A legtöbb repülős játék igyekszik elmesélni valamiféle történetet, azonban nem sok jár közülük sikerrel. Ezért is meglepő, milyen kellemes sztorit sikerült összehozni az új Ace Combathez. Míg a sorozat eddigi részei egy alternatív világban vagy sci-fi univerzumban játszódtak, addig az Assault Horizon eltávolodik a fikciótól és a valódi vadászpilóták életébe enged betekintést. 

Főhősünk William Bishop ezredes, aki épp a NATO berkeiben igyekszik elsimítani egy orosz szélsőségesek okozta konfliktust. A forgatókönyvet egy Amerikában ismert író, Jim DeFelice vetette papírra, és bár nem valószínű, hogy ezért kitüntetnék, a célját elérte, mert végig fenntartja az érdeklődésünket. Persze, akad néhány butácska pillanat, és a karakterek sem nevezhetők eredetinek (keménykedő hülyegyerek, bizonyítani akaró szöszke csajszi, megkeseredett tábornok...), de a Bishop kalandjait végigkísérő nemezis, Markov személye, és a szerethetően túljátszott dialógusok megadják az élvezethez szükséges hangulati pluszt.

Vasmadarak

Az egyjátékos kampány nagyjából 8-10 óra szórakozást nyújt, és amennyire a stílus engedi, változatos is. A sorozat történetében először nemcsak vadászgépek, de bombázók és helikopterek is színesítik a repertoárt, s bár a vasból öntött ragadozók még így is túlsúlyban vannak, mindenképp üdvözítő, hogy a készítők tágították a fókuszt. Egy gond van csupán: a játékmenet könnyen repetitívvé válik. A helikopteres és bombázós missziók még elmennek, a probléma a vadászgépes harccal van, ami egyszerűen túl sokáig tart. Ráadásul az automatikus checkpoint-rendszer sem valami átgondolt. Néha értelmetlenül gyakran, míg máskor idegesítően ritkán ment állást a program, ezzel feleslegesen frusztrálva bennünket. 

A tűzharcok többsége hullámokban támadó ellenfelek lelövéséből áll, akik lehetnek csapatvezető gépek és sima vadászok. Utóbbiakkal nem sok dolgunk akad, általában egy vagy két rakéta vaktában is gondoskodik róluk. A vezérek viszont más tészta, őket ítéletnapig lőhetjük, akkor sem esnek le. Ahhoz, hogy biztosan végezzünk velük, Dog Fighting Mode-ba (röviden DFM-be) kell lépnünk, ami nagyjából annyit tesz, hogy a játék egy kis követés után rázoomol az ellenfélre, ezzel megkönnyítve a célzást. A hangulat ilyenkor tetőfokra hág, lévén nem sok repülős játékban látjuk ennyire részletesen és brutálisan meghalni az ellenséges pilótákat. Persze a valóságban nem így mennek a dolgok, hanem távolról, biztonsági manőverek egész sorát követően tüzelnek csak a gépek, ez viszont egy Ace Combat, ahol a hangsúly a kegyetlen és agresszív akción van.

Egyszerűen elmondhatatlan érzés látni, amikor egy jó 10-15 perces kergetőzés után ellenfelünk szénné ég a tüzes roncsok között. Ez az a pillanat, amikor minden kellemetlenséget hajlamosak vagyunk megbocsátani. Persze a tény ettől függetlenül is tény marad: a kevesebb több lett volna, sőt néha már az egyébként klassz DFM is fárasztó, főleg, ha sokadszorra sem tudjuk befogni vele a prédát. A mesterséges intelligencia egyébként elég jó, igaz, inkább védekezésben erős, mintsem támadásban. Előfordul, hogy hosszú perceken át sem tudjuk elkapni az ellenfelet, mert annyira jól manőverezik, tényleges életveszélybe viszont nem igazán sodor minket, mert amint befogna egy rakéta, a játék jelez, és mi egy pillanat alatt kitérünk az útból.

