Azt gondolná az ember, hogy a toplisták közül a rosszabbakat könnyebb összeválogatni, hiszen – főleg manapság – csak úgy özönlenek a külcsínben látványos, a csicsás csomagolás mögött viszont rohadó „alkotások”. Azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, mivel rossz és rossz film között is nagy különbségek lehetnek.

Ugyanis vannak kifejezetten „rossznak gyártott” filmek. Ki is alakult egy szubkultúra ezek köré, melyeket gyűjtőnéven stílusosan trashfilmeknek (azaz: filmszemétnek) kereszteltek. Persze a rendező szándéka szerint a trashfilm nem feltétlenül hulladéknak készül, ám a színvonaltalan technikai megvalósítás (ócska, látványosan gagyi díszletek és speciális effektusok) és a pocsék forgatókönyv (ostoba jelenetek és karakterek) predesztinálják a trashfilmeket arra, hogy melléktermékként emlékezzünk rájuk. Ed Woodot nem kell bemutatni, róla még egy Tim Burton-film is készült. Ő az ötvenes évek igazi szemétkirálya, akinek a filmjei egytől egyig rendkívül kreatívak, de arcpirítóan „olcsók” és bénák voltak (a Glenn or Glendát például akár a hatvanas évek tér-idővel játszó művészfilmjei közé is sorolhatnánk – ha következetesen alkalmazná a logikátlanságokat). Hozzá hasonló kaliberű fickó a szimplán csak „trashpápának” becézett John Waters, aki a hetvenes-nyolcvanas években „örvendeztetett meg” minket jó néhány minősíthetetlen, de már pont emiatt élvezhető mozgóképi mocsokkal. És persze minden játékos ismeri Uwe Bollt, Wood örökösét, aki nyilatkozataiban töretlen önbizalmáról és elkötelezettségéről tesz tanúbizonyságot, ám rendezéseit nézve joggal gyanakodhatunk arra, hogy ezt ő maga sem gondolja komolyan. A BloodRayne vagy a Király nevében legalábbis inkább tűnnek A-kategóriás fősodorbeli filmek paródiáinak, mintsem véresen komolyan vett projekteknek. (Pedig könnyen lehet, hogy Dr. Boll tényleg álomvilágban él, ahol ő a meg nem értett művész.)

Sharknado - Cápavihar

A Boll-ideológiát (nevezzük most így) ráadásul olyan komplett stúdiók, filmgyártó cégek vallják magukénak, mint a kultfilmmé vált Toxic Avengerst készítő Troma (melynek szutykai többek között Peter Jacksont és Quentin Tarantinót is megihlették), vagy a manapság nagy népszerűségnek örvendő The Asylum. Ez utóbbi következetesen a fősodor alkotásaira reagál, minthogy szatócsai egy-egy hollywoodi A-filmet ugyanazon évben, még címében is valamilyen olcsó, gagyi CGI-imitációval követnek le (például: 2007 – Transformers vs. Transmorphers: Az alakváltók; 2009 – Terminator: Megváltás vs. Terminators: Nincs megváltás; 2012 – 2012 vs. 2012: Jégkorszak; 2014 – Hercules legendája vs. Hercules: Feltámadás). Hogy tudatosan cikizik-e ilyen módon a nagyfilmeket, vagy csupán a népszerűségüket meglovagolva így akarnak-e tehetségtelen producerek és rendezők némi pénzmaghoz jutni, rejtély. Mindenesetre a Sharknado vagy a Feláldozhatók koppintása, a Mercenaries a trashfilmes szubkultúrában nagy népszerűségnek örvend, és mindkettő a maga nemében már-már zseniálisan nézhetetlen, pocsék fércmű.

Ám ezek a fent említett „művek” vagy eleve rossz sorsra érdemes, vagy direkt filmszemétnek készített kontárságok.

Woodra, Bollra vagy az Asylumra haragudni nem is nagyon lehet, legfeljebb akkor, ha – manapság, kultuszuk csúcspontján közel lehetetlen módon – nem ismerjük e neveket. (Jómagam mondjuk csak Boll művein tudtam röhögni, Woodtól a Kilences terv a világűrből vagy az Asylum Sharknadoja kifejezetten idegesített.) Vannak azonban olyan filmek, melyek nagy pénzből, 3D-ben (vagy ne adj isten, 4DX-ben) készültek, és komoly, fontos, de legalábbis epikus és tényleg szórakoztató alkotásként promótálják őket – mégis már-már az Asylum vagy Ed Wood „műveinek” szintjére süllyednek. Tulajdonképpen ezek az év csalódásai, melyektől sokat várunk, de keveset vagy semmit sem kapunk. Sőt, kifejezetten időt rabolnak el tőlünk. Jóllehet, manapság a néző már joggal gyanakodhat, ha egy újabb látványos, robbanós, világmegmentős, szúrós tekintetű, a plakáton batmanesen beállított, mogorva, önmarcangoló hőst szerepeltető blockbuster trailerét nézi. Jómagam például régóta nem várok semmit a fősodorbeli megafilmektől, éppen ezért jelent számomra meglepetést az X-Men: Az eljövendő múlt napjai vagy a Majmok bolygója: Forradalom. Sőt, kifejezetten szkeptikusan fogadom a Galaxis őrzőit vagy a Wachowski-testvérpár legújabb „reinkarnációs történetét”, a Jupiter felemelkedését (ez utóbbi egyébként a Matrix 2-3-hoz és a Felhőatlaszhoz hasonlóan rossz filmnek ígérkezik). A Vámpírakadémia vagy A hetedik fiú is joggal tartoznak ebbe a kategóriába, melyek egyenesen hülyének nézik a nézőket, és ugyanazt a 10-20 éve ismert sémát és látványvilágot nyomják le a popcorn-fogyasztó közönség torkán, mint Hollywood átlaga. Csak éppen mindennek tetejébe még rosszul is vannak megírva, és ordítanak belőlük a klisék.

Herkules

A következő kategória már nem is annyira rossz filmeket tömörít, ezek inkább „közepes” alkotások. Ám én egyik általános iskolai tanárommal értek egyet, aki szerint nincs olyan, hogy közepes vagy elégséges, valaki vagy tudja az anyagot, vagy nem. Nos, filmeknél is így van: egy mű vagy elkap, és akkor élvezed, újranéznéd, vagy pedig soha többet nem veszed elő, sőt, elfelejted. Ez talán még rosszabb is, mint az igazán pocsék fércműveknél, hiszen egy Sharknadóra vagy Én, Frankensteinre már csak azért is emlékszel, mert melléfogásaikat tanítani kellene egy „Hogyan csesszünk el filmeket?” című mesterkurzuson. Az olyan szürke egerekre viszont, mint a Godzilla vagy a Dwayne „The Rock” Johnson főszereplésével készült Herkules, nem nagyon fogunk emlékezni. Mindegyikben vannak nagyon rossz jelenetek, és viszonylag jó ötletek is, ám ezek kioltják egymást. Tisztességesen végigdöngetik hősüket az akciószekvenciákon, de minden jelenetük, motívumuk, karakterük behelyettesíthető lenne bármelyik jó és rossz hollywoodi klisével, így a moziból kijövet még a két órával ezelőtt megemésztett popcorn felböffenése is emlékezetesebb lesz, mint az óriásszörnyek vagy az óriásrobotok pusztítása. (Ezért is volt annak idején élvezhető a Pacific Rim, mert vállalta, hogy egy komolytalan, laza baromság lesz, ugyanakkor amit nyújtott, az száz százalékig szórakoztatott.)

Emellett pedig vannak azok a filmek, melyek amúgy korrektek, sőt, ha nem azzal a címmel és azokkal a karakterekkel lennének eladva, amikkel, akkor „jó”-nak, de legalábbis „erős közepes”-nek tartanák őket. Címűk miatt viszont hatalmas csalódásként tartják őket számon. Az idei évből van jó pár ilyen mű, de talán a legjobban a Sin City közel tíz évig készült folytatása, és a sokak szerint önmagához és Peter Jacksonhoz képest gyengére sikerült A hobbit: Az öt sereg csatája voltak a legnagyobb csalódások ebben az esztendőben a kritikusok szerint (én a Sin City-folytatást még nem láttam, a Hobbit 3-at pedig a helyén kezelve még szórakoztatónak is tartottam, jóllehet, magam sem voltam elájulva tőle).

Tehát a „rossz film” igen komplex kategória, rendkívül sok tényező befolyásolja, és egy „bottom 5” listánál mindenképp figyelembe kell venni, hogy mi miért rossz.

Emiatt az alábbi lajstromot főleg olyan alkotásokból állítottam össze, melyeket sem technikailag, sem esztétikailag nem szántak rossz filmnek. Azaz Asylum-alkotásokkal nem foglalkozom, mivel azok külön kategóriát képeznek, és csak felmentenék az igazán rossz, a minket hülyének néző, látványos, drága, nagy pénzből készült és sokat kaszáló (vagy legalábbis nagyot markolni akaró), szeméttelepre való filmforgácsokat. Ne tegyük! Nézzük inkább, mivel próbált meg minket a fősodor elvakítani! Sőt, nemcsak próbált, sokszor sikerült is bedőlnünk ezeknek, és csak utólag szitkozódtunk, hogy kidobtunk az ablakon kb. 2000 Ft-ot és 2-3 órát.

5. Isten fia (Son of God)

Bátran kijelenthetjük, hogy 2014 a történelmi-mitológiai, úgynevezett „sword-and-sandal” (vagy olaszul peplum) filmek reneszánszát hozta el. Vagy hát inkább a rég halott filmtípus kikelt sírjából, hogy foszladozó élőhalottként, de fényes páncélban törjön világuralomra, úgy gondolva, hogy a 3D és a CGI korában még sikeresebb lehet, mint az ötvenes-hatvanas évek Cinerama és Technicolor korszakában. Ám a mai mitológiai filmek leginkább a rendkívül igénytelen, futószalagon gyártott hatvanas évek környéki olasz peplumokat idézik, és nyomába sem érnek az olyan hollywoodi klasszikusoknak, mint a Tízparancsolat, a Ben Hur vagy a Barabbas.

Isten fia

Herkules, Mózes és Jézus – e három messianisztikus héroszt próbálták idén olyan csomagolásban eladni, hogy az a mai nézők számára is fogyasztható legyen. A Herkules legendája vagy a nyáron debütált Herkules egyaránt igen rossz film, habár ez utóbbi a mai szuperhősfilmes trendhez csatlakozva kísérletet tett Herkules emberibbé tételére, történelmi kontextusba helyezésére. Az agyatlan akció túlsúlya azonban ugyanúgy buta, de látványos baromsággá degradálta, mint a Herkules legendáját.

Ridley Scott sem járt túl jól az Exodusszal, melynek pozitívumait bár Chocho méltányolta, el kell ismernünk azonban, hogy ebből az alapanyagból egy ilyen rendező sokkal-sokkal jobbat ki tudott volna hozni. Ha rossz filmnek nem is nevezhető Mózes története (önmagában egy betonközepes alkotásnak el is menne), az egykoron nagy névnek számító, mára csúnyán kiöregedett Scotthoz képest bizony ennek is ott lenne a helye egy bottom-listán.

Ám Herkules és Mózes mellényúlásai az Isten fiához képest korszakos remekműnek számítanak.

Pedig az Isten fia nem úgy rossz film, ahogy az Asylum vagy Ed Wood művei, sőt, még talán bizonyos szinten a Herkules legendájához képest jobbnak is nevezhető. Nem, Jézus 2014-es története másképp rossz. De így tekintve minden ízében.

Mert technikailag a film rendben lenne. Viszonylag igényes a CGI és a zene is modern, tisztességes iparosmunka látszatát kelti az Isten fia. Jóllehet, nem az, mert amúgy teljesen rosszul használják az alkotók az audiovizuális eszközöket. Olyan jelenetek alatt alkalmaznak lassításokat és epikus zenét, melyek amúgy teljes mértékben közönségesek, triviálisak.

Aki nem látta, az mondjuk képzelje el, hogy egy vidéki disznótor alá bevágják a Sötét lovag zenéjét, és miközben a böllér belezi a malacot, a kép belassul, és „slow-mo”-ban hasít a bárd a pörkölt bőrbe és zsírba.

Itt nyilván a nem kevésbé rossz Passióhoz hasonlóan a korbácsolós jelenetek alatt fogjuk a legtöbbször látni a giccses „bullet time”-ot, és ez még rendben is lenne (persze csak ahhoz képest, hogy átesztétizálják Jézus megkínzását…). Ám az már elég bizarr, mikor a film elején Péter lassított felvételben, „hanszimmeres” zenei kíséretben veti ki a hálót a tengerre, vagy mikor Júdás bullet time-ban dobja vissza a főpapnak az ezüstpénzeket.

Isten fia

Ezeken mondjuk még lehet őszintén nevetni. Nagyobb gondok vannak a sztorival! Az alkotók kicsit sem erőltették meg magukat. Gyakorlatilag a History Chanel A Biblia című sorozatának moziverziója ez. Bibliaóráról van szó tulajdonképpen, melynek keretében a faarcú, meggyötört ábrázatú vagy tejbetökként vigyorgó szereplők szinte monoton, herélt hangon felmondják az evangéliumok szövegét. Semmi változatosság, semmi eltérés a sztoritól, semmi komplexitás. Ismét meg kell néznünk egy hatszázezredik Jézus-filmet, mely csak béna zenehasználatában tér el az előző ötszázkilencvenkilencezertől.

Illetve csak a rövidebb, egyszerűbb mondatokat vették át szó szerint a Bibliából. A hosszabb, eredetiben homályosabb és mélyebb értelmű, metaforikus szövegeket viszont fájóan leegyszerűsítették, így Jézus szájából a bölcsességek az Isten fiában üres álfilozófiaként hangzanak, olcsó frázisok, melyekről leginkább a Brian élete paródiája juthat eszünkbe, mikor Brian elküldi „híveit” melegebb éghajlatra („Menjetek a p*csába!”), és a nép visszakérdez, mintha valami mélyebb értelműt mondott volna nekik („Hogyan menjünk a p*csába, Mester?”).

Kedvenc jelenetem, mikor Jézus az egyik tanítványának magyarázza, hogy nem testben, hanem lélekben kell újjászületni, az pedig buta fejet vágva, tátott szájjal bólogat, mint aki mocskosul nem ért semmit amúgy. Minket, nézőket is ennyire ostobának néztek az alkotók, mikor elkészítették ezt a béna, kreativitástól mentes filmet.

Ami ráadásul emellett még melodramatikus is. Nincs elég ötleted? Nem tudod, mivel vond be a nézőket a történetbe? Semmi gond, tömd tele a cselekményt giccsel! Mel Gibson „mester” zsigeri brutalitással, vérrel és húscafatokkal próbálta megnyerni a Biblián és John Woo-n nevelkedett befogadót, az Isten fia alkotói könnyel, sóhajtozással, szomorú arcokkal és siránkozásokkal tesz kísérletet erre. A kifinomultabb ízlésűekből persze mindez csak nevetést vált ki, mert annyira modoros.

Szóval az Isten fia nem azért az év egyik legrosszabb filmje, mert annyira pocsék lenne, mint egy Asylum-trash. Nem, az Isten fia azért került fel a listára, mert e témában rengeteg, ennél sokkal jobb és kreatívabb film készült már (lásd Pasolini Máté evangéliumát vagy Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című zseniális remekművét), ám ez meg sem próbál eltérni a Bibliától, ráadásul ugyanazt a történetet ócska giccsel, formai és tartalmi hatásvadászattal adja elő. Nyugodtan kijelenthető, hogy a Passió óta készült legrosszabb Jézus-film. S inkább ilyeneket kellene tiltólistára helyeznie az egyháznak, nem a Krisztus utolsó megkísértését. Legalábbis Scorsese őszinte, komplex, de a Bibliától nagyban eltérő drámájával ellentétben az Isten fia és társai csak unalmassá, sőt, nevetségessé teszik Jézus alakját. Azaz valójából a Passió, A születés (az Alkonyat rendezőnőjének Jézus-filmje…) és az Isten fia az igazán istenkáromló fércművek.

4. Az ismeretlen Drakula (Dracula Untold)

Az utóbbi pár évben a horror populáris mítoszai is reneszánszukat… izé… szóval, nem, nem élik reneszánszukat. Inkább csak kínlódnak, hogy legalább egy csipetnyi újdonságot vigyenek a karakterekbe, és eladhatóbbá tegyék a látványpornót. Batmant, Supermant, Herkulest vagy Jézust itt cseréljük ki vámpírokra, szörnyekre, sorozatgyilkosokra, és megkapjuk a Halloween 2007-es remake-jét, mely tulajdonképpen egy „Mike Myers: Kezdődik!”, vagy az Én, Frankensteint, mely szuperhőssé teszi Frankenstein teremtményét. Mondani sem kell, hogy mind borzasztó filmek, melyekben lenne potenciál, de már az előzetesek sem sugalltak többet olcsó, de látványos, agyatlan kaszabolásnál.

Az ismeretlen Drakula

Nincsenek jobb helyzetben a vámpírok sem. Manapság a vámpírfilmek horror nélkül léteznek, elég, ha csak a hírhedt Alkonyat-szériára gondolunk, de ezt a vonalat követi a Vámpírakadémia is. Legfeljebb a vér és a trancsír marad meg az alműfaj eszközkészletéből, más nem.

Márpedig egy horrorfilm horror nélkül olyan, mint az alkoholmentes (ízesített!) sör, az agyonvizezett melegbor vagy akár a koffeinmentes kávé: lehet, hogy emlékeztet egy-két ízfoszlány a régi termékre, de valami nagyon hiányzik az összhatásból.

Ennek ellenére mégsem a sokak által lehúzott, gyűlölt horrorpróbálkozásokat választottam a lista negyedik helyére. Az Annabelle-t ti is sokan szapultátok, és a Jessabelle esetében is kisebbségben van a filmről írott pozitív kritikám. Ám egyiktől sem vártam túl sokat, sőt, nem is nagyon hallottam róluk bemutatásuk előtt. Ellenben a Luke Evans (alias Bard – A hobbit) főszereplésével készült Az ismeretlen Drakulával, mellyel szemben szintén nem támasztottam túl nagy követelményeket, mégis kíváncsi voltam rá, hogy legalább tisztességes iparosmunkává tudják-e bővíteni az amúgy remek alapszituációt. Nem ez történt…

A készítőknek sikerült még azt a szánalmas erőlködést is alulmúlni, amit a trailerekben láthattunk. Már a Batman: Kezdődik!-et imitáló plakátok is nevetséges koppintásról árulkodtak, mégis jó volt eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Drakula grófot végre nem negatív, hanem tragikus szuperhősként láthatnánk viszont. Bizarr gondolat, de működőképesebb lett volna, mint például a két évvel ezelőtti Abraham Lincoln, a vámpírvadász. Hiszen már Francis Ford Coppola 1992-es feldolgozásának első tíz perce is felveti ezt a lehetőséget, sőt, a grófot kifejezetten szimpatikus figuraként mutatja be. Itt ő a főhős, és Coppola művének 10 percét másfél órás filmmé bővíti…

…hogy mi?! Másfél óra?! Igen, másfél óra! Sőt, kevesebb Az ismeretlen Dracula játékideje. Már kurtasága is tanúskodik arról, hogy igazából az alkotók nem láttak mást ebben a koncepcióban, csak látványos kaszabolásokat, unalmas töltelékjelenetekkel és arcpirítóan szánalmas szerelmi szállal.

Az ismeretlen Drakula

Sőt, az akciók, a csatajelenetek is zsibbasztóak, nincs bennük elég dinamika és erő (nem szerencsés denevéreket ereszteni páncélos vitézeknek, még akkor sem, ha az univerzum összes bőregerét nyakukba kapják – Batman forgott is a sírjában). Illetve jó darabig csak az időhúzás megy, és a sablonos karakterek sablonosabbnál sablonosabb megnyilvánulásokkal keménykednek egymással. Aztán Vlad / Drakula, mint a Trójában Hektor vagy a 300-ban Leonidász, karddal „dönt”, háborút kezd gyermeke miatt, és átáll a „sötét oldal”-ra, hogy megmentse országát. De amúgy ki lehet gyógyulni a vámpírkórból, ha megállja három napig, hogy nem iszik emberi vért.

Ám mégis innia kell, hogy megmentse feleségé… izé… nem tudja megmenteni feleségét, sem a népét, sőt… Teljesen felesleges volt az az egy óra huszonnyolc perc…

Maga Drakula pedig egyáltalán nem érdekes figura. Sablonhős, akiről nem lehet elhinni, hogy megfertőzte a vámpirizmus. Még akkor is a gyerekére gondol, mikor vérszomjjal lemészárol egy egész török tábort. S az alkotók még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább a Csillagok háborúja harmadik részének pálfordulását belevigyék a történetbe, ha már pofátlanul lemásolták a sikeres szuperhősfilmeket. Hiába hal meg felesége, ettől nem önti el Drakula agyát a gyűlölet, és gyermeke is érthetetlen módon életben marad (pedig, ha már kliséhegyek és nuku történelmi hitelesség, a drámaiság érdekében megölhették volna). Sőt, kifejezetten blődség, hogy tulajdonképpen miatta folyik a háború – hiszen az Oszmán Birodalom ezrével gyűjt be jobbnál jobb, szívós, leigázott gyermekeket janicsárnak, miért pont Vlad fia kell nekik ennyire?

Drakula sztorija tehát bűzlik a logikátlanságoktól, az erőltetett, ostoba fordulatoktól. Mindennek tetejébe nincs egy normális főellenség, és az ötletesnek tűnő végső összecsapás (a vámpírok az ezüstre érzékenyek a film szerint, így az egyik török vezér így próbálja meg legyengíteni Drakulát – tiszta kriptonit…) is rendkívül béna és klisés lett. Az Ismeretlen Drakula nevetségesen összecsapott fércmunka, kidolgozatlan karakterekkel és történettel. Duplán is dühösek lehetünk rá, hiszen egy ilyen izgalmas koncepciót nemhogy nem tudtak tisztességes szórakozássá bővíteni, de még kifejezetten amatőrre és gyatrára is sikeredett. Olyan, mint egy rossz tanuló leckéje, aki a délutáni napsütés és a haverok unszolására inkább bandázik, majd másnap reggel, nyolc előtt öt perccel másolja le a házi feladatot társáról. Mindössze egyetlen pozitívuma van a filmnek, a Shakespeare-drámákban is játszó, a moziban csak gonosz karakterek tökéletes megtestesítőjeként ismert Charles Dance (Az aranygyermek, Az utolsó akcióhős), aki itt a Drakulát megfertőző vámpírlordot hozza rutinból, lemosva a vászonról az összes többi ripacsot, beleértve „az új Orlando Bloom”-ot, Luke Evanst is.

3. Megdönteni Hajnal Tímeát

Ha már a toplistára felkerült egy magyar film, a honi alkotások nem hiányozhatnak e felsorolásból sem. Márpedig – sajnos – igen sok rossz magyar film készült a 2010-es „nagy váltás” óta is, elég csak a Koltai Róbert-féle Magic Boysra, a Berosált a rezesbandára vagy az állítólag szintén legendásan pocsékra sikerült háborús kalandfilm, bosszúdráma és művészfilm közti légüres térben ragadt Drága Elzára gondolni. De a vígjátékainkat elnézve sem mondható el, hogy az Andy Vajna-féle rendszerben a 2010 előttinél jobb alkotások készülnének. A Megdönteni Hajnal Tímeát például semmiben sem különbözik a „magyar Ed Wood”, Sas Tamás ócska romantikus komédiáitól. (Sasról annyit kell tudni, hogy ő rendezte a borzasztó 9 és ½ randit és az S.O.S. szerelemet, miközben – mint azt egyszer megvallotta – szerinte a hatvanas évek legendás művészfilmes alkotója, Michelangelo Antonioni művei igen rossz filmek…)

Megdönteni Hajnal Tímeát

Tulajdonképpen meglepő lehet, hogy a Hajnal Tímea szerepel a listán, hiszen 2014 egyik – ha nem A – legsikeresebb hazai filmje, több tízezres nézőszámmal büszkélkedhetett már az első hétvégén, mely magyar filmnél manapság kiugróan magasnak számít. Valószínűleg a promóciója és a magyar vígjátéki hagyomány ösztönözhette a nézőket arra, hogy beüljenek megnézni ezt az átlagon aluli romantikus komédiát.

Mert amúgy teljes mértékben igénytelen alkotás, legfeljebb a Szabó Simon által uralt jelenetek mentik meg attól, hogy totális unalomba fulladjon. Sőt, megkockáztatom, hogy Simon és az ő renoméja vonzotta a magyarokat a mozikba.

Szabó Simon ugyanis színészként az 1998-as Pepsi Sziget reklám óta ugyanazt a kőbunkó, tahó stílusban előadott, de pont ezért vicces és szerethető figurát alakítja (leghíresebb karaktere a Moszkva tér című film Rojálja).

A lúzer, tapló és agresszív, ennek ellenére ezúttal is szórakoztató Bögöcsöt kirázza kisujjából, és miatta valamennyire vicces a film. Jóllehet – „jó” romantikus komédiához híven –, valamennyire Bögöcs karaktere is elsorvad a történet végére, és egy idő után a vele kapcsolatos poénok is elvesztik erejüket. (Pedig beköszönése kiváló, már-már abszurd módon bunkó: bejön az osztálytalálkozóra egy „Na, mi van buzikáim, ennyire szar a buli?” kérdéssel, majd rég nem látott barátai felesét lehúzza, megnézi a főszereplő feleségének képét, és egy „Bökném”-mel nyugtázza.)

Ha azonban Simon karakterét kivennénk a történetből, egy rémgagyi, logikátlanságoktól roskadozó, unalmas és sótlan figurákat felvonultató film lenne a Megdönteni Hajnal Tímeát. Simon Kornél, a főszereplőt alakító színész arcára végig halvány undor ül ki, és bármi történik, ő ugyanazzal a megvető ábrázattal olvassa fel a szövegét (feltehetően) a kamera mellett tartott transzparensekről. Maga Hajnal Tímea, azaz Osvárt Andrea sem jobb, habár legalább dögös. Nézni jó – hallgatni nem.

Megdönteni Hajnal Tímeát

A sztorit pedig az vágja agyon, hogy igazából nincsenek tétek. Persze elég bizarr és irreális az alapszituáció is (Bögöcs megzsarolja a főhőst, hogy megmutatja a felvételt menyasszonyának, melyen megdönti Hajnal Tímeát – hacsak nem hozza össze őt is a nővel), ám lévén, hogy a főszereplő partnerkapcsolata eleve rosszul és rossznak ábrázolt, képtelenség az egészet legalább egy kicsit is komolyan venni. Mesterkélt a konfliktus, abszolút nem érdekel minket, hogy ezek az amúgy is antipatikus karakterek kivel jönnek össze és kivel szakítanak.

Nem is emberek ők, hanem változók egy többismeretlenes egyenletben. Az egész sztori nem is film, hanem matekfeladat, amit kontárok ötlöttek ki.

Mindennek tetejébe a történet tele van felesleges fordulatokkal és gagyi jelenetekkel. A legrosszabb Hajnal Tímea pálfordulása, aki az esküvője napján a béna főhős miatt feladja macsó vőlegényét, akivel boldog párkapcsolatban élt (a film szerint legalábbis), majd egy darabig „senkit sem választ”. Ez az alkotók elcseszett, szexismusba forduló logikája.

Szóval a Megdönteni Hajnal Tímeát legfeljebb Bögöcs jelenetei miatt élvezhető. Ha Szabó Simon nincs a színen, Sas Tamás-színvonalat és Álom.net „minőséget” kapunk. Akinek ezek nem elég elrettentő példák, mert ne adj isten (illetve inkább szerencséjére) nem ismeri őket, azoknak csak annyit, hogy Adam Sandler és Ben Stiller fingós vígjátékai a Hajnal Tímeához képest örökzöld műalkotások.

2. Tini nindzsa teknőcök (Teenage Mutant Ninja Turtles)

Mint már sokszor emlegettem, ez az év a fősodorban az újrázásokról szólt. Illetve nemcsak ez az év, az utóbbi két évtized gyakorlatilag a régi hősök és sorozatok vérátömlesztését jelentette. Ez persze csak látszólag, egy-két film erejéig tűnt jónak (mint Nolan Batmanjei vagy az X-Menek néhány tagja), a legtöbb lelketlen brandépítésnek indult vagy azzá silányult. Sly Stallone például A feláldozhatókkal még belopta magát pár rajongó szívébe azzal, hogy összeszedte a botoxolt, levitézlett akciósztárok színe-javát Dolph Lundgrentől Jean-Claude Van Damme-on és Chuck Norrison át egészen Jet Liig. Ám a harmadik részre az amúgy sem túl nagy szám franchise egyenesen kínos erőlködéssé vált. (Nekem személy szerint már az első rész sem volt szimpatikus, mely például Schwarzi visszatérésével, Az erőnek erejével ellentétben túl komolyan vette magát – holott ma már nem lehet komolyan venni a kilencvenes évek B-kategóriás „színészeit”.)

Tini nindzsa teknőcök

De kaptunk mi „batmanes” Robotzsaru eredetmozit is, ahogy Michael Bay legújabb robbanásorgiája, a Transformers 4 sem maradhatott el. A zúzás persze mindegyikben megvan, és kellőképp látványosak is, ám ha történetmesélésre kerül a sor, vagy csak szimplán megszólalnak a főszereplők, még a legelvetemültebb popcorn-fogyasztók torkán is megakad a falat a döbbenettől.

Az ultramodern gépszörnyekkel teletuszkolt akcióőrületek közül idén mégsem a Transformers 4 vagy a Need for Speed az igazán rossz.

Előbbitől a néző már nem is vár semmi mást, csak robbanási effektusokat: YouTube-on érdemes megnézni 1-2 jelenetet Michael Bay filmjéből, mert 3-4 perces klipként egész élvezhetők, akár a játékok átvezető jelenetsorai. Sőt, kifejezetten dühítő, hogy Michael Bay 3 órás monstrumokat készít, miközben, ha a gagyi sztorit és párbeszédeket kivágná, 1 órán belül letudható lenne az egész, és még jól is szórakoznánk. Utóbbi említett alkotást pedig már a címe is predesztinálja arra, hogy valami irtó rosszat fogunk kapni, hiszen játékokból – főleg levitézlett, szebb napokat látott sorozatokból – jó filmet még nem készítettek. Aaron Paullal, a Breaking Bad junkie-jával…

Nem, ezeknél van alább. Bizony, a Tini nindzsa teknőcök. Hogy miért? Mert ez a klisés, unalmas akciótolulásnak is csupán a másolata. Semmit nem kéne írnom, csak azt, hogy a teknőcök legújabb „mélyrepülésének” producere Michael Bay.

Bay jelenléte pedig érezhető. Tulajdonképpen nem kellett mást tennie a készítőknek, mint lecserélni az óriásrobotokat mutáns teknőcökre. Szebb napokat látott zöld barátaink ugyanis ugyanolyan „coolak”, mint Optimusék: viccelődnek, keménykednek, kiválóan harcolnak. Csak itt két lapáttal több altesti poént kell elviselnünk. Igen, szó szerint is. A teknőcök az egyik kulcsjelenet után gördeszkázva, epikus zene kíséretében visszadöngölnek a rejtekhelyükre. Ám túl sokan akarnak egyszerre behatolni a csatornalyukon (ez a szituáció is érdekes hasonlatokat juttathat eszünkbe), így beszorulnak, megáll a zene és kimerevedik a kép és…

... és az egyikőjük elfingja magát, mert túl sok volt a pizzában a pepperoni. Jó étvágyat a popcornhoz és a nachoshoz! (Még szerencse, hogy a filmet 4DX-ben nem vetítik…)

Az ilyen kínos jeleneteket váltják az akciószekvenciák, melyek legalább némi szórakoztatást nyújthatnának – de nem fognak. A játékidő nagy részét érdekes módon unalmas fecsegés tölti ki arról, hogy hogyan tenyésztették a teknőcöket, és vagy hatszázszor elismétlik, miként nőttek fel a mutáns hüllők. Nagy sokára pedig feltűnik egy főellenség is (Zúzó), akinek a képregényekkel ellentétben semmilyen jelleme nincs, így csupán díszlet, semmi több. Bokszzsáknak használható, hogy legalább legyen valami méltó ellenfele a szupergyors és szuperirritáló zöld tinédzsereknek (kinézetre is elég bénák, habár azért a 2-3 évvel ezelőtti verziójuknál némileg szebben kidolgozottak).

Tini nindzsa teknőcök

Maguk az akciók pedig csak negyedannyira lendületesek és látványosak, mint a Transformersben, és a nagy részüket érthetetlen módon megvágják (nem mutatják például a film elején, mikor a teknőcök elkapnak egy csomó huligánt). Az utolsó összecsapás alatt konkrétan az álomkór kerülgetett. Sem zeneileg, sem koreográfiában semmi emlékezeteset nem láttam, és kicsit sem volt szórakoztató, ahogy a teknőcök jajveszékelve omlasztanak össze épületeket. (Igen, rém idegesítő, hogy az alkotók ezzel akartak karaktert formálni, hogy teknőceink nyivákolnak, ha kritikus helyzetbe kerülnek.)

Itt van persze Megan Fox, aki egész jól néz ki (nekem jobban tetszett, mint a Transformersekben), viszont Aprilként rendkívül nevetséges.

Minthogy egész végig úgy játszik, mint egy tüdőbeteg: zihál, nem tud kinyögni egy értelmes mondatot sem harsány levegővétel és –kifújás nélkül. Ami persze a meglepettségét hivatott érzékeltetni, mert az alkotók nagyon sulykolják a játékidő végéig, hogy micsoda felfedezésnek számítanak a beszélő, kétméteres teknőchéroszok. Hát nem, mert a kilencvenes évek rajzfilmjein nevelkedettek hozzájuk szoktak…

Szóval olyan ez a Tini nindzsa teknőcök, mint a Transformers: béna történet, irritáló karakterek, látványos akció. Csak éppen minden még egy szinttel gyengébb, fapados megvalósításban. Inkább költsük a mozijegy árát egy pepperonis pizzára! (És lehetőleg ne szellentsük arcon társunkat, ha beszorulunk egy csatornába...)

1. 300: A birodalom hajnala (300: Rise of an Empire)

Érdekes eset, mikor egy prototípus a másolatok szintjére süllyed. Márpedig a 300 2007-ben mintateremtő volt. Emlékszem, még itt, a PC Guru fórumán egy egész topic szólt csupán a film zseniális traileréről, mely olyan hangulatot teremtett, hogy a Zack Snyder brutális fantáziafilmjére akkor is emlékeztünk volna, ha egy világraszóló szemét lett volna belőle. Sokak szerint persze az is lett (egyes kritikák még azzal is megvádolták, hogy arabgyűlölő és fasisztoid), ám azt senki sem vitathatja el, hogy a 300 hatalmas kultuszt teremtett. A „THIS IS SPARTA!” felkiáltás már 2006-ban, a film első trailere után mémmé vált, és máig ezer és ezer vicces videó szerepelteti a szakállas Gerard Butler ordító fejét.

Maga a film persze tényleg nem volt nagy szám, de amit vállalt, azt maximálisan teljesítette.

Frank Miller képregényét nemcsak tartalmilag, de formailag is hűen adaptálta, és bizarr perzsa szörnyeivel és szuperhősszerű spártai keménylegényeivel igazi „bűnös élvezetté”, többször újranézendő erőszakpornóvá vált. Mert hát, valljuk be, nem a gyenge, hátországban játszódó politikai részek, hanem a lassított felvételben loccsanó vér és kardcsattogás miatt szerettük (ha szerettük) Zack Snyder látványfilmjét.

300: A birodalom hajnala

A 300 látványvilága és vérorgiája annyira intenzívre sikerült, hogy ezután mindenki Snyder filmjét kezdte el utánozni a műfajban. Tulajdonképpen a 300 lett a 2000-es évek második felének Gyűrűk urája. (Hiszen 2007 előtt boldog-boldogtalan ontotta a rosszabbnál rosszabb epikus, csatározós fantáziafilmeket a Trójától a Narnia krónikáin át az Eragonig.) A Kilencedik légió, A halhatatlanok vagy A titánok harca hősei is legszívesebben „THIS IS SPARTA!”-t ordítottak volna, miközben rövidkarddal nekiugranak rondábbnál rondább ellenfeleiknek. Sőt, a 300-nak akkora hatása volt, hogy még sorozatok is megpróbálták meglovagolni a vérpornó-trendet: az első egy-két évadjában rendkívül szórakoztató Spartacus: Vér és homok ugyanazt a lassításokkal teli, látványos összecsapásokat felvonultató, kemény férfiakat egymásnak eresztő közeget teremtette meg, amit Synder műve, csak éppen a gladiátorok és Róma fénykorában. (Érdekes egyébként, hogy Ridley Scott Gladiátora valahogy nem talált követőkre – lehet, pont azért, mert némileg intelligensebb film, mint a mai átlag.)

E sok másolat után szinte vártuk is, hogy készüljön valamilyen értékelhető folytatás. Már 2006-2007 környékén is poénkodtunk a fórumon, hogy „biztos lesz 300 2”. „Hogy is fogják nevezni majd? 301? Vagy 400?”. De találgattuk, hogy azért Miltiádész vagy Themisztoklész küzdelmei sem voltak piskóták, jó kis hajócsatákat lehetne összehozni ebben a képregényes stílusban.

És lám, el is készült nagy nehezen, hét év múlva a 300 folytatása, ami Themisztoklész és a szalamiszi csata történéseit dolgozta fel.

Ám az a hét év meglátszik a filmen. Ami 2007-ben szemkápráztató és áll-leejtő volt, az 2014-ben már unalmas, elhasznált, modoros és gagyi. Egyszerűen annyi másolat készült a 300-ról, hogy maga A birodalom hajnala is csupán gyenge imitáció látszatát kelti, pedig a rendező ugyanaz, és Frank Miller is közreműködött a film készítésnél (jóllehet, a 2008-as Spirit bizonyította, hogy Miller neve sem garancia arra, hogy szemét helyett értékelhető alkotást nézhessünk két órán át).

Persze ettől még lehetne egy élvezhető film a 300 folytatása, és nem kellene az év legrosszabb filmjének neveznem. Ám Zack Snyderék nem álltak meg annál, hogy szimpla másolat legyen A birodalom hajnala. Nem, nekik nem elég ez a dicstelenség, hogy saját művükre úgy tekintsünk, mint ami lopott a 2007-es eredetiből. Snyder és Miller egyenesen kultikus filmjük paródiáját készítették el. Így inkább a Meet the Spartanshoz (avagy magyar címén: Spárta a köbön) hasonlítható.

Igaz, az alkotók szándéka valószínűleg nem ez volt, hanem egy igazán kemény, még az első résznél is véresebb mozit szerettek volna összehozni. Ám Themisztoklész nem Leonidász, és Artemiszia sem Xerxész. Themisztoklész szimplán csak egy sótlan macsó, akit néha még össze is téveszthetünk pár közkatonával, annyira jellegtelen az arca.

Artemiszia! Na, ő az igazán kemény dió! Sok kritika őt emelte ki a filmből, mint egyetlen pozitívumot, mert Eva Green állítólag jól alakítja a karaktert. Nos, lehet, hogy az amúgy dögös és félelmetesen démoni színésznő kihoz mindent a gyengén megírt szerepből, de maga a figura borzasztó. Ahogy a hozzá kötődő jelenetek nagy része is. Teljességgel hihetetlen minden megnyilvánulása, még a 300 világán belül is. Emellett túl agresszív, túl sok, túlságosan is uralja a vásznat. Olyan, mintha Green nem Artemisziát, hanem egy Artemiszia-paródiát szeretne előadni. A csúcs a sokat emlegetett, legendásan rossz találkozás Themisztoklész és az ókori „femme fatale” között: a csata kellős közepén, kardcsapások és inzultációk záporában vadul szeretkezik a két, szemben álló fél vezére. Nem értjük, mi ennek a funkciója, mi célt szolgál, egyáltalán hogy jut idő erre, mikor bármelyik pillanatban elsüllyedhet a hajó… Semmi másra nem gondolhatunk, minthogy az alkotók perverzek, és élvezték már a gondolatát is annak, hogy két ilyen feltüzelt karakter szinte karddal közösül.

Az ehhez hasonló nevetséges jelenetekből sok van még, melyek megtörik az amúgy tényleg látványos akciót. Aminek persze már semmi hatása nincs, mivel ezer és egy filmben fröccsent ki lassított felvételben vér.

Persze, ha csak csatározásból állna A birodalom hajnala, még talán meg is úszhatná, hogy felkerüljön a „bottom 5” listára. Ám az alkotók érthetetlen módon nem tanultak a hibáikból, és valószínűleg nem olvasták a rajongók véleményét. Ugyanis sokunk az első rész igazán nagy negatívumának nem a torz, sztereotip módon ábrázolt perzsákat vagy az öncélú erőszakot tartotta, hanem a dögunalmas, az akciót megtörő, felesleges és giccses, Spártában játszódó mellékszálat. Persze az egy óra negyven percből ezek össze-vissza húsz percet vettek igénybe, de annak fényében még zavaróbbak voltak, hogy Frank Miller képregényéből ezek teljes mértékben hiányoztak, csak a filmbe erőltették bele a spártai demokráciáról szóló maszlagot. Nos, innen nemhogy kiirtották volna a teljesen blőd hátországi részeket, egyenesen megduplázták őket. Most már nemcsak Spártában kell szenvednünk, hanem flashbackben, visszatekintéssel megismerhetjük a Perzsa Birodalmat is! De jó!

300: A birodalom hajnala

Nem lenne ezzel semmi baj, ha a 300 egy történelmi dráma lenne. De nem az, nem annak kellene lennie, hanem szimpla, de látványos erőszakpornónak. Ehelyett a visszatekintésekkel feleslegesen megtörik az akciókat, és túlcsavarják, túlbonyolítják a történetet, mintha legalábbis Snyderék nem bíztak volna abban, hogy csak csatákkal ki tudnak tölteni bő másfél órát. Nem tudnának, de ez már más lapra tartozik.

Szóval a 300: A birodalom hajnala pont azért csalódás mondjuk a Drakulával ellentétben, mert több akart lenni annál, mint amit elvártunk tőle. Annyira, hogy nevetséges, nem pedig hősies lett. Lehet, hogy megvalósításában nem az év legrosszabb filmje, de amiatt mindenképp kiérdemli ezt a címet, hogy sikeresen önmaga és az első rész paródiájává vált.

(A cikk a szerző és nem a szerkesztőség egyöntetű véleményét tükrözi.)

Melyik volt idén a legrosszabb film?
Az oké, hogy mi megmondtuk a tutit, de most te jössz! Szerinted melyik volt idén a legrosszabb film?
A szavazáshoz bejelentkezés szükséges!