Csak, hogy tisztába tegyük a gyereket: az Assassin’s Creed: Brotherhood nem a sorozat harmadik epizódja, hanem „csupán” Ezio kalandjainak a folytatása, lényegében olyasmi, mint a Fallout: New Vegas a posztapokaliptikus univerzumban, összekötő rész a számozott fejezetek között. A Brotherhood így történetileg sokat nem tesz hozzá az Assassin’s Creed korábbi részein átívelő nagyobb eseményekhez, azonban tovább csiszolja Desmond és Ezio karakterét, a játékmenetről nem is beszélve, hiszen a Brotherhoodé a legjobb az eddig megjelent AC-játékok sorában. Jól hangzik, nem igaz?

Fonalfelvétel

Akik játszottak a második résszel (mind játszottatok, ugye?) azonnal otthonosan érzik majd magukat a játékban, ugyanis percre pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol a kettes részben letettük. Ezio értetlenül áll a Vatikán közepén, 2012-ben pedig Desmond a kis kompániájával együtt menekül a templomosok elől. Amíg az utóbbiak a „jelenben” éppen Monteriggione falai között találnak menedéket, addig a nemes itáliainak menekülnie kell otthonából, ugyanis a Borgiák nagyon durván rátörik az ajtót. Mario nagybácsi elesik, Ezio vagyona odavész, s ő maga is csak súlyos sebek árán menekül meg az ostromlók elől. Az eszmélés Rómában éri hősünket: se pénz, se felszerelés, se családi segítség, csak a bosszú marad, és a totális újrakezdés. Ez utóbbi két feladat megoldása vár a játékosra, támogató hátteret, birodalmat kell építeni, és le kell számolni az ellenlábasainkkal. A cél elérése szerencsére nem lesz fáklyásmenet (habár fáklya lesz benne bőven), egy kifejezetten összetett és szerteágazó játékmenetet kapunk, sőt, a Brotherhood tulajdonképpen átlényegült egy sandbox programmá, ahol a központi történet végigvitele mellett számos megoldandó feladat vár még ránk, és gyakorlatilag szabad kezet kapunk, azzal és akkor foglalkozunk, amivel és amikor akarunk.

Minden út Rómába vezet

A játék ezúttal egyetlen helyszínnel operál, Rómával, azonban aki húzná a száját, hogy korábban több várost is meglátogathattunk, annak megsúgom, hogy Róma hatalmas, azaz jobban mondva, Róma HATALMAS – több, egymástól elkülönülő, kinézetben is eltérő kerületre oszlik, és még az agglomeráció egy része is bejárható. A játéktér mérete bőven felülmúlja a második részben helyet kapó Velence alapterületét, bejárni az egészet embertelenül hosszú idő, és nagy megkönnyebbülésünkre ezt érzékelték a fejlesztők is, így ezúttal már lovakkal is közlekedhetünk a városon belül (egyetlen füttyentés, és máris mellettünk terem egy paripa), sőt, a település alatti csatornarendszert is használhatjuk a gyorsabb közlekedésre. Ez utóbbi esetében a város különböző pontjain található lejáratokat „zsupszkulcsként” használva utazhatunk villámként a fix pontok között – persze csak akkor, ha megvásároltuk és felújítottuk ezeket a lejáratokat.

Bizony ám, vásárolni és felújítani kell, akárcsak Monteriggione esetében, csak ezúttal jóval nagyobb léptékben. A kezdőtőkét Machiavellitől kapjuk a játék elején, és nemcsak csatornalejáratokat lesz lehetőségünk a tulajdonunkba vonni, de kovácsok, szabók, lovardák, orvosok, műkereskedők és bankok várják, hogy újranyissuk és felújítsuk a telephelyeiket, sőt, mindenféle római épületeket is megvásárolhatunk (igen, a Colosseumot is). Minél több üzlet és egyéb porta van a birtokunkban, annál több pénz vándorol idővel a zsebünkbe (konkrétan húszpercenként). Szerencsére a dolog azért nem olyan egyszerű, hogy csak végigszaladunk Rómán és megveszünk mindent, ami az utunkba kerül. A várost a Borgiák uralják, és addig nincs lehetőségünk a saját üzleteink megnyitására, amíg az egyes kerületeket fel nem szabadítjuk az ellenfél nyomása alól. Ahhoz, hogy egy-egy területen megtörjük az ellenlábasaink uralmát, meg kell keresni a városszerte elszórt Borgia-tornyokat, el kell tenni láb alól az éppen ott állomásozó Borgia-kapitányt, majd ha ezzel megvagyunk, akkor fel kell mászni a magasba, és nemes egyszerűséggel fel kell gyújtani az egész kócerájt. Letudván a rombolást, a torony hatósugarában felszabadul Róma és annak lakossága, mi pedig kedvünk szerint vásárolhatjuk az épületeket és nyithatjuk meg a később kellemes hasznot hozó épületeket. Toronyból és üzletből pedig akad jó pár Róma-szerte, így ha csak ezzel kívánunk foglalkozni, már akkor simán eltöltöttünk négy-öt órát a játékkal. Szerencsére a Brotherhoodban nem csak ezzel lehet pepecselni, hiszen van itt néhány frakció, akik szintén el fognak látni minket egynéhány küldetéssel.

Azért vannak a jó barátok

A játékban nemcsak az a cél, hogy hatalmas vagyont halmozzunk fel, de meg is kell szilárdítani a hatalmunkat a városban, ez pedig nem megy segítőkész csatlósok nélkül. Éppen ezért kell lepaktálni az AC2-ből már ismerős frakciók mindegyikével, először a kurtizánokkal, aztán a zsoldosokkal, és végül a tolvajokkal is. Az egyes „céhek” bizalmát egy-egy küldetés megoldásával nyerhetjük el, felújíthatjuk a bázisaikat, és ha már így összebútoroztunk velük, bármikor beugorhatunk hozzájuk mellékküldetésekért, akad nekik bőven, unatkozni nem fogunk mellettük. Ami hatalmas újítás a második részhez képest, hogy az egyes frakciók nem képviselik magukat a város minden szegletében, egy-egy kerületben csak akkor jelennek meg, ha vásárolunk nekik egy saját épületet. Ha ezt megcselekedjük, akkor ők beköltöznek a negyedbe, feltűnnek az utcákon, és bármikor a rendelkezésünkre állnak. Az egyes épületek bármikor átruházhatók egyik frakcióról a másikra, így ha épp harcos zsoldosokra van szükségünk, nem bájolgó útszéli pillangókra, akkor csak cserélünk, és máris parancsfogadásra készen várnak ránk az amúgy igencsak hatékony haramiák. Ha pedig már kitértünk a segítőkre, akkor nem mehetünk el szó nélkül Leonardo Da Vinci mellett sem, aki szintén visszatér, s habár ezúttal nem olyan aktív részese a központi cselekménynek, semmiképp nem szabad őt hanyagolni, hiszen tőle kapjuk a játék legélvezetesebb küldetéseit, ahol mindig az igazi bérgyilkos melón, a lopakodáson és a megbúváson lesz a lényeg. A feladatok nem mindig egyszerűek, de megéri bajlódni velük, ugyanis Leonardo szinte minden esetben tartogat valamilyen meglepetést, a legtöbb hasznos tárgyunkat és képességünket ezúttal is tőle fogjuk beszerezni.

Testvériség

A legújabb Assassin’s Creed alcíme nem véletlenül Brotherhood (testvériség), ugyanis Ezio csakis akkor képes végleg legyűrni a Borgia hatalmat, ha megalakítja a saját frakcióját, ami nem más, mint a bérgyilkosok céhe. A fő szál egy adott pontjától lehetőségünk lesz a Borgia hatalom által üldözött/bántalmazott embereket (őket külön ikon mutatja majd a térképen) a saját zászlónk alá toborozni, és ezek az újonnan verbuvált bérgyilkosok nemcsak hogy a segítségünkre lesznek (elkaphatják az előlünk menekülőket, közbeavatkoznak, ha komoly túlerővel találjuk szemben magunkat), ha hívjuk őket, de Európa-szerte (Firenzében, Londonban, Franciaországban vagy épp Portugáliában) küldetésekre küldhetjük őket, hogy ott is rendet rakjanak, ahová a mi kezünk már nem ér el. Ahogy nő a hatalmunk Rómában, úgy növelhetjük a testvériségünkbe szervezett emberek számát, akik minden egyes sikeres küldetés után tapsztalati pontokat kapnak, amit aztán mi kedvünk szerint költhetünk mondjuk a „páncélzatukra”, a képességeikre vagy a fegyvereikre. A játék ezen része lényegében egy Assassin Manager, tehát a kiosztott küldetéseik számunkra nem hoznak aktív játékélményt, de azért remek érzés látni, ahogy egyre több ember felett rendelkezünk, ahogy követik a parancsainkat, megoldják a küldetéseiket (a siker nem mindig garantált, egy-egy akció akár a katoná(in)k halálával is végződhet), és ahogy a folyamatos fejlődésnek köszönhetően komoly bérgyilkossá válnak. Olyan ízt kölcsönöz ez a játéknak, amihez foghatót nem nagyon éreztünk még eddig videojáték kapcsán.

És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen az újdonságok listája csak egy meglehetősen hosszú papírra férne ki. A teljesség igénye nélkül említenénk például a végre kihívást is biztosító, új kombókkal és animációkkal dúsított harcot, az új fegyvereket (pl. számszeríj), a teljesen új ellenfeleket Romulus követőinek a képében, a profibb lovas küzdelmet, az okosabb, taktikusabb ellenfeleket, hogy a leölt őröktől végre egy csomó zsákmányt szerezhetünk, hogy a boltokban végre tényleg változatos fegyverkínálatból csemegézhetünk, és hogy lehetőségünk van még az üzleteken belüli kereskedésre is (mivel csak így nyithatunk meg igazán extra pengéket és egyéb okosságokat). Ezenfelül most már bármikor kedvünk szerint felállhatunk az Animusból, hogy 2012-ben Desmonddal kalandozzunk egy kicsit. S ha ez még nem lenne elég, akkor ott vannak a visszatérő elemek is, a galamboktól „beszerzett” bérgyilkosküldetések, felkutathatjuk a 16-os alany újabb rejtvényeit, feltárhatunk sírkamrákat, összeszedhetünk egy újabb különleges páncélt, ismét kergethetünk tolvajokat és futárokat, gyűjthetünk tollakat és zászlókat, és becserkészhetjük a városszerte elbújtatott kincsesládákat. Csupa-csupa olyan elem, ami még színesebbé, még tartalmasabbá, még hosszabbá, és ami a legfontosabb, még élvezetesebbé teszi a játékot. S ugye eddig még csak a single-player részről szóltam…

Debütál a multiplayer

Habár korábban azt hangoztattuk, hogy egy Assassin’s Creed típusú játéknak semmi szüksége multiplayer módra, a tesztet követően úgy finomítanánk a véleményünket, hogy a többjátékos mód egyáltalán nem vált a végső produktum kárára. A single-kampánnyal ellentétben itt az ellentétes oldalon állunk, azaz a templomosokat takaró Abstergo ügynökeként lépünk az Animusba, hogy ott tökéletes kiképzést kapjunk az assassinok ellen – ez lenne tehát a multiplayer, az Abstergo gyakorlópályái. A lényeg természetesen itt is a gyilkoláson van, a Wanted játékmódba maximum nyolc játékos csatlakozhat be, és számunkra a cél minden esetben ugyanaz: egy adott egyént, valamelyik másik játékost kell levadászni a játéktéren. Természetesen nem látjuk pontosan, hogy a célszemélyünk hol is van, csak egy nagyjábóli helyzetet kapunk a radarunktól, és arra kell keresgélnünk. Ha a célszemély közelébe jutunk, őt értesíti a program, és jó esetben menekülésbe kezd, amit mi persze azonnal kiszúrunk a tömegben, és indulhat is a vadászat. Az igazán szép az a dologban, hogy eközben valaki számára mi is célpontok vagyunk, tehát ha elkezdünk valakit üldözni, akkor mi is felfedjük magunkat a ránk leső egyén előtt, és ebből igen kemény és szórakoztató macska-egér játékok is összejöhetnek. Ennek a mókának a továbbfejlesztett változata az Alliance, mikor már nem egyedül, hanem egy, a gép által kisorsolt társunkkal indulunk egy másik duó nyomába. A nagy kergetőzésben persze lehetőség van a hárításra, becsapódó kapukon suhanhatunk át, használhatjuk a gyors menekülést szolgáló darukat, elbújhatunk a klasszikus AC-menedékek segítségével, de egy jól irányzott csapással akár meg is lephetjük az ellenfelünket. A mókához kilenc különböző kasztot válaszhatunk, egyedi fegyverrel és animációkkal, és természetesen a teljesítményünket a program pontozza, így adott a fejlődés, ami új képességet és eszközöket biztosít a számunkra, és ezekkel természetesen növeljük az esélyünket a túlélésre és az újabb pontok begyűjtésére. Nem azt mondom, hogy ez a világ legjobb többjátékos módja, de kellemes felüdülés a sok egykaptafa multimód mellett, könnyedén szerelembe lehet esni vele, ami újabb és újabb izgalmas játékórákat jelent.

Ubisoft for president!

Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni az Assassin’s Creed legújabb fejezetéről. A játékmenet tovább bővült és javult, hihetetlen élményt és csak a single player rész 20+ játékórát biztosít. A multiplayer működik és élvezetes, és akkor még nem beszéltünk az elképesztő látványról, Jesper Kyd libabőrnövesztő zenéjéről és az egész programot belengő fantasztikus hangulatról. Nem gondoltuk volna, hogy egyévnyi fejlesztést követően überelni lehet az Assassin’s Creed második részét, de a Ubisoft Montrealnak sikerült, és mi most fejet is hajtunk előttük. Na meg várjuk a harmadik részt…