Léglovagok

Az egyjátékos mód befejezésével marad a multi, ami tulajdonképpen nem más, mint a ma dívó trendek igényes összessége. Repülőgépünket személyre szabhatjuk vadabbnál vadabb festésekkel, a meccsek alatt pedig fejlődik a profilunk, így rendre újabb és jobb fegyvereink és képességeink lehetnek. Utóbbiak között vannak, amik a társaink számára is előnyösek, így még a fejlesztés kezdeti szakaszában érdemes eldönteni, hogy csapatjátékosok vagy magányos farkasok szeretnénk-e lenni. A játékmódok mindkét típusnak kedveznek, kivéve a sima Deathmatch-t, mert az annyira kaotikus, hogy nincs ember, aki egy huzamban tíz percnél többet bírjon játszani vele. Sebaj, mert a legjobb mód úgyis a Domination, mely hasonlít kicsit az FPS-ekben elterjedt Conquesthez. Ebben a cél, hogy irányításunk alá vonjuk a térkép bázisait, mielőtt az ellenfeleink kaparintják meg őket. A dolgot bonyolítja, hogy a talaj tele van légvédelmi egységekkel, amik nem átallják szétlőni a popsinkat, ha nem figyelünk oda. Így nem elég, hogy a levegőben is bizonyítanunk kell, de a földet is meg kell tisztítanunk. 

Kapunk még egy csapatjátékos opciót, amiben a játékosok az ellenséges brigád bázisát akarják megsemmisíteni, illetve jár a játékhoz egy kooperatív mód, melyben a szólóban már kivégzett küldetéseket játszhatjuk újra két cimboránk társaságában. Ugyan az Assault Horizon erősen kompetitív orientált játék, a kooperatív opció szórakoztató adalék, amit csupán az árnyékolhat be, hogy nem nyújt elég kihívást, és ebből kifolyólag nagyon rövid.

Fényáradás

Az Assault Horizon egy jól kinéző játék, igaz, forradalmi látványt nem várhatunk tőle. A sebességgel nem voltak problémák a teszt során, pedig a motor nagyon sok gépet kezelt egyszerre a képernyőn -- a teljesítmény ingadozása miatti elhalálozástól tehát nem kell tartani. A textúrák szépek, a repülők és helikopterek kellően sok poligonból állnak, a különleges effektusok pedig nagyon hatásosak, szóval a tálalással nincs semmi probléma. Kiemelném, hogy minden gép kidolgozott pilótafülkét kapott, noha a könnyebb érvényesülés kedvéért érdemes külső nézetben játszani. A zene és a hangeffektek kiemelkedően jók, e téren a japán fejlesztők tényleg odatették minden szaktudásukat. Főleg a metálos zúzás szimpatikus, mert kiválóan illeszkedik a hangulathoz. Az irányítás és a játékélmény arcade (micsoda meglepetés), szóval senki se várjon egy IL-2-t. Általában könnyedén manőverezünk és a gombkiosztást is gyorsan meg fogjuk tanulni, noha a helikopterek irányítása iszonyatosan bonyolult, és fájó, hogy nincs normális oktatómód. Ha profik akarunk lenni, mindenre magunknak kell rájönnünk. 

Összegzésképp kijelenthetjük, hogy az Ace Combat: Assault Horizon egy jó akciójáték, amit bátran ajánlunk a téma kedvelőinek. Bár vannak butaságai, és a kooperatív oldalon is megerőltethették volna magukat a fejlesztők, hiba volna figyelmen kívül hagyni a program összetettségét. Nincsenek kilógó vagy kidolgozatlan részek, minden a helyén van és a sztori végén sem érezzük úgy, hogy átvertek bennünket. Reméljük, hogy a sok őszi AAA-csoda nem nyomja majd el a Namco próbálkozását és sikeres lesz a játék, mert egy folytatást nagyon szívesen látnánk.