterek háttértörténetét, illetve egy elmebeteg kínzós részt sem. Ezzel azonban azt érték el, hogy a Burial at Sea egyszerűen fókuszt tévesztett, nem csak a vége, hanem egész sztorija egy óriási katyvasz lett; lukak keletkeztek az idővonalon, következetlenségek, az egész egy fura paradoxon. Hiába próbálnak mindenre választ adni, ebbe beletört a bicskájuk az íróknak, és igazából még zavarosabb lett az egész mint előtte.

Annak viszont, aki imádta ez eredeti BioShock játékot (én nem ilyen vagyok), biztos nagyobb élmény volt újra a víz alatti városban járni és látni olyan dolgokat, amiket előtte csak sejthetett. Saját összeesküvés elméletem, hogy ezeket a DLC-ket mind utólag találták ki, és erőltették az Infinite végére. Egyáltalán nem érte meg ezért a lezárásért beáldozni az Infinite fantasztikus végét, nálam igenis Booker önfeláldozásánál és Elizabeth istennővé válásánál ért véget az Infinite és nem Rapture-ben.

Természetesen most is kíváncsiak vagyunk arra, hogy neked, kedves olvasó, mi a véleményed. Oszd meg velünk, hogy szerinted melyik játéknak volt a legrosszabb a lezárása!

A cikk a szező, és nem a szerkesztőség egyöntetű véleményét tükrözi